A VADÁSZAT SETHTEL MESSZEBBRE ŰZÖTT BENNÜNKET, MINT GONDOLTUK: eltávolodtunk az otthonunktól, Forkstól, hogy elejthessünk egy méretes grizzlyt.
Nagyon szórakoztatónak tartottam ezeket a közös portyákat. Szerettem, ahogy gondolatban megtárgyaltuk a taktikánkat.
Seth volt a legjobb barátom. Szoros barátság fűzte az apámhoz is, Jacob Blackhez, és édesanyámhoz, Renesmee-hez, valamint az ő családjához a Cullenekhez, de igazán hozzám állt a legközelebb, hiszen még csak kölyök volt, ahogyan én is.
Seth éppen azt taglalta, hogyan terítsük le a hátsó lábain ágaskodó, támadni készülő 2,5 méteres állatot. Én is gondolatban adtam meg a választ, praktikus volt ez a beszéd nélküli kommunikáció így vadászat közben.
Mindenki elméje nyitva állt előttem. Gondolatolvasó képességemet a nagyapámtól – fura ezt kimondani, ha az ember nagyapja csupán egy évvel idősebb nála –, Edward Cullentől örököltem, de valószínűleg ezen tudásom velejárójaként és a farkas génjeimnek köszönhetően a farkasok is hallották az én gondolataimat. Igaz, hogy még nem voltam falkatag, de anyáék szerint a farkasok összekapcsolódási képességét Edward adottsága felerősítette bennem.
Apától kaptam a farkas-, anyától a vámpír és ember géneket. A bőröm olyan kemény volt, mint a gyémánt, a színét tekintve olyan kreolféle. Jacob, az apám indián volt, rézszíne emberibbé tette a vámpírok hófehérségét, és anya halandó oldala is biztosan besegített neki ebben. A szemem zöld, ezt is Edwardnak köszönhetem. Emberi élete során neki volt ilyen színű szeme. A szüleimnek barna a szemük, nem is beszélve a vámpírok aranyszín szeméről. Örültem, hogy ebben emberien lehetek különleges.
A hajam amolyan átmenetes, fekete, világos, szőkésbarna tincsekkel, Jacobé és Edwardé vegyítve.
Adottságaim a gondolatolvasáson túl, Renesmee elmébe hatolási erejének kissé átalakított változata: képes vagyok az emberi elme irányítására. Bármire rá tudom venni az embereket.
Pár hónapos voltam, amikor erre rájött a családom – akkor egy 5 éves korú gyereknek feleltem meg –, és apát arra kényszerítettem, hogy fennhangon énekelje a Micimackó című rajzfilm főcímdalát. Mondanom sem kell, hogy mindenki nagyon jól szórakozott a módján, ahogyan először villantottam meg eme tehetségemet, kivéve persze Jacobot, aki igencsak mulatságosan festett, ahogyan megtermett férfi létére ugrándozva, bamba vigyorral a képén énekelte a:
„Hisz ő mackó, Mici a mackó,
Hű bele, bumm bele, mindig van ötlete!
Kijövünk ővele,
Nem dühös senkire,
Nem riad meg semmitől.”-t.
A nagybátyám, Emmett még évek múlva is ugratta ezzel. Apa egyszer megelégelte:
- Hagyj már békén, Maci Laci! – mondta felháborodva.
- Mert ha nem akkor mi lesz, Blöki? Rázendítesz a 101 kiskutyára? – hahotázott Emmett mindkét kezével a hasát fogva.
A családom igen mókás becenevekkel illette egymást, ez mindig jókedvre derített.
A medve hatalmasat ordított, az erdő csendjében több kilométerre is elhallatszódhatott. Seth-tel jelentőségteljes pillantást váltottunk, majd két oldalról az állatra vetettük magunkat. A mancsaival többször felém kapott, megkísérelve belém mártani óriási, borotvaéles karmait. Ha sikerülne is neki, akkor is csak a hófehér ingem bánná, amit igazán a lelkemre vennék, hiszen imádtam, hogy makulátlan külsővel vagyok képes hazatérni egy-egy vadászatról, ezért apró, szélsebes mozdulatokkal tértem ki az útjából. A jobb kezemet a mellkasomhoz emeltem, és egy csuklómozdulattal, öt méterrel arrébb repítettem az állatot. Egy sziklafalnak ütközött, majd egy fájdalmas üvöltés kíséretében ért földet.
„Pedig már majdnem elkaptam.” – panaszkodott Seth gondolatban. – „Mindig neked jut a móka része.”
Felkuncogtam.
A medve panaszosan nyöszörgött, villámgyorsan odaléptem hozzá – a gyorsaság is a vámpírságommal járt, de sebesebb voltam, mint a többiek, még Edwardnál is, az ő gyorsaságával és Bella kecsességével a génjeimben, bármikor le tudtam győzni –, leguggoltam mellé, majd a nyakához hajoltam, egyik kezemmel a vállát támasztottam, másikkal a fejét toltam félre, aztán beleharaptam. A fogaim úgy hatoltak vastag bőrébe, mint forró kés a vajba. Szinte azonnal megéreztem az édes nedűt; a vére pulzálóan meleg, íncsiklandozóan édes volt. Egyetlen, századmásodpercnyi üvöltés, és végleg elhallgatott. Csak nyeltem, és nyeltem az üde folyadékot, amíg a torkomban égő szomjúság teljesen le nem csillapodott.
Közben Seth is nekilátott, biztos félt, hogy úgy jár, mint az ezelőtti alkalommal.
Akkor annyira szomjas voltam, hogy nem törődve senkivel és semmivel szikkadtra szívtam a szerencsétlen állatot, ami a húsát teljesen ehetetlenné tette, így szegény Seth éhen maradt, ugyanis nem mészárolhattuk agyba-főbe a medvéket. Tehát aznap be kellett érnie anya rakott krumplijával. Nem mintha panaszkodott volna, de nekem borzasztó bűntudatom támadt miatta. Akkor fordult velem elő először ilyesmi.
A forksi erdőbe diákok jöttek táborozni, és nem kockáztathattunk, hogy esetleg meglássanak. Anyával együtt nekem is be kellett akkor érnem az emberi ételekkel. Természetesen neki sem volt ínyére a dolog, ki nem állhatta a „mugli” kaját. Sokszor emlegettem így az embereket, az egyik kedvenc filmem, a Harry Potter hatására. Tetszett ez a kifejezés, mert tipikusan, ostobának tartottam őket. A gondolataik bosszantóan kishitűek és rosszindulatúak voltak számomra. A „sárvérűek” kifejezést a még hitványabb példányoknak tartogattam, az olyanoknak, mint akitől elhangzik a filmben, az olyan Drako Malfoy-féléknek. Ezek a kissé vicces megnevezések megmentettek attól, hogy végérvényesen becsavarodjak. Természetesen az is a segítségemre volt, hogyha felbosszantott valaki, akkor csak egyszerűen nevetségessé tetettem saját magával.
Ha valaki például nem éppen illendő megjegyzéseket tett gondolatban a családom nő tagjaira, akkor egyszerűen az utca közepén letolattam vele a nadrágját, vagy a szembejövő első férfinak vallattam vele szerelmet. Persze ezt nem mindenki értékelte. Esme mindig csak csóválta a fejét ilyen alkalmakkor, Carlisle előtt pedig meg sem mertem kockáztatni, hogy ilyesmit kövessek el.
Edward velem egy időben hallotta meg az ilyen egyének gondolatait, és égnek emelte a szemét, már tudta, mi következik, viszont amikor Belláról volt szó, akkor elismerően mosolygott. A nagyanyám ilyenkor elnézően viselkedett, mint mindig. Néha tudni akarta, mit gondolt az illető, és ez nem mindig tűnt a legszerencsésebb ötletnek. Ha nagyon szörnyű volt, akkor Edwardnak csak annyit kellett mondania, hogy „Port Angeles”, és Bella már be is fejezte a faggatózást. Persze a nagyapám gondolataiból én is ismertem az ott történt esemény részleteit, és így, amikor először hallottam ezt a választ, meg sem lepődtem.
Jasper ugyancsak rosszallotta a kitöréseimet, de ő is kezes báránnyá vált, amint Alice-t érte az atrocitás. A nénikém mindig jót nevetett rajtam, és néha azzal viccelődött, hogy élvezem az emberek megalázását, és az, hogy róla „mondott” valamit, az csak kifogás.
Hát igen, volt valami igazság a szavaiban, tényleg élveztem ezt a dolgot. Egy kicsit... nagyon! Ezt a képességemet igazán szerettem.
Emmett mindig elismerően nyilatkozott, családunk bármely nőtagjáról volt is szó, természetesen Rosalie esetében bizonyult a leghevesebbnek.
„Ez az Öcsi! Adj neki!” – veregetett vállon sokszor. Rose pedig teljesen meghatódott tőle. Imádta, ha megvédtem. Anya mindig arra volt kénytelen kérni, hogy legalább ne bátorítson.
Na, hát a szüleim... Apa teljesen irányíthatatlanná vált, ha anyával történt ilyesmi. Előtte nem nagyon mertem elkövetni ezeket a kis megtorlásokat. Még kicsi voltam, mikor először előfordult, de elég nagy, hogy felfogjam az illető gondolatainak értelmét.
Apa, ahogy rájött, hogy miért eszik a férfi a kukából, remegni kezdett, a hátán futkosott végig a remegés, anyának hosszú percekbe telt, mire sikerült megnyugtatnia. Persze akkor is csak azért, mert kellemes emlékképeket mutatott neki. Ha akkor nincs anya képessége, Jacob ott helyben farkassá változik, és széttépi azt a fickót. Úgyhogy általában anya erényeit nem védtem meg – nehogy megismétlődjön a feszült jelenet –, kivéve ha vissza tudtam menni észrevétlenül, olyankor nem volt kegyelem. Az áldozataim semmit sem sejtettek, a cselekedet, amit a behatásom alatt elkövettek saját önszántukból meghozott döntésen alapult, és minden egyes mozzanatára emlékeztek, így nem volt okuk gyanakodni.
Edwardot sokszor faggattam arról, hogy hogyan képes egyszerűen mély levegőt venni, és tovább menni. Azt mondta, hogy neki sem volt mindig tökéletes az önuralma. Apa mikor ezt meghallotta, akkor csak gúnyosan annyit kérdezett: „Mikor is?” Edward erre égnek emelte a szemét, természetesen nagyon jól tudtam, hogy Belláról van szó.
Néha teljesen úgy viselkedtek, mint két rossz gyerek. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Amúgy a legjobb barátok voltak.
Amikor hosszú hónapokig nem láttuk Bellát és Edwardot, Jacob széles vigyorral az arcán, „Drága apósom!” felkiáltással tárta szélesre a karjait előtte.
A diákok majdnem három teljes hétre birtokba vették a forksi erdőt, valami ritka gombafélét kerestek, ami csak az ilyen nedves éghajlaton honos. Már majd szétvetett a szomjúság. A szobámban számtalan bútor bánta a kényszer bezártságomat. Az íróasztalomat az utolsó pillanatig sikerült épségben megőriznem, de a diákok távozása előtti napon már nem volt mit összetörnöm. Alig érintettem hozzá az öklömet, és a bútordarab hangos reccsenéssel adta meg magát, az arcomról és a mellkasomról lepattanva tízezer darabra szóródva szét a szobában.
Másnap, amint az utolsó diák is felszállt a buszra, azonnal hívtam Seth-et, aki 10 perc múlva már az erdő szélén várt. Úgy futottam, mint egy őrült, a fákat éles kanyarokkal kikerülve, szegény Seth alig bírt lépést tartani velem. Nem is érdekelt, hogy ott van-e mellettem, teljesen elborította az agyamat a szomjúság. A szemeim színe még sosem változott meg, de most sötét mélyzöld színűk volt a smaragd zöld helyett.
Ahogy megéreztem a medve illatát, megszűnt körülöttem a világ. Egy szempillantás alatt rávetettem magam, Seth-et be sem várva. Már javában ittam az állat vérét, mikor megjelent. Nem jött közelebb, tuti attól félt, hogy rámorognék. Megvárta, amíg végzek, és csak utána látott neki.
„Phújj!” – köpte ki rögtön az első falatot. – „Ez ehetetlen. Úgy látszik, kénytelen leszek nálatok ebédelni.” – jelentette ki gondolatban.
Majd elsüllyedtem szégyenemben. Ő is legalább annyira várta ezt a napot, mint én, hiszen a hatalmas farkasok sem mutatkozhattak a tudatlan emberek előtt, nehogy esetleg a New York Times címlapján vagy a National Geographicon lássák magukat viszont, és Seth imádta a vadászatot. Mindig együtt mentünk. Eleinte apa és anya is elkísért bennünket, de aztán engedték a két „kamasz fiút” kibontakozni, és szerintem ők is örültek, hogy ezentúl kettesben mehetnek vadászni.
Anya előző este az íróasztal halálát látva rákérdezett, hogy minden rendben van-e. Csak bólintottam, nem volt türelmem magyarázkodni, persze ha tudták volna, hogy mennyire nehezen viseltem az egészet, akkor biztosan kocsiba ülünk, és messzebbre megyünk, hogy vadászhassak, de nem akartam gondot okozni. Csak kibírom valahogy, győzködtem magam naponta.
Most ügyeltem rá, hogy lassan szívjam ki az állat éltető nedvét, hogy Seth is kedvére lakmározhasson belőle. Amikor mindketten jól laktunk Seth megrázta magát, én pedig felegyenesedtem.
Versenyt futottunk a la push-i házunkig, és közben gondolatban társalogtunk, arról folytatva eszmecserét, hogy legközelebbre már vége lesz a vadászidénynek, és akkor két medvét is levadászhatunk. Seth kérlelt, hogy legalább az egyiket engedjem elkapni neki. Hangosan nevettem.
„Persze Pajti!” – bólintottam.
Az otthonunk a la push-i rezervátum.
Miután apáék összeházasodtak, és a Cullenek Londonba költöztek, a szüleim beköltöztek az apai nagyapám, Billy Black házába. Apa még jóval előtte átalakíttatta a házat, ami a Cullenek nászajándéka, illetve meglepetés a nagyszüleimtől, Edwardtól és Bellától anya számára.
Esme, a család lakberendezője szabad kezet kapott Billytől, és az új otthont Renesmee-hez illően rendezte be.
Két emeletet emeltek a földszintre. Az alsó szint megmaradt Billynek, akadály mentesítve, illetve egy mozgássérült igényeinek megfelelően átalakítva. A középső szint anyáéké lett, teljes felszereltséggel: külön konyha és fürdőszoba, hatalmas hálószoba. A harmadik szint üres maradt az utódoknak.
Amint anya megtudta, hogy terhes, azonnal nekilátott a berendezésének. Szerencsére az ő megérzése helyesnek bizonyult – nem úgy mint Belláé –, és nem rózsaszín babaszobát kezdett el kialakítani.
Nekem is jutott külön fürdő, és konyha, amit még életemben nem használtam. Na jó, ha csak az nem számít, hogy éjszakánként literszámra iszom a vizet. Hát igen, anya alszik éjszakánként, de én nem. Kiskoromban, úgy kb. 8 hónaposan – egy 10 éves gyerektestben – aludtam utoljára.
Már majdnem a házhoz értünk, amikor Seth megpróbált sasszézva rám ugrani, de én átugrottan a feje felett.
„Ejnye, ejnye!” – üzentem gondolatban. – „Sosem tanulsz.? Úgysem tudsz legyőzni!”
Felszabadultan nevettünk, amikor megpillantottam a házunkat. A feljárón egy sárga Porsche állt.
- Alice! – mondtam ki meglepetten, hangosan.
„Mit kereshet itt?” – gondoltam. – „Hiszen, úgy volt, hogy csak a következő hétvégén érkeznek.”
