2. Döntés (6. rész)

MIALATT BETH A KAROMBA KAPASZKODVA EGYENLETESEN SZUSZOGOTT MELLETTEM; én alaposabban szemügyre vettem a kicsiny szobáját.

Érthető módon ennek a helyiségnek a berendezése sokkal jobban érdekelt, mint a ház többi részéé.

Az ajtó mögötti fal háromnegyedéig egy fehér könyvespolc húzódott, telis-tele könyvekkel. A legtöbbjük klasszikus: Rómeó és Júlia; Othello; Szentivánéji álom; Sok hűhó semmiért; – Shakespeare összes műve helyet kapott rajta – Értelem és érzelem; Kisasszonyok; Üvöltő szelek. Ebben is Bellára hasonlított. Edward gondolataiból tudom, hogy Bella rongyosra olvasta ezt a művet. Nem mintha Beth példánya jobb állapotban lett volna, sőt nála az összes könyvön jól látszott, hogy jó párszor a keze ügyébe került. Legjobban a Rómeó és Júlia, és a Sok hűhó semmiért volt viseltes, a génjeimnek köszönhető tökéletes látásommal ezt könnyedén megállapíthattam.

„Én is nagyon szeretem Shakespeare-t.” – mosolyodtam el egy pillanatra, Beth felé fordítva a fejemet.

Olyan édesen szendergett. Az ajkai kissé elnyíltak, gyönyörű arcának vonásai pedig ellágyultak.

„Fogd vissza magad, és térj észre! Nem szabad kihasználnod a helyzetet!!!”

Visszafordultam, a berendezést tovább tanulmányozva.

A könyvespolcon helyet kapott még egy közepes képernyős TV, egy HD és DVD lejátszó és egy nagyobbacska hifitorony. Mellette egy fehér tolóajtó. „Valószínűleg a gardróbja.” – morfondíroztam magamban.

A tolóajtó mellett a hatalmas kétszárnyas ablak, melyen átsejlett a holdvilág, sejtelmesen megrajzolva a függöny fekete-arany indáit. Aztán Beth fehér, kék fiókos éjjeli szekrénye, majd a fekete alapon aranymintás kovácsoltvas keretű, boltíves támlájú ágy, rajta velünk. Az ágyhuzat élénk narancssárga. A szoba falai halvány barackszínűek. Az én oldalamon az éjjeliszekrény párja, és a negyedik fal, az ajtó mellett… tele fényképekkel, egyértelműen a szüleiről, illetve a még négytagú családról.

Tisztában voltam vele, hogy Bella és Edward már közel járnak, pár pillanat és ideérnek a ruháimmal. Hiszen már hallottam Edwardot a fejemben, illetve az erdő felől a lépteik zaját. Óvatosan kihúztam a karomat Beth ujjacskái közül, majd lassan felkeltem az ágyról.

- Jaed! – sóhajtotta nyöszörögve.

- Aludj csak, Édes! – suttogtam gyengéden. – Itt vagyok. – simítottam ki csodaszép arcából egy kosza tincsét.

Már sokadszorra mondta ki a nevemet ezen az éjszakán, de nekem mindannyiszor gyorsabban kezdett verni a szívem, és elöntött a boldog elégedettség, tudva, hogy rólam álmodik.

Ahogy kitártam az ablak egyik szárnyát, Bella és Edward nesztelenül már be is ugrottak rajta.

„Tessék.” – üzente Edward gondolatban, és a kezembe nyomott egy fehér, bordázott anyagú garbót, egy fekete farmert, természetesen bokszeralsót, és zoknit.

„Alice látta, hogy a lány, hasonló összeállítást választ mára.” – világosított fel, látva a garbóra vágott értetlen képemet. Mára, mivel már hajnali fél 4 volt.

- Köszönöm. – sóhajtottam vámpírfrekvencián.

- Ne gyötörd magad! – nézett rám Bella aggodalmasan.

- Semmi baj. Túlélem. – mosolyogtam fanyarul. „Naná, hogy túlélem…” - húztam el a számat erre a gondolatomra, Edward ugyancsak, mialatt egymásra néztünk.

- Figyelj rám, kicsim! – mormolta Bella kedvesen. – Már kötődsz hozzá, és ő is hozzád! Alice elmesélte a látomását… - kuncogott. - …te pizzát ettél.

„Na, most pont nem hiányzik az ugratásuk, amúgy sem érzem igazán jól magam!”

- Úgy tudom az emberek szoktak. – vontam vállat egyszerűen. Nem igazán volt kedvem erről beszélgetni, hiszen magam sem tudtam, hogy mi a fene történik velem… Edward előtt pedig vigyáznom kellett, nehogy a remegéshullámokra gondoljak.

- Alice mindent elmondott nekünk. - hagyta figyelmen kívül az előbbi gúnyos megjegyzésemet. - Tudom, hogy ugyanúgy tépelődsz magadban, ahogy Edward tette anno, de semmi értelme... – Az említett személy megforgatva a szemeit, felsóhajtott. - Ha egy kicsit is hasonlít rám, – Alice szerint pedig elég sok mindenben – akkor nem fogja hagyni, hogy lerázd. Ha beléd szeret, akkor már nincs visszaút... Alice szerint sokkal érzékenyebb nálam, és ha ez így van, akkor ő nem bírná ki, ha elhagynád... - tartott fejmosást határozott hangon.

Ahogy Edward, én is elég mókásnak tartottam, amikor a nagyanyám szigorú próbált lenni. Most is somolygott magában.

- Igen, ismerem az Alice által látottakat. - szűrtem a fogaim közt, a hangomban Bella stílusa miatt vidámság bujkált. - Már nincs választásom. Képtelen vagyok távol maradni tőle. - fújtam ki vadul a levegőt. - Megvallom őszintén, már nem is akarok. Alice pedig tudta ezt. Jól tudta! - adtam hangot a nagynéném iránti haragomnak a kelleténél kissé hangosabban.

„Nem akarok újabb rémálmokat!” - hallottam meg Beth-t a fejemben.

- Jaed! - nyöszörgött, kétségbeesve utánam tapogatózva.

Villámként mellette teremtem, majd karjainkat újra egymásba fontam tenyeremet törékeny kézfején pihentetve.

- Hmm. - hallatszott Beth megkönnyebbült sóhaja.

„Nem akarom látni a múltban történtetek!” - üzente gondolatban, mialatt összeráncolta a szemöldökét álmában.

- Ne aggódj, Édes! - suttogtam lágyan, mit sem törődve a közönségünkkel. - Itt vagyok, őrzöm az álmaid! Csak a jövőt fogod látni, ígérem! - csókoltam homlokon.

- Milyen aranyosak! - suttogta Bella meghatottan Edward fülébe, miközben átkarolta.

- Várj! - szólt Edward döbbenten.

„Te… te hallottad őt? A gondolatát?” - álmélkodott elméjében.

- Igen. De... de te nem? - csodálkozva néztem fel rá.

- Semmit sem hallottam. - csóválta meg a fejét elmerengve. - Különös!

- Mire gondolt? - érdeklődött pár pillanat múlva.

- Arra, hogy nem akarja látni a múltat az álmaiban. - feleltem ellágyulva. - Két gondolatát is hallottam az előbb ezzel kapcsolatban.

- Én egyiket sem hallottam. - mondta Edward, miközben végigpillantott a mellettem fekvő angyalon.

- Hogyan lehetséges ez? - csodálkozott el Bella is összeszűkítve a szemeit.

- Ő is különleges, mint te, kedvesem! - simított végig Edward kézfejével Bella arcán, szemeiben az ébredő vágy csillogásával,.. a gondolatairól nem is beszélve.

„Ó Jézus, így is épp elég nehéz, ráadásul most… mintha még mindig tinik lennének, nem pedig nagyszülők!”

- Megtennéd? - szűrtem a fogaim közt.

-Igen. Hát persze. Bocsánat. - hadarta nagyapám zavartan. - Megértelek, nekem rosszabb volt. Nekem Em nagybátyád perverz gondolatai jutottak. - kuncogott halkan.

Mindhárman vigyáztunk, hogy a beszélgetés emberi fül számára nem hallható frekvencián folytatódjon. Nem akartuk Beth-t felébreszteni. Ötletem sincs, hogyan magyaráztam volna meg neki a szobájában fogadott vendégeimet.

- Akkor, mi nem is zavarunk. - jelentette ki Bella, Edwardot az ablak felé tessékelve.

„A többiek holnap nem mennek suliba. Meghagyják ezt a napot nektek kettesben. Alice úgy látta, hogy így jobb lesz!” – üzente még nagyapám gondolatban. Válaszul bólintottam.

Nem igazán értettem a dolgot.

Miután vámpírkecsesen kiszálltak az ablakon, újra kiszabadítottam magam Beth öleléséből. Becsuktam az ablakot, majd kissé arrébb vonulva magamra öltöttem a mai viseletemet. Ekkor hajnali negyed 5 volt. Az éjjeliszekrényen található digitális ébresztőóra számlálója ezt világosan a tudtomra adta piros fényű kijelzőjével. De nélküle is jól tudtam hány óra, vámpír-időérzékem segítségével.

Már a mai ruhakollekciómban visszafeküdtem Beth mellé kezeit ismét a karomba fűzve, az Edwardtól hallottakon morfondírozva. „Hogyan lehetséges ez?” - ismételtem meg magamban Bella kérdését. Fogalmam sem volt, mi lehet a válasz. Hogy képes néha megmutatni, néha elhallgatni a gondolatait. Edward elől pedig teljesen elrejteni őket. „Figyelni fogok!” - döntöttem el gondolatban. „Rá kell jönnöm, miként működik az elméje! Muszáj, mert ezt nem sokáig bírom ki épp ésszel!”

Beth közelebb csúszott hozzám, karjait még mindig a felkaromra kulcsolva, majd végül a mellkasomra hajtotta a fejét. Mélyen beszívtam a hajából áradó csodás kókuszillatot.

Elkeseredett harcot vívtam magamban: a józan eszem a vágyaimmal szemben!

Egy perccel múlt 7 óra. Beth 7-re állította az órát, de én egy hirtelen mozdulattal abban a pillanatban kinyomtam, ahogy megcsörrent. Az volt a tervem, hogy én ébresztem fel lágy csókot lehelve ajkaira, de tétováztam.

„Meg fog ijedni Tőled, Jaed, inkább ne próbálkozz! És nem is Te vagy a mesebeli herceg… főleg herceg nem!”

A mellkasomon feküdt, ajkai elnyíltak, szőkésbarna hajzuhataga szétterült a garbómon. Olyan békésen aludt, hogy egyrészt nem volt szívem felébreszteni, másrészt nem tudtam, hogyan fog reagálni.

Lassan legördítettem magamról, testemmel fölé tornyosulva. A szívem hevesebben kezdett verni, úgy zúgott a mellkasomban, mintha egy bomba ketyegne, miközben arcommal Beth arca felé közelítettem.

- Csipkerózsika! - suttogtam. - Ideje felkelni! - mormoltam lágyan.

Hmm. - nyújtózkodott egy nagyot. - Adam, hagyj! Mindjárt kelek! Különben is felhúztam az órát. - motyogta.

- Én nem Adam vagyok. - somolyogtam, miközben megpusziltam az arcát.

Hirtelen felpattantak a szemei, és vadul pislogott.

- Á! - sikkantott ijedten, görcsösen a takarót markolászva, próbálva feljebb húzni, piruló arcát elrejteni. - Jaed!? - kérdezte rémülten.

„Ezt már megint jól megcsináltad… mégis örököltél azokból az „idióta” génekből!”

- Igen, én vagyok. – feleltem nyugtatóan, s hajoltam kissé közelebb hozzá.

- Jó reggelt! - motyogta.

- Jó reggelt, Édes! - suttogtam vissza.

Lassan közelítettem felé, megízleltem a lágy puhaságot, megcsókoltam az alsó, majd a felső ajkát, majd nyelvemmel is körberajzoltam őket. Beth szíve vad vágtába kezdett, a vére lüktetve áramlott az ereiben, a légzése felgyorsult. Törékeny karjaival átölelt, egyik kezének ujjait a hajamba fűzte, a másikkal görcsösen kapaszkodott a hátamba. Azt hittem, hogy a körmei menten beletörnek márványkemény bőrömbe. A kezecskéje után nyúltam, és lefejtettem a hátamról, majd vasmarkom fogságába ejtettem. Belenyögött a csókunkba.

„Félek…” – hallottam meg Őt ismét a fejemben.

„Ó a fenébe, most aztán magyarázkodhatsz, miért kell mindig letámadnod?”

- SSS! – suttogtam. – Ne, félj! Ha akarod, abbahagyom! – ígértem selymes vámpírhangomon.

- Ne! – lehelte alig hallhatóan.

„Mit NE? A csókot, vagy az abbahagyni????? Miért nem hallom, most nagyon bosszantó!”

Beth elméje, újra csendbe burkolózott, engem lassan az őrületbe kergetve.

Eszembe jutott, amit a mozi előtti búcsúzásunkkor eljátszottam vele.

- Hogy mondtad? – kérdeztem az ajkaitól, miközben még mindig a nyelvemmel ízlelgettem őket.

- Ne! – mondta határozottabban.

Felnéztem rá. Szemeiben a kék óceán megint zöldes árnyalatban játszott.

- Miért vagy mérges? – mosolyogtam, mialatt ajkaim az övéin pihentek.

- Emlékszem, hogy mit mondtál az autóban, mikor elbúcsúztunk. „Ha megríkatlak, jobb lesz, ha elmegyek.” – idézte pontosan a szavaimat.

„Érdekes, az emberek nem szoktak ennyire határozottan emlékezni az elhangzott beszélgetésekre, nemhogy szóról szóra idézni őket! Ez egyre furcsább!!!”

- Igen. Emlékszem. És? – érdeklődtem.

- Akkor is többször kimondattad velem, hogy ne menj el, mert azt mondtad, nem hallod. - mondta durcásan.

„Szóval, Ő is vágyik a csókjaimra, most már értem mire mondta a Ne-t.”

- Ajjaj! – mosolyogtam ravaszul. – Azt hiszem, lebuktam. – hunytam le a szemem, és lágyan megcsókoltam.

- Hát le! – jelentette ki határozottan. A hangja még mindig durcás volt.

- Hmm. – mormoltam. – Hogyan engesztelhetnélek ki? – húztam végig ajkaimat az övéin.

A lélegzete elállt egy pillanatra, majd vadul zihálni kezdett.

Ujjacskái görcsösen szorították a kezemet, miközben nyelvemmel megízlelve édes ajkait lassan beljebb kalandoztam, kutatva az ő nyelve után. Miután rátaláltam, kétséggel követte a mozdulataimat, átadva magát vágyainak.

Beth ereiben mintha épp Forma1-es versenyt rendeztek volna. A fejemben hallottam a lüktetést, a szíve minden egyes dobbanását.

Nem lehettem heves… A méregfogak… Vigyáznom kellett. De az Ő törékenysége a segítségemre volt. Megfontoltan csókoltam Őt, a szerelmemet.

Már az volt. A szerelmem! Az életem! A vére énekelt nekem… De nem akartam megízlelni, nem akartam bántani… csak hallani az erei lüktetését, a szívdobogásának gyönyörű dallamát… A mellkasában működő csodás szerv vad ütemét egy szárnyait csapkodó kolibrihez lehetne leginkább hasonlítani.

Beth csodás lénye megbabonázott. Az első percben, ahogy megpillantottam a parkolóban. Olyan voltam, mint akinek elvették a látását. Vakon tapogatóztam, bizonytalanul haladtam az ismeretlen felé.

A szívem vadul dübörgött, felforrt a vérem. Szerelmem kezét lefejtettem magamról, majd a mellkasomra helyeztem.

Eper illatú lehelete elkábított.

- Öhm. – nyögtem bele a csókunkba.

Minden homályos volt.

„Istenem! Milyen vadul ver a szíve! Vajon az enyém is ennyire gyors?” – hallottam meg ismét csodaszép hangját a fejemben.

- Ideje indulni… - ziháltam, miközben ajkaim elváltak az övéitől. – Még… elkésünk. – próbáltam visszanyerni a józanságomat.

- Miért mennyi az idő? – kapta a fejét az óra irányába. – Jesszus! Negyed is elmúlt…

- Ne aggódj, Édes! Odaérünk! – mosolyogtam rá, majd lágy csókot leheltem a homlokára.

Fellöktem magam, majd fél törökülésben az ágy másik oldalára telepedtem.

Beth és az én szívem is lassan kezdte felvenni a normális tempót. Felkelt az ágyból, majd az ajtó felé indult.

- Te már voltál a fürdőszobában? – fordult vissza kedvesen mosolyogva.

- Igen. – füllentettem. – Én már indulásra készen állok, mint láthatod! – mutattam végig magamon.

Végignézett rajtam, majd zavartan elkapta a tekintetét. Hamvas arcbőre felvette a halványpír árnyalatot.

„Na Jaed, még a végén neked kell vigyáznod az erényeidre? Érdekes fordulat lenne?”

Felnevettem. Hiába kutattam, megint néma volt az elméje, nem hallottam semmit.

- Honnan vettél tiszta ruhát? – kérdezte álmélkodva.

„Ahh, egyre több hibát követsz, el Te balfék!!!”

- Lisa hozta nekem őket egy órája. Felhívtam, hogy valami közbejött, és nem lesz időm hazamenni.– füllentettem könnyedén.

- Oké. – motyogta. – Akkor megteszed, hogy elkészíted a reggelit? – kérdezte a padlót tanulmányozva. – Van müzli. Én általában azt szoktam ilyenkor enni.

Pont, mint Bella, habár szerintem a legtöbb lány ilyet reggelizik.

- Persze, Édes! – leheltem, miközben felkeltem az ágyról. Elhaladva mellette a kézfejemmel végigsimítottam az arcán. A szíve kihagyott egy pillanatra.

A müzli a pulton hevert. Kerestem egy közepes méretű tálat, amibe szórtam belőle, majd elővettem a tejet a hűtőszekrényből, és ráöntöttem egy keveset.

Edwarddal ellentétben - mosolyogtam magamban kárörvendően - én jól ismertem az emberi ételeket, hiszen jócskán kijutott nekem, ezeknek a fogyasztásából.

Furcsa mód teljesen természetes volt, hogy Beth-szel reggelizzek, nem is gondolkodtam rajta, ösztönösen cselekedtem.

Letettem a tál müzlit a négyszögletes ebédlőasztalra, ami a konyha közepén állt. Szerelmem éppen akkor ért le a lépcsőn. Szemem sarkából nyugtáztam, számomra már ismerős ruhadarabjait. Karcsú alakját lágyan ölelte a fehér garbó, formás lábaira izgatóan feszült a sötétkék farmer, ami fekete Wesco csizmában végződött.

Leültem az asztalfőre, majd vártam. A kezemben egy kanállal piszkáltam a reggelinket.

- És… az enyém? – motyogta értetlenül.

Felnevettem.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig együtt lesznek... – szavaltam kijjebb csúszva a székemmel, egyik kezemmel a térdemen támaszkodva. – Gondolom, ismered a mondókát?

- Aha. – bólintott, miközben elindult felém.

Megállt előttem, és én az ölembe kaptam, majd a kezébe nyomtam a kanalat.

Fülig vörösödött, ahogy az egyik lábamon ülve elkezdte kanalazni a müzlinket.

A konyhában lévő óra hirtelen elütötte a felet, s mi kapkodva igyekeztünk a bejárat felé.

Beth bezárta a bejárati ajtót, aztán a kulcsot a szokott helyre rejtette. Átfogva a derekát, magammal húztam a kocsihoz. Kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, majd miután beszállt én is elfoglaltam a helyemet a volánnál.

Felé villantottam a félmosolyom, vasmarkom fogságába ejtettem törékeny kezecskéjét, majd indítottam.

- Ne haragudj! – motyogta, rögtön ahogy kifordultunk a házuk elől.

Nem értettem, mire gondol, hogy miért kellene haragudnom. A gondolatai újra rejtve voltak előlem.

- Miért is? – érdeklődtem.

Úgy tettem, mintha erősen próbálnék emlékezni, összeszűkítettem a szemeimet, Beth felé sandítva.

- Hát… az éjszakai… tudod… - motyogta, nagyot sóhajtva, majd kinézett az ajtó ablakán.

- Édes, ezért nem kell… ne butáskodj! – csóváltam meg a fejem. – Erre majd térjünk vissza később, rendben?

Nem így akartam elmondani neki, hogy rám számíthat, hogy bármi is történt vele a múltban, én mellette leszek, és segítek túl lenni rajta. Ehhez a karjaimban akartam tartani, átölelni, és a szemébe nézni.

- Oké. – lehelte, még mindig a mellettünk elsuhanó tájat kémlelve.

- Akkor? Jöhet a földrajz? – váltottam témát.

- Aha. – suttogta.

- Kérdezz! – vontam vállat. – De figyelmeztetlek, hogy minden helyes válasz egy csókot ér! – sandítottam felé, mire rám kapta a tekintetét.

Erre kuncogni kezdtem. Beth arca szépen kipirult, én pedig élveztem a helyzetet.

- Szóval? – énekeltem ravasz vigyorral a képemen.

Kegyetlenül kikérdezett. Mind az összes államot elsoroltatta velem, a kormányzóikkal együtt. Megkért, hogy lassan soroljam el őket újra, mialatt lehunyta a szemét, és erősen koncentrálva motyogott magában, miután rájött, – a táskájából előkotort tankönyvből - hogy a válaszaim egytől egyig helyesek.

Nem értettem a dolgot. Reméltem, hogy nem most próbálja megtanulni.

- Ez összesen 50 csókot jelent. – közöltem elégedetten, mikor végeztem a lecke felmondásával. Szerelmemnek azonnal felpattantak a szemei, nagyot nyelt, miközben újra kipirult az arca.

Leparkoltam a szokott helyre.

„Jaj, csak ma ne!”- tárta fel előttem újra elméjének kapuit. – „Bárcsak ma békén hagynának!” Az iskola parkolója dugig volt diákokkal. A pontos idő háromnegyed nyolc.

Rávillantottam a félmosolyom, miközben ajkaimhoz emeltem összefonódott kezeinket, törékeny csuklójára lágy csókot lehelve.

Beth kikerekedett szemekkel, kétségbeesett tekintettel nézett rám.

Lehunytam a szemem, vadul kifújva a levegőt. Megkerülve a kocsit, kitártam neki az ajtót, a karomat felé nyújtva. Az égen viharfelhők gyülekeztek. Tekinthettem volna őket baljós előjelnek is.

Belém kapaszkodott, majd kiszállva az autó és én közöttem állt. Hallottam a többiek szánalmas gondolatait.

„Igazán… mit akarhat ettől a kis szerencsétlentől… ha nem csak hülyíteni?” – hangzott fel a fejemben Amy idegtépő, nyafka hangja.

„Nézd már, bénácskának hódolója akadt! Vajon trófeaként ér valamit?” – üzente David, a nagydarab fekete hajú, táskalopó bunkó. A nevét egy előbbi beszélgetésfoszlányból tudtam meg.

Le kellett higgadnom. Ha Beth nincs ott velem, akkor az egész bagázst ízekre tépem, de ott volt, és ez némileg segített fékezni az indulataimat.

Előreléptem egy lépést… egy hirtelen ötlettől vezérelve… hogy megcsókoljam.

Közelebb hajoltam hozzá, miközben Ő hátrálva az autóra helyezte a kezeit. Mindkét karommal megtámaszkodtam a kocsi oldalán a teste mellett. Fogságba esett. Az arcunk pár milliméternyire volt egymástól, és nem találhatott kiutat.

- Beth! – suttogtam. – Megcsókolhatlak? – kérdeztem selymes vámpírhangomon.

Szerelmem szemei a szokott méret duplájára kerekedtek, ajkai elnyíltak, vadul zihált, a vére csak úgy száguldozott az ereiben, a szíve pedig majd átszakította a mellkasát.

- Azt hiszem. – motyogta alig hallhatóan.

Persze én tökéletesen hallottam.

„Itt, mindenki előtt?” – üzente gondolatban. – „Biztos, hogy ez… jó ötlet???”

„A legjobb!” – háborodtam fel gondolatban. – „Úgy gondolta, hogy a többiek előtt nem fogom megcsókolni? Micsoda képtelen ötlet!”

Kicsit kinyitottam a számat, majd mindvégig a szemébe nézve lassan gyönyörű ajkai felé közelítettem az enyémekkel.

A szíve dübörgött, majd amikor ajkaim az övéihez értek kihagyott egy pillanatra. Elmosolyodtam, majd a nyelvemmel beljebb kalandoztam az övé után kutatva. Beth a vállamra kapta a kezét. Kétségbeesetten belemarkolt. Egyik karommal átfogtam a derekát, majd magamhoz húztam, a másik kezemmel lefejtettem törékeny ujjait a vállamról, az enyémekbe fűzve. Megszűnt körülöttünk a világ. A nyelvünk körtáncot járt, miközben szerelmem görcsösen szorította a kezem. A szívem Beth-ét lazán verte a dübörgésben, a vérem pedig felforrt, mintha csak láva folyna az ereimben.

Vadul ziháltunk homlokunkat összeérintve, mikor ajkaink elváltak egymástól. Már senki sem volt körülöttünk.

- Elkésünk. – leheltem, mialatt szemeimet lehunyva próbáltam normálisan lélegezni, a vágyamat visszafogni.

Szerencsére Mr. Fricks sosem kezdte időben az órát. Még mindig átfogva szerelmem derekát gyengéden magammal húztam a földrajz terem irányába.

A hátsó padsor üres volt. „Úgy látszik ez lesz az állandó ülőhelyünk!” – állapítottam meg magamban elégedetten. Nem szerettem szem előtt lenni.

Hallottam a többieket a fejemben, de igazán nem tudtak meghatni. Nem érdekelt, hogy azt gondolják, nekem Beth „csak arra kell” vagy hogy Amy szerint a „szűz lányokra bukom”.

Bár ha ezt gondolja, akkor végre leesett neki, hogy semmi esélye nálam. „Kis felszínes lotyó!”

Miután helyet foglaltunk, a pad alatt megfogtam kezecskéjét, majd a törzsemmel felé fordulva megvillantottam a félmosolyom.

Zavarban volt, hamvas arcbőre felvette a halványpír árnyalatot.

Mr. Fricks belépve a terembe ügyetlenkedve lepakolt a tanári asztalra. Szerencsétlen, alacsony termetű, vékony, szemüveges középkorú férfi volt.

Feleltetésre készült.

Legnagyobb meglepetésemre Beth-t szólította fel. Szerelmem vadul kifújta a levegőt, lassan kihúzva a kezét az enyémből, majd elindult előre, a tanár mellett függő térkép felé.

Már felkészültem rá, hogy súgnom kell neki. De nem kellett. Tökéletesen visszaidézte a kocsiban átvett anyagot, és Mr. Fricks minden kérdésére hibátlanul felelt.

- Kitűnő! Jeles, Miss Dawn. – hangzott a végszó a tanártól elégedett mosollyal az arcán. – A helyére mehet!

Gyanakodva méregettem Beth-t, miután visszaült mellém. „Most komolyan… lehetetlen, hogy idefelé tanulta meg az anyagot!” – hitetlenkedtem gondolatban. – „Erre befizetek! Rá fogok kérdezni!”

A pad alatt a kezemet az övéért nyújtottam, mire ő egy mosoly kíséretében ujjait az enyémekbe fűzte.

Beth és én mintha összenőttünk volna. A nap folyamán három olyan óránk volt, amit külön kellett töltenünk.

Mialatt biológia, illetve kémia fakultáción szenvedtem, Ő spanyolon, és geológián. Ügyeltem a többiekre, hogy ne bánthassák Őt. Igyekeztem mindenkit irányítani. Ez volt a meglepetésem a szirénem számára. Azt akartam, hogy ezt a napot senki se ronthassa el, persze ettől még hallottam a valódi gondolataikat. Túlságosan is sokszor fordult meg a fejükben, hogy ártsanak Beth-nek.

„Egy-egy embert rávenni valamire... azt igen... az még oké... na de egy egész osztályt kordában tartani... az már kemény dió!”

Az utolsó órája testnevelés volt, és hármas csapatokat kellett alkotniuk. A két legkevésbé ellenszenves lányt küldtem oda hozzá, hogy kérjék fel csapattársnak. Nagyon meglepődött, láttam a lányok fejében.

Az Ő elméje ismét makacs némaságba burkolózott.

Én egy órával előbb végeztem, így a kocsiban ülve figyeltem, és irányítottam az eseményeket, majd kicsengetéskor kiszálltam, elindulva a tornaterem irányába.

Az épület előtt lazán a falnak támaszkodtam, az eget kémlelve, elmerülve a gondolataimban. Az eső elkezdett záporozni, mintha dézsából öntenék.

Nem volt már választásom. A döntés rég megszületett. Már akkor, mikor Alice-nek látomása volt kettőnkről. A nagynéném ellen fogadni, lehetetlen vállalkozás… Edward is próbálkozott vele, sikertelenül. Minden úgy lett, ahogy ő azt előre látta. Szóval, én a múltból tanulva meg sem kísérelem… hiszen kimondhatatlanul és végérvényesen beleszerettem Beth-be, és önző voltam én is…

2. Döntés (5. rész)

TÖRÉKENY KÉZFEJÉT MÉG MINDIG VASMARKOM FOGSÁGÁBAN TARTOTTAM; mélyen beleszagoltam a csuklójába, majd visszaengedtem kezeinket a sebváltóra.

Vérének édes eszenciája bekúszott az elmémbe, teljesen elbódítva, fátylat borítva érzékeimre.

Nem néztem rá, tekintetemet a szélvédőn át az országútra szegeztem. Magamon éreztem azt az áhítattal átitatott, szívemet melengető, csodálatos pillantását.

„Olyan rendes tőle, hogy velem marad ma éjjel… Így talán képes leszek aludni is egy kicsit.” – száguldottak felém hálával telt gondolatai.

„Megint hallom! Ilyen nincs!… Istenem, Alice!… „Nem fogsz tudni ellenállni neki!” - csengett a fülembe immár sokadszorra Edward gondolata. - …Edward! Segítsetek!”

Teljesen kétségbeestem… Beth a végzetem… Nem vagyok képes, nem megvédeni… nem vagyok képes, nem vele maradni ma éjszaka… Alice látta, hogy kiabálni fog álmában, hogy szörnyű rémálma lesz… Ezzel a tudattal nem hagyhatom magára! Vele kell lennem, megóvnom őt… MINDENTŐL!

Leparkoltam a házuk előtt, mialatt még mindig nem fordítottam felé a tekintetem. 

Amióta megismertem Őt, azóta barátságot kötöttem a maró bizonytalanság érzésével…

„Mivel hívtam ki magam ellen a sorsot? Miért én? Mit vétettem, hogy teljesen felborítja az életemet?”

Lehunytam a szemeimet, - az arcvonásaimat rendezve- miközben erőteljesen kifújtam a levegőt.

Mikor Beth felé fordultam, már a szám szegletében ott ült a félmosoly.

Mint egy megrémült őzike, úgy ült az ülésben. A fejét lehajtotta, – a lábait bámulva, beharapva alsó ajkát – szabad kezével görcsösen kapaszkodott az ülésbe.

„Mégis fél Tőlem… már rájött, hogy nem lesz jó ötlet itt maradnom, megbánta az előbbi beleegyezést az itt alvásomhoz.”

Nem akartam, hogy tartson tőlem… nem akartam, hogy azt gondolja, hogy ágyba akarom vinni rögtön az első randink után. Hiszen, egyfelől ez teljes képtelenség, másrészről, ha tehetném, akkor se tenném.

- Öhm. – köszörültem meg a torkom, öklömet a szám elé téve. – Nos. – kezdtem lágyan. – Megérkeztünk. – húztam egy pillanatra – tekintetemet rászegezve – szélesebbre a mosolyom.

Beth mereven bólintott. Megint nem hallottam semmit, némák voltak a gondolatai.

„Nem értem, mi a baj vele, ha olyan lenne, mint Bella semmit se hallanék! De ez a felemás helyzet, teljesen összezavar!”

Újra ajkaimhoz emeltem megcsókolva kicsiny kézfejét, majd kifűztem ujjaimat az övéiből.

Kiszállva megkerültem a kocsit, majd kitártam neki az ajtót, a karomat felé nyújtva. Készséggel elfogadta, én pedig kisegítettem az ülésből.

Előttem állt, egy századmásodperc töredék ideje alatt végignéztem karcsú alakján, aztán átfogva a derekát gyengéden a ház felé húztam.

A bejárati ajtó előtt elengedtem, – meghallva a gondolatát – lehajoltam, hogy kivegyem a kulcsot a lábtörlő alól.

Amikor moziba indultunk, Beth nővérének a barátja még a házban volt. Épp indulni készült a munkahelyére. Elkaptam egy beszélgetésfoszlányt – a lakáskulcs rejtekhelyéről, ami szintén a segítségemre volt.

- Honnan tudtad? – kérdezte Beth megdöbbenve.

Ajkaim széles mosolyra húzódtak, mialatt még mindig a lábtörlő előtt guggoltam.

„Hoppá! Na Jaed, ez most úgy hívják: dupla bukta! Figyelmetlenül figyeltél! Hogy fogsz ebből kimászni?”

Felállva vállat vontam.

- Gondolatolvasó vagyok! – mondtam ki lazán az igazságot.

Beth gyanakvó pillantással méregetett, miközben én felnyitottam a zárat.

- Ugyan, Édes! Ne nézz már rám így! – forgattam meg a szemeimet. – A környéken mindenki a lábtörlő alatt tartja a lakáskulcsot. – próbáltam terelni.

„Erről szólnom kell Mad-nek! Máshová kell rejtenünk a kulcsot!” – hallottam meg őt ismét a fejemben.

Előzékenyen félreálltam, hogy Beth léphessen be elsőként a házba, majd követtem.

Egy keskeny előszobába léptünk, amely balra, a konyhába vezetett. Velünk szemben egy ajtókeret, a nappali bejárata. A berendezés barátságos, a falak világosak.

„Annyira fura ez a helyzet. Egy teljesen idegen sráccal… egy házban… egyedül…" - nagyot nyelt az utolsó gondolatára.

„Istenem! Meg fogok ettől őrülni… mint egy rádió, amit ki-be kapcsolgatnak!... Éreztem, hogy erre gondol a kocsiban, és igazam volt!”

Elmosolyodtam. Az egyik kezemmel hátulról átöleltem a derekát - közelebb húzva magamhoz – a másikkal eltűrtem a haját a füle mögé.

- Megmutatod a kanapét? – suttogtam lágyan a füléhez hajolva.

„Uh, remélem… nem érti félre… a francba, de tényleg úgy hangzott mintha: „naná, hogy nem a kanapéra vágyom”!”

A szíve vad vágtába kezdett, a nyaki ütőere az arcomba lüktetett, ahogy az éltető nedű eszeveszettül végigszáguldott benne. Arcának hamvas bőre felvette azt a gyönyörű halványpiros árnyalatot - amit eddig mindig - mikor hozzáértem.

Az előszoba ablakain beszűrődő holdfényben is tökéletes láttam, és érzékeltem Őt.

Nem akartam ráijeszteni, és féltem, hogy az előbbi kérdésemmel - illetve tettemmel – csak ezt értem el, de Beth válaszreakciója nem erről árulkodott. Lassan, bizonytalanul megfordult a karomban, majd arcát a mellkasomba rejtve szorosan átölelt. Gyenge kezecskéinek szorítása aligha okozhatott bárminemű kellemetlenséget számomra, a mutáns szörnyeteg számára.

Egyik karommal öleltem, aztán meghallottam a zokogását.

„Jesszusom! Na, Jaed ezt jól megcsináltad… Azt ígérted, hogy SOHA többet nem bántod őt! Erre tessék, a hülye ötleteiddel, hogy megérinthesd… Gratulálok!” – szidtam le magam gondolatban.

- Mi a baj, Édes? – mormoltam gyengéden a fülébe. – Megbántottalak valamivel? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

- Ne..nem… - zokogta.

„Legalább most hallanám, mire gondol, hogy meg tudjam vigasztalni!” – nagyot sóhajtottam erre a gondolatomra.

Mutatóujjammal gyengéden az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, finoman kényszerítve, hogy a szemembe nézzen, de Beth lesütötte a tekintetét. Gyönyörű arcán könnycseppek csillogtak, amitől teljesen elgyengültem. Nem tudom miért, de úgy éreztem a közelségem megnyugtatja, az érintésem megvigasztalja, ezért állandóan ölelni és csókolni akartam, elsöpörve csodás lelkéből minden bánatot.

- Beth! Bízz bennem! – kérleltem lágyan, miközben az arcát fürkésztem. – Bármi is bánt, nekem elmondhatod!

„Kezdek teljesen nyálassá válni, mint valami rossz szappanopera főszereplője! Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatással van rám… Két napja hogy ismerem, és azóta teljesen kifordultam önmagamból… Mégiscsak valamiféle bevésődés lenne???” – morfondíroztam magamban.

- Igazából… nem tudom… hogy miért sírok… - motyogta.

- Oké. – sóhajtottam csalódottan. Tudni akartam, hogy mi jár a fejében, de természetesen most is a legjobb pillanatban hagyott cserben a képességem.

- Ha esetleg megtudod, akkor tájékoztass! Rendben? – próbáltam viccelni.

Beth határozottan bólintott.

Áhítattal néztem azt a gyönyörű, ártatlan arcát, amin még mindig ott csillogtak a könnyei.

„Istenem! Ha tudná milyen különleges!”

- Megmutatom a kanapét. – suttogta kipirulva.

- Rendben. – engedtem le a karom a derekáról.

Beth elfordult tőlem, majd átlépve az ajtókereten előre indult. Követtem.

- Hát íme! – mutatott az almazöld színű, kissé viseltes kinézetű bútordarabra, miután felkapcsolta a villanyt.

Rávillantottam a mosolyom, majd alaposabban szemügyre vettem a helyiséget. Habár már korábban megtettem, de emberinek akartam látszani.

A nappali berendezése szolid, de barátságos. Meleg, nap-sárga. A jobb falnál egy hatalmas, régi könyves állvány polcai tele könyvekkel, a balnál a tágas ablakok előtt a tv-polc, rajta egy nagy-képernyős tv-vel. Előtte a ma éjszakai fekvőhelyemnek szánt kanapé. A könyvespolc előtt pedig az emeletre vezető lépcső.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Beth, megszakítva mélázásomat. – Arra gondoltam, rendelek egy pizzát.

- Oké. Jó ötlet! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

„Oké???... Jó ötlet???... Teljesen elment az eszem??? Ez már klinikai beavatkozást igényel!”

Fogalmam sincs, honnan jutott eszembe pont ezt válaszolni neki. „Úgy látszik, az ő kedvéért még a mugli kaját is képes vagyok elfogyasztani? Tényleg kezdek emberibbé válni általa?” – csodálkoztam el magamon teljesen gondolatban. Biztos voltam benne, hogy a mozis rögtönzött popcorn vacsora után Beth még éhes lesz, de én? Na jó! Ez eléggé… őrülten hangzik. A csengőszó térített vissza a fejemben kavargó kérdésektől.

Beth kifizette a tonhalas pizzát a futárfiúnak, majd a kezében a visszataszító undormányt tartalmazó dobozzal belibegett a nappaliba. „Vacsoránkat” a leendő ágyam és a tévé között elhelyezkedő sötét színű fa dohányzóasztal közepére helyezte, majd felnyitotta.

A pizza illata most meglehetősen kellemes érzéseket váltott ki belőlem, és úgy éreztem valóban éhes vagyok.

„Ez képtelenség!” – adtam hangot elképedésemnek gondolatban.

Beth a konyhából hozott egy pizza-szeletelőt, majd egyenlő szeletekre vágta vele a kör alakú ételcsodát. Miközben én bekapcsoltam a tv-t. Az egyik nosztalgia adón épp Az ügyfél című film ment. „Ez jó lesz!” – gondoltam. Természetesen meg se fordult a fejemben, hogy képes leszek a filmre figyelni, de Ő talán szeretne nézni valamit evés közben.

Én mindeközben a kanapén ültem, - még mielőtt a pizzafutár megérkezett - már emberien kényelembe helyeztem magam.

Lehuppant mellém, és felém nyújtott egy szeletet.

- Hú! – kiáltotta meglátva a műsort a televízióban. – Ez az egyik kedvenc filmem. – lelkesedett.

- Nekem is. – mosolyogtam.

Valahogy most egészen más volt. Felszabadult, úgy piruettezett a házban, hogy Alice is megirigyelné. Magabiztosabb, és sokkal vidámabb volt. Teljesen lenyűgözött.

„De ez a csend, az elméje felől…”

Elvettem a kezéből a szeletet, majd felé fordítottam a vékonyabb végét, és ajkai felé közelítettem. Bethnek kissé kikerekedtek a szemei, de mosolygott, miközben leharapott belőle egy falatot. Visszafordítottam a szeletet magam felé, majd én is beleharaptam, méghozzá elég nagyot. Egészen kellemes élmény volt, nem olyan, mintha sarat nyelnék. Éreztem a tészta, a szósz és a tonhal ízét a számban. „Nem is rossz.” – állapítottam meg magamban.

„Én, a mutáns szörny hétköznapi emberként pizzát majszolok???… Ráadásul még ízlik is???… Oké! Nekem teljesen elmentek otthonról!”

Jóízűen – ha mondhatom ezt – elfogyasztottuk a vacsoránkat, engem teljesen új és elképesztő élményekkel gazdagítva.

Beth - miután lenyelte az utolsó falatot – felállt, majd a dobozzal a kezében a konyha felé indult. Pár perc múlva két pohár narancslével jött vissza. Letette őket az asztalra, miközben visszaült mellém.

Féloldalasan felé fordultam, egyik kezemmel felkönyökölve a kanapé háttámlájára, fejemet megtámasztva.

Mikor észrevette, hogy nézem, az arca újra kipirult. Végigsimítottam hamvas arcbőrén, mire rám emelte gyönyörű tekintetét. Mosolyogva lassan felé hajoltam, és ajkaimat lágyan az övéihez érintettem. Nem akartam heves lenni, nem akartam megijeszteni. Csak a karjaimban akartam tartani, és puha ajkait az enyémeken érezni.

A vére dübörgött, teljesen elmerültem, mint a fuldokló tengerész a szirének hangjára. Szívének heves dobogása számomra a szirének énekét jelentette.

Törékeny kezecskéjével kétségbeesetten kapott a karom után. Megérezve tapogatózását, ujjaimat lágyan az övéibe fűztem. Erősen szorította a kezem. Vagyis csók közben fognom kell a kezét, következtettem az eddigi reakcióiból.

Ajkaim lágyan az övéire simultak. Nyelvem bejárta a csodás puhaságot. Beth vadul zihált, az erei kitágultak. Hihetetlen érzés volt. Elmondhatatlan. Láttam Edward fejében, hogy Bella – amíg ember volt - vérének illata, és szívének dübörgése milyen érzéseket váltott ki belőle. De megérteni igazán csak most voltam képes.

Finoman átöltem, majd magamhoz húztam a szirénemet. ELVESZTEM! Beth illata, kedvessége, törékenysége minden szabályomat felülírta. A vele kapcsolatos összes kijelentésemet kitörölte az agyamból.

Jól látta Alice a jövőt, sőt, Ő már azt is tudta, a szándék sem fog változni, mert nem leszek képes rá! A vonzás erősebb a józanságomnál… s mert én is önző vagyok!

Edwardnak igaza volt, és most már nincs értelme tiltakoznom. Akarom Őt, vele akarok lenni, és ha Beth is ezt akarja, akkor vele leszek.

Ajkaimat lassan az állára csúsztattam, megízlelni finom bőrét… mámorító… majd le a nyakára. Lágy csókokat leheltem lüktető ütőerére.

- Öhm. – nyögtem fájdalmasan.

A vágy égette a testemet. A vérem felforrt, és a szívem hevesen dobogott, gyorsabban, mint Bethé. Szorosan hozzábújtam, ajkaimat nyakán pihentetve, arcomat elrejtve selymes hajzuhatagában.

„Ne! Nem akarom… hogy megtörténjen! Nem vagyok rá kész… és nem is ismerem őt! Jaj!!! Csak ne bántson… Egyedül vagyunk… Ketten egy üres házban… Istenem! Mi lesz, ha…” – Beth kétségbeesett gondolatai visszhangzottak a fejemben.

- Beth! – suttogtam a nyakának. – Nem akarlak megijeszteni! Nem érintelek meg, és nem csókollak meg, ha te nem akarod… - próbáltam megnyugtatni.

„Kac-kac… előbb talán magadat nyugtasd le Jaed, mert te igencsak akarod… per pillanat.”

El kellett volna húzódnom tőle, hiszen félt… de képtelen voltam… „Mi történik velem?”

Nem felelt, ettől megrémültem, de gyenge ujjacskáival erősebben megszorította a kezem.

Ajkaimmal lágyan ízlelgettem hamvas, barack illatú bőrét. Hirtelen megint egy remegéshullám futott végig a gerincemen. „Mi a franc ez?” – kezdtem unni ezt az állandó vészjósló előjelet.

Nagyot sóhajtottam. Próbáltam visszatérni a valóságba… igyekeztem ellenállni Beth-nek, aki fenekestül felforgatta az életemet… és megbénította az érzékeimet…

Végre képes voltam elhúzódni tőle… Vissza akartam térni az előző pozícióba, de a hajamba fűzte az ujjait, és miközben a tekintetünk egybeforrt, tudtam, hogy mire gondol.

„Ráérzett a félelmemre… Annyira kedves… Velem még senki… soha… nem viselkedett így… Ha ez nem a többiek ötlete, ha nem egy újabb gonosz tréfa… akkor… ez egy… ez egy álom… vagy tündérmese… Inkább az utóbbi!”

Elmosolyodtam elméjének aranyos üzenetére, majd lágyan homlokon csókoltam.

- Ideje villanyt oltani. Holnap suli. – suttogtam homlokomat homlokához érintve, ajkaitól pár milliméternyire.

- Aha. – motyogta. – Akarsz esetleg tusolni vagy ilyesmi? A fürdőszoba odafent van. – hadarta zavartan. – Van eldobható fogkefénk is. A nővérem hozta a munkahelyéről.

„Hát persze! Az Ő számára most ember vagyok… Majd bevonulok a fürdőszobába, megengedem a csapot, aztán pár percet eltöltök odabent…” – fogalmazódott meg bennem a halandó létemet igazolni hivatott tervem.

Ember voltam, vámpírbőrrel... így nekem sem volt szükségem mindennapos tisztálkodásra.

„Remélem a fogkefés dolgot nem értette félre… Olyan idétlenül hangzott…” – aggódott Beth gondolatban.

- Valamire célozni szeretnél? – próbáltam oldani a hormonoktól - vagy fogalmam sincs mitől - feszült hangulatot.

- De… dehogy… - kerekedtek ki a szemei.

Felnevettem.

- Oké. Akkor merre is van a fürdőszoba? – kérdeztem vigyorogva.

- Balra az első ajtó a lépcső tetején. Tiszta törölközőt találsz az ajtó melletti szekrényben. Bármelyiket használhatod nyugodtan. – informált kedvesen.

- De mehetsz te előbb. Ha szeretnél. – mondtam előzékenyen.

- Nem, menj csak te. Addig én átnézem a földrajzot holnapra. – sóhajtotta.

- Áh. Hagyd csak! Holnap átbeszéljük suliba menet. Rendben? – elég későre járt, és Beth túlságosan is fáradtnak tűnt, nem akartam, hogy holnap elaludjon a padra dőlve.

Csodálkozva nézett fel rám.

- Én kívülről fújom. – vontam vállat mosolyogva.

- Oké. De akkor is menj csak te előbb. – erősködött.

- Rendben. – adtam meg magam. – Sietek! – ígértem, majd újra lágy csókot lehelve a homlokára felkászálódtam a kanapéról.

A fürdőszobába érve magamban lassan elszámoltam húszig – vetkőzés gyanánt, majd megengedtem a csapot, az előbb kitervelt színjáték kedvéért.

Tíz perc után elzártam, de előtte még egy kis tusfürdőt leengedtem a lefolyóba, hogy minden bizonyíték arról árulkodjon, mintha tusoltam volna.

A törölközőt – amit az említett szekrényből vettem elő – a csap alá tartottam egy másodperc töredék idejéig, felhasználva vámpírgyorsaságomat. Így úgy hatott, mint egy nedves, használt törölköző.

Beth feljött az emeletre, miközben én a mosdókagylónál épp az eldobható fogkefék egyikét tettem bizonyítékává emberi mivoltomnak.

Tizenöt perc után elégedetten hagytam el a helyiséget, majd visszamentem a nappaliba.

A kanapé már meg volt ágyazva. Egy fekete póló, és egy sötétkék férfi pizsamanadrág hevert a narancssárga paplanon. Beth készítette ki nekem Adam ruhái közül. Így hívják a nővére, Mad barátját.

A fürdőszobában eltöltött idő alatt elkaptam tőle egy gondolatfoszlányt az éjszakai viseletem ötletéről.

„Érdekes, fel sem tűnt, hogy egy ideje, megint veszem a gondolatait!”

Átöltöztem, - megőrizve a látszatot - miközben az emeletről hallottam, ahogy Beth megengedi a vizet. Igyekeztem nem oda figyelni, nem akartam, hogy meztelen testének gondolata bekússzon az elmémbe.

Lehuppantam a kanapéra, majd a televízió képernyőjére meredtem, ami még mindig be volt kapcsolva, ugyanazon az adón. A főszereplő kissrác épp a kórházban bujkált.

Húsz perc múlva meghallottam Beth finom lépteit a lépcső felől. A törékeny testéből áradó barack illat most sokkal intenzívebbnek hatott. Mélyen beszívtam a felém áradó csodálatos aromát.

Beth egy világos rózsaszín pólót - a minta az elején egy fehér, piros szívet tartó mackó – és egy piros pizsamanadrágot viselt. Bizonytalanul toporgott a könyvespolc előtt.

Felé villantottam a félmosolyom.

- Mi a dilemma tárgya? – kérdeztem lezserül. – Jönni, vagy nem jönni? Ez itt a kérdés. – idéztem a modern Hamletet.

Beth válaszul vadul kifújta a levegőt, - lehunyva szemeit – majd két kezét ökölbe szorítva teste mellett határozott léptekkel megindult felém.

Megint nem hallottam… már megint kikapcsolták, vagy nem volt jó a frekvencia - azon a bizonyos rádión.

Pár másodperc múlva csodálatom tárgya már előttem állt. Feltápászkodtam a kanapéról.

- Jó éjszakát! – suttogta.

- Neked is! – leheltem. – Szép álmokat, Édes! – hajoltam közel ajkaihoz.

A szíve rázendített a számomra oly’ kedves dallamra. Gyönyörű, hamvas arcbőre halványpiros árnyalatban játszott.

„Bárcsak hallanám most megint!” – sóhajtottam csalódottan.

Végigsimítottam arcának puha bőrén, majd ajkaimat lassan az övéi felé közelítettem, finoman megízlelve a csodás puhaságot, mialatt vasmarkom fogságába ejtettem kicsiny kezecskéjét.

Most képes voltam felülkerekedni a szirén csókjai után vadul sóvárgó szörnyetegen. Beth annyira bájosnak és törékenynek hatott, hogy gátat vetett mohóságom útjába.

Lágy csókot leheltem a homlokára, majd elengedtem, rávillantva a félmosolyom.

Utána fordultam, ahogy a lépcső felé tartott. Ha tudnék aludni, akkor most biztosan álmatlanul tölteném az éjszakát.

Az elmémet kínzó gondolatok nem hagytak nyugodni. A fejem felett ott lebegett Damoklész kardja, arra várva, hogy lesújthasson. Az emeletről lüktető szívverés halk dallama képes volt valamennyire megnyugtatni… visszatartani attól, hogy önmarcangolásba kezdjek.

Megcsörrent a mobilom.

- Igen, Alice! – szóltam bele kedvetlenül.

- Fél perc, és kiabálni kezd! – mondta aggodalmasan.

- Rendben. Köszi!

- Még valami. Holnapra Bella és Edward visznek neked ruhát. Láttam, hogy együtt mentek reggel suliba, és… láttam a pizzás dolgot… - vihogott a vonal túloldalán.

- Ha-ha-ha! De vicces kedvében van valaki! – durcáskodtam. A hangulatom nem volt éppen a legjobb.

- Ugyan, Jaed! Aranyosak voltatok…

Vadul kifújtam a levegőt.

- Oké. Kb. még 5 másodperc. Szia!

Szia! – nyomtam ki feldúltan a telefont.

Aztán meghallottam…

- Annnyaaaaaaa! – Beth ordított. Ha ember lettem volna, akkor is tökéletesen hallottam volna. – Apppppaaaaaaa! Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Neeeeeeemmmmmm!

Villámként cikázva teremtem az emeleten, és téptem fel a szobája ajtaját. Máris a karjaimban tartottam. Gyenge testének minden porcikája nedvességben úszott. Vadul zihált, és hisztérikusan zokogott.

- SSS! – vontam a mellkasomra. – Nyugodj meg, csak álmodtál! – teljesen kétségbe ejtett, hogy így kell látnom.

Beth szorosan átölelt. A zokogásának keserves hangja majd kitépte a szívemet. A mellkasomban szorítást, és a torkomban hatalmas gombócot éreztem. Fájt, hogy szenvedni látom.

„Olyan jó, hogy itt maradt velem! Nem lennék képes egyedül… Istenem! A rémálmok… még ennyi idő után is annyira valóságosak… Ahogy anyáékat… és Madet…” – hallottam meg őt ismét a fejemben.

„Mi történhetett vele? Mit élhetett át, ami ennyire megviselte?”

Semmit sem értettem, csak annyit, hogy egy szörnyű emlék kínozza szépséges, emberi lelkét.

A karjaimban tartottam, lágyan ringatva.

- Köszönöm. – szipogott a mellkasomon. – Köszönöm, hogy itt maradtál.

- Semmiség! – suttogtam mosolyogva. – Mondtam, hogy érted bármit! Komolyan is gondoltam! – biztosítottam magabiztosan.

Beth hamar megnyugodott, mialatt én mindvégig hallottam a gondolatait, amelyek tele voltak bizalommal irántam.

Amikor a szíve már normális ritmusban vert, lágyan visszafektettem az ágyába, a takarót ráterítve törékeny testére.

Halkan szuszogott, a mellkasában dobogó csodás szerv lassú ütemet játszott. Vissza akartam menni a nappaliba, de mikor a homlokához hajoltam, hogy megcsókoljam, Beth belekapaszkodott a karomba.

„Mennyire szeretnék hozzábújni! Nem akarok újabb rémálmot… Szeretném, ha átölelne.” – üzente gondolatban.

Megcsókoltam a homlokát, ahogy az előbb is akartam.

- Ne aggódj, Édes! Itt maradok melletted! – mormoltam, miközben leheveredtem mellé.

Szorosan hozzám bújt, törékeny ujjacskáival a felkaromba kapaszkodott.

„Nem akarok újabb rémálmot…” – ismételte meg újra az egyik előbbi gondolatát, miközben arcát a karomba rejtette.

- Ne aggódj! Hallom a gondolataidat, Édes! Őrzöm az álmaidat, ígérem! – suttogtam vámpírfrekvencián.

- Jaed! – sóhajtotta.

Megmerevedtem egy pillanatra, azt hittem meghallott… „Lehetetlen!” – figyeltem a légzését pár pillanatig… a levegő egyenletes ütemben hagyta el a tüdejét, a szíve lassan dobogott, félálomban volt, mialatt énekelve, melengetve a szívemet kimondta a nevemet.

Hirtelen eszement ötletem támadt.

„Holnapra nagy meglepetést tartogatok a számára… Az Én szirénem számára… Remélem, beválik, még soha nem csináltam ilyet… Sikerülnie kell… Látni akarom az arcát, amikor…” – mélyedtem bele a gondolataimba.

2. Döntés (4. rész)

Hát itt a folytatás! :)))))

Drága Vampire Nori!

Ezt a fejit kifejezetten Neked ajánlom, mivel tegnap véres harcok árán megszerezted magadnak Jaedet! xD

Ezért most megkapod tőlem ajiba! xD

Sok millió csók Neked a támogatásért, és a bizalomért!

Ui.: Mindenkinek köszönöm, aki akár csak egy mondatával is hozzájárult, hogy a múzsa rendszeresen meglátogasson! ;)))

IMÁDLAK TITEKET!!!!!!!!!!!!!!!! xD

Pussz.

Abigel

LÁGYAN MEGCSÓKOLTAM AZ ALSÓ, MAJD A FELSŐ AJKÁT; nem tudtam betelni vele.

Vadul zihált, eper illatú lehelete megrészegített.

Homlokomat az övéhez érintettem, és a szemeim mosolyogtak. Ismét rabul ejtettem a tekintetét. Az orcái kipirultak, és hamvas bőre lángolt, mintha lázas lenne.

Vasmarkommal még mindig a mellkasomhoz szorítottam törékeny kézfejét. A szíve makacsul zakatolta a számomra oly’ kedves dallamot, vérének édes illata elhomályosította az érzékeimet.

„Mit művelek? Istenem! Olyan gyönyörű! Elment az eszem!” - sóhajtottam magamban.

„Ha hazaérek, beszélek Alice-szel, de előbb lerendezem Emmett-tet. Az ebédlőben történtekért még elszámolnivalóm van vele. Az én káromra nem szórakozhat büntetlenül.”

Tépelődésemet Beth kétségbeesett hangja szakította meg.

- Miért csinálod ezt velem? - a hangja remegett, a sírás kerülgette.

- Mit, Édes? - kérdeztem lágyan, és végigsimítottam az arcán.

- Én… nem vagyok… a te súlycsoportod. - mondta keserűen.

Hangosan felnevettem. „Ezt a kifejezést! Még, hogy nem az én „súlycsoportom.” Jesszusom! Esküszöm, mindjárt felfalom! Annyira imádnivaló!”

- Mi olyan vicces? - ráncolta össze a szemöldökét, és a szemei ismét halványzöld árnyalatban játszottak

„Miért nem hallom már megint, pedig most nagyon szeretném tudni, mire gondol abban a gyönyörű kis fejecskéjében?”

Vállat vontam.

- Miért gondolod, hogy nem vagy az? - hajoltam közel finom ajkaihoz, mire egy pillanatra megborzongott. „Vajon Tőlem, …. vagy csak a hidegtől? Miért most hagy cserben a képességem megint??”

- Ez… egyértelmű. - motyogta.

Kissé távolabb húzódtam Tőle, tekintetét még mindig fogva tartva. „Ó ezek a lányok, a fene se érti őket!”

És ki lenne az én súlycsoportom? - érdeklődtem a már ismerős, selymes vámpírhangomon. - A rosszindulatú, felszínes Amy? - köptem dühösen a szavakat, - fejemet a volán felé fordítva - ahogy eszembe jutott az a fúria, a szánalmas és sekélyes gondolataival.

Beth kikerekedett szemekkel fürkészte az arcomat.

- Gondolom. - suttogta alig hallhatóan, és lesütötte a szemeit.

„Jaj Beth, ezt Te sem gondolhatod komolyan? AMY meg én!!! Ha-ha-ha. Valószínűleg nem lenne hosszú életű!”

Elmosolyodtam a képtelen válaszán.

- Hmm. - úgy tettem, mintha elgondolkodnék a javaslaton. - Rosszul gondolod! Ellent kell mondanom. - húzódtam ismét közelebb hozzá.

Beharapta az alsó ajkát, miközben riadt tekintettel nézett a szemembe.

„Lehet, hogy ezt az egészet a többiek találták ki: Az új srác majd kikészíti bénácskát.” - hallottam meg ismét a gondolatait. Ez már kezdett sok lenni nekem. Hol hallom, hol nem. „Hogy csinálja ezt? Vagy csak a puszta közelsége képes rá, hogy kikapcsolja a képességem, és nincs is Bethben semmi különleges?” - dilemmáztam magamban.

„Holnap mindannyian rajtam fognak röhögni”. - folytatódott a gondolatmenete. - „Hogy képesek ilyesmire? Jaed lehet, hogy csak emiatt kedves velem. Teljesen meg akarnak semmisíteni. Azt akarják, hogy elköltözzünk innen. Istenem! Mennyivel másabb lenne minden, ha anyáék még élnének, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, és sokkal… boldogabb!” - az utolsó szó egy fájdalommal teli, hatalmas sóhaj kíséretében hagyta el az elméjét.

„Ahh…szegény lány, ez szörnyű lehet neki! Nem is tudom elképzelni, csak halvány sejtelmem van, hisz engem két nagy „család” pátyolgat, igaz, ez néha fárasztó tud lenni.”

A családjáról eddig még nem tudtam túl sokat. Az édesapjáról a francia óra alatt zajló levelezésünk során - válaszként a nyelvtudására vonatkozó kérdésemre - csak annyit írt, hogy diplomata VOLT. A múlt időből én arra következtettem, hogy már nem az, nem arra, hogy meghalt.

- Beth! - énekeltem az ajkain. - Nekem te kellesz! - leheltem.

„Pedig próbálom meggyőzni, - nem valami nagy sikerrel - hogy bízzon bennem, és ne gondoljon butaságokat.”

„Most már biztos, hogy ez valami átverés! Egy rossz vicc! Vagy… egy álom.” - tárult ki előttem ismét titokzatos elméjének kapuja. -„Egy csodaszép álom, és én mindjárt felébredek. Otthon…, a szobámban… Milyen szomorú is leszek akkor…, és milyen csalódott… De még mindig jobb, mintha az egész suli előtt megaláznának!”

„Miért gondol ez a lány ilyeneket? Az életről, és persze Rólam! Vajon miért kapott már ennyi sebet, hisz a légynek sem tudna ártani?”

A gondolataitól összeszorult a mellkasom, és úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Lenéztem a még mindig egymásba kapaszkodó ujjainkra, majd kezeinket Beth ölébe ejtettem. Az Ő törékeny kézfeje került felülre, amit gyengéden simogatni kezdtem a másik kezemmel.

- Tudod, - sóhajtottam, tekintetemet ujjainkra fókuszálva - én nem tartozom a szánalmas, sárvérű, iskolai bagázshoz. - félszemmel érzékeltem, hogy ajkai mosolyra húzódnak a „sárvérű” kifejezés hallatán - Azért szereztem vissza a táskádat, mert ösztönösen cselekedtem, és mert nem tetszett, amit látok. Gyűlölöm, ha valaki attól érzi magát erősnek, hogy a nála gyengébbel szemben fitogtatja az erejét. - öntöttem ki neki teljesen a szívemet, amitől lassan kezdtem megkönnyebbülni. - Ez gyávaság! - egyre ingerültebbé váltam, ahogy visszagondoltam arra a jelenetre. - Nem is tudod, hogy legszívesebben mit tennék azzal a három balfékkel! - szűrtem végül a fogaim közt. Ismét egy erőteljes remegéshullám futott végig a gerincemen, azután pedig izzadni kezdtem. „Én izzadni? Lehetetlen! Mi a nyavalya-kórság kerülget?- ilyet még nem tapasztaltam” De most nem akartam az esetleges betegségemmel foglalkozni, sokkal fontosabb dolgom van annál: Meggyőzni Őt, hogy bízzon bennem. Csak ez számít most!

Tekintete követte az enyémet, amikor belekezdtem az előbbi mondandómba.

Néhány percig - szótlanul elrévedve - az ölében nyugvó, egymásba fonódó kezeinket néztük, miközben én belefeledkeztem Beth felém száguldó gondolataiba.

„Lehet, hogy most az egyszer mégis megszánt engem Fortuna? Jaed őszintének tűnik, és ahogy megvédett… Mégsem lehet olyan, mint a többiek… Különben is már az első nap kedves volt velem, kivéve az aznapi elköszönését, - erre a gondolatára legszívesebben állon vágtam volna magam - és rajtam kívül csak Lisáékkal állt szóba. Na meg persze ma Amyvel, ha azt egyáltalán szóba állásnak lehet nevezni.”

Elmosolyodtam az eszmefuttatásának zárómondatán, majd ráemeltem szemeimet, - elszakítva kezeinktől - , mire felemelte a fejét, és hálás tekintetével rabul ejtette az enyémet.

Lassan felé hajoltam, majd lágy csókot leheltem forró ajkaira.

- Figyelj rám, Beth! - kértem azon a bizonyos vámpírhangon. - Nem foglak becsapni! Nem foglak megbántani! Istenemre esküszöm, hogy SOHA többet nem okozok fájdalmat neked! - gondoltam arra a bizonyos elsőnapi elköszönésre.

- Hiszek neked! - suttogta alig hallhatóan, és gondolatai, szavai hitelességéről biztosítottak.

Nem értette ugyan, mire értem, hogy „többet” nem okozok fájdalmat neki, de nem dilemmázott rajta sokat.

- Akkor? Hazavihetlek? - kérdeztem egy elégedett, széles mosoly kíséretében.

Beth bólintott. Visszaültem a volánhoz, miközben egy pillanatra sem engedtem el törékeny ujjait.

A motor halkan felmordult - lágyan duruzsolva, és én egy csodálattal teli, elégedett pillantást vetettem a mellettem ülő angyalra.

Beth Newtonék boltjától pár méternyire lakott, amit most Mike vezetett, az édesanyja ugyanis évekkel ezelőtt - hosszú betegség után - elhunyt. Bella emberként náluk dolgozott, és én is sokszor jártam az üzletükben, így jól ismertem Forks azon részét.

Leparkoltam a Dawn ház előtt.

- Megérkeztünk! - mondtam lágyan, mire Beth felsóhajtott. - 7-re érted jövök. - vigyorogtam.

Bólintott, majd az ajtó felé nyúlt.

- És a búcsúcsók hol marad? - leheltem, miközben - egyik kezemet a kormányon pihentetve - áthajoltam az Ő oldalára. Ujjait még mindig vasmarkom fogságában tartottam.

Kérdésem hallatán ismét fülig vörösödött, majd arcával bizonytalanul közelíteni kezdett az enyém felé.

Nem mozdultam. Mosolyogva vártam, hogy megcsókoljon. Ajkait félénken az enyémekhez érintette, miközben ujjai szorosabbra fűződtek rabságukban.

A kezemet - amely az előbb még a kormányon pihent - lágyan a tarkójára helyeztem, és finoman közelebb húztam magamhoz.

- Hmm. - mormoltam. - Olyan édes vagy!

- Te is. - suttogta alig hallhatóan.

- Valóban? - leheltem.

Válaszul észrevétlenül bólintott.

Nem akartam elengedni. Mindörökre a karjaimban akartam tartani. Megvédelmezni, akár az életem árán is.

A döntés már rég megszületett, de én nem akartam tudomásul venni, nem voltam képes benne hinni.

„Fortuna hozzám volt kegyes, és nem Bethhez. Én egy tökéletes angyalt kaptam, míg Ő egy mutáns szörnyeteget. Bárcsak „egy átlagos farkas” lennék, akkor nem agonizálnék azon, hogy mit tegyek. Farkasként boldogan élhetném le mellette az életemet, - együtt megöregedve - és ha Ő meghalna én is követhetném.

Édes vérének illata, akkor nem kísértene, és biztos lehetnék abban, hogy boldoggá tehetem. Akkor megadhatnék neki bármit. Bármit, ami után csak vágyakozik. Adhatnék neki családot.

Jaed! Miket nem gondolsz? Hiszen alig ismered!!! Két napja még azt sem tudtad, hogy létezik ezen a világon Beth! Térj már észhez az isten szerelmére!!”

Az utolsó gondolatomra összefacsarodott a szívem. A rokonaim közül senkinek még csak fogalma sem volt arról, hogy képes vagyok e a gyermeknemzésre. Habár valószínűnek tartották, hiszen a vámpírférfiak is képesek voltak rá, akkor én miért ne lennék? Hiszen harmadrészt ember vagyok.

Valójában semmiben sem voltak biztosak velem kapcsolatban. Biztosra vették például, hogy a harapásom nem mérgező, egészen öt hónappal ezelőttig, amikor egy vadászaton vadul termelődni kezdett a számban a gyilkos nedű, amit én undorodva köpködni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Szerencsére akkor Seth, Emmett, és Edward társaságában voltam vadászni, és a nagyapám rögtön tudta, hogy mi az a folyadék, amitől kétségbeesve próbálom megszabadítani a szájüregemet.

Természetesen ebben is egyedi voltam: a mérgem nem olyan volt, mint a vámpíroké, de Carlisle-nak és Edwardnak a mai napig sem sikerült teljesen kielemezni.

Beth a vállamra hajtotta a fejét, forró ajkai csiklandozták a nyakamat. Éreztem, ahogy langyos könnyei ismét eláztatják az ingemet.

- Mi a baj, Édes? - kérdeztem a leglágyabb hangomon, és simogatni kezdtem a haját.

- Semmi. - rebegte.

Elmosolyodtam.

- Értem, és mi az a semmi?

- Ez… az egész.

- Ha megríkatlak, akkor jobb lesz, ha elmegyek. - hajoltam a füléhez olyan közel, hogy ajkaimmal megérinthessem.

- Ne! - könyörgött suttogva.

- Hogy mondtad? - csókoltam lágyan a fülébe, majd a nyelvemmel megízleltem.

- Ne! - suttogta ismét.

- Még mindig nem értem. - leheltem.

- Ne! - kérte most már erélyesebben.

- Szívesen itt maradnék. Semmit sem szeretnék ennél jobban! - vallottam be szomorúan. - De haza kell mennem. Még van egy-két elintézni való ügyem mielőtt érted jönnék, és különben is, ha állandóan a nyakadon lógok, akkor hamar rám fogsz unni. - vigyorogtam.

- Nem hiszem. - rázta meg a fejét a vállamon, miközben összeráncolta a szemöldökét.

Felemeltem a fejét, hogy utoljára - mielőtt egyedül maradnék a kettészakadni készülő elmémmel, és a skizofréniámmal - megcsókoljam.

Ajkai elnyíltak, ahogy a szemembe nézett, én pedig lassan hozzáhajoltam, és pár milliméternyire a csodás puhaságtól elmosolyodtam. Beth hevesen ajkaimhoz nyomta az övéit, és karjaival átölelte a nyakamat, átkaroltam a hátát, és egy hirtelen mozdulattal közelebb húztam magamhoz. Megéreztem édes nyelvét a számban, - nem gondolkodtam - az enyémmel követtem a mozdulatait. Ujjait remegve a hajamba fűzte. Én is így tettem.

Csak akkor váltak szét ajkaink, mikor már egyikünk sem kapott levegőt. Vadul ziháltunk, homlokunkat összeérintve.

- Megyek. - jelentettem ki keserűen, nagyot sóhajtva.

- Oké. - suttogta Beth beletörődve.

Erőt vettem magamon, és engedtem kiszállni. Néztem, ahogy minden lépésnél visszafordul, és a képemre kiült egy önfeledt vigyor, amit képtelen voltam letörölni onnan.

Mikor a bejárati ajtóhoz ért ismét visszafordult, - körülbelül húszadszorra a rövid útszakaszon - és felém intett, amit én boldogan viszonoztam. Miután eltűnt az ajtó mögött indítottam.

Úgy hajtottam, mint egy őrült - a kilométeróra jócskán túllépte azt a bizonyos 300-as határt - remélve, hogy felcsavarodom egy fára, de a gének… úgy sem engednék.

Nem tudtam, hogy mit csináljak, de ígéretet tettem. Ígéretet tettem az angyalomnak, és be akartam tartani, bármit is jelentsen ez.

Mire hazaértem, teljesen kikészültem. Vadul markoltam a kormánykereket, ami lassan kezdte megadni magát, és halvány - az én szememnek jól látható - repedések jelentek meg rajta. „Remek, ebben is Edwardot utánzom.” Felsóhajtottam, miközben lehunytam a szemem. Lassan, de biztosan kezdtem lehiggadni.

Miután sikerült megnyugodnom, kiszálltam, - már mindenki jól tudta, hogy ott vagyok - és lezserül a vezető felőli oldal ajtajának támaszkodtam.

- Emmett Cullen! - mondtam erélyesen a szokásos hangnemben - hisz tudtam, hogy így is meghallja az illető - ravasz vigyorral a képemen.

„Játsszuk le, Öcsi!” - küldte felém nagybátyám gondolatban.

- Rendben. - válaszoltam még szélesebb vigyorral, majd futásnak eredtem a közelben lévő erdei tisztás felé.

Mikor odaértem abba az irányba fordultam, ahonnan érkeztem, és bevártam Em-et.

Jól tudta, hogy ellenem semmi esélye, de a büszkesége, és a harc iránti lelkesedése erősebb volt.

Támadó pozíciót vettem fel. Széles terpeszbe állva, kissé előrehajolva, megdöntve a törzsemet, egyik kezemmel a talajnak támaszkodva, másikat hátra lendítve. Az arcomon még mindig ott ült a ravasz vigyor.

„Miért kell ebből ilyen nagyügyet csinálni? - morfondírozott magában, miközben közeledett. - De ha ezt akarod, legyen!” - közölte elégedetten, gondolatban.

A tisztás másik oldalán a sűrű növényzet mozogni kezdett, és Emmett előlépett. Előrelendítettem a karomat, majd intettem, hogy lehet próbálkozni.

- Nagyon jót nevettem a mai vicceden, bácsikám! - mondtam gúnyosan vámpírhangomon. - Most vállalnod kell a következményeit! - fenyegettem.

Ő csak bólintott, egy - az enyémhez hasonló - ravasz vigyor kíséretében.

- Tudom, mire készülsz! - jelentettem ki, biztosítva arról, hogy úgyis vereséget szenved.

Hiszen hallottam a gondolatait. Tudtam, hogy merre mozdul, még jóval azelőtt, hogy igazán megfogalmazódott benne. Ráadásul sokkal erősebb voltam nála. Egyetlen vámpír létezett, akivel döntetlenül végződtek játékos harcaink: a nagyapám, Edward.

Vicces, de néha meg sem mozdultunk, - ha nem volt igazán kedvünk átrendezni a tájat - fejben játszottunk.

Emmett hirtelen előrelendült, hogy rám vesse magát. Nem mozdultam, majd az utolsó pillanatban villámgyorsasággal eltűntem alóla, mire ő guggolva ért földet az előbbi helyemen.

„Ügyes!” - bólintott elismerően, miközben elhúzta a száját, majd ismét felém lendült.

Párszor még eljátszottam vele - mint torreádor a bőszült bikával - az előbbi arrébb sasszézó, elegáns lépést. Aztán egy idő után úgy döntöttem ideje megadnom neki a kegyelemdöfést.

Emmett ismét elrugaszkodott a talajtól, és felém vetődött. Felvettem azt a bizonyos támadó pozíciót. Mikor már majdnem nekem ütközött, erőteljesen előrelendítettem a karom, és a tisztást körülvevő fák irányába repítettem nagybátyámat. Testével három fát tövestül szakított ki a helyéről, hármat pedig kettéhasított.

- Jobban jársz, ha nem avatkozol bele a szerelmi életembe, mert akkor esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - jelentettem ki, fenyegető éllel a hangomban, majd visszarohantam a házhoz, Emet sorsára hagyva.

- Alice! - szűrtem a fogaim közt, belépve az előszobába.

- Láttam a csókot! - trillázta nénikém, miközben lepiruettezett a lépcsőn.

- Hogy-hogy láttad? - esett le az állam a csodálkozástól, hiszen arról volt szó, hogy engem nem lát.

- Ha vele vagy, inkább vagy ember. - vont vállat.

- Oké. Értem. - hagytam rá. - Beszélnem kell veletek. - csúszott ki a számon. Egy hirtelen elhatározástól vezérelve Bellával, és Edwarddal is beszélni akartam.

Kiöntöttem nekik a szívemet. Mindig számíthattam rájuk, és most nagy szükségem volt a támogatásukra, a szeretetükre. Elmeséltem nekik mindent, ami köztem és Beth között történt, és azt is, hogy mennyire össze vagyok zavarodva, de nem akarom bántani Őt. Nem áll szándékomban magára hagyni.

Kicsivel több, mint másfél óra múlva kellett elindulnom. Ez az idő, pont elegendő volt arra, hogy elmerüljek az önmarcangolás tengerében, és hogy a családom vigasztaló szavai mentőövet dobjanak nekem.

- Ő egy nagyon érzékeny lány! De feláldozná magát érted! Bátor! Ebben a tekintetben pontosan olyan, mint Bella! Bármit megtenne az elmeháborodott szerelméért! - vetett Alice rosszalló pillantást a nagyapámra.

Keserűen bólintottam egy halvány mosoly kíséretében. A remegéshullámokról nem tettem említést, sőt még véletlenül sem gondoltam rá, nem akartam, hogy aggódjanak.

- Indulnom kell! - sóhajtottam, majd emberi tempóban a bejárat felé indultam.

„Ó, a mozi! Igen, igen! Vegyél popcornt, ha te nem kérsz, akkor Ő sem fog, de éhes lesz, mert nem volt ideje enni. Közepeset… az tökéletes lesz… és kólát, mert fáradt… viszont ne engedj belőle neki túl sokat inni, mert nincs hozzászokva a szervezete… nem fogyaszt koffeint túl gyakran.” - hadarta Alice gondolatban.

Természetesen tökéletesen megjegyeztem mindent, és a plusz információk birtokában már biztos lehettem benne, hogy az este tökéletes lesz.

Leparkoltam a ház előtt. Tökéletesen láttam Beth alakját az egyik utcafront felőli ablakban, ahogy kikukucskál a függöny mögül.

Boldogan tépte fel a bejárati ajtót. Abban a pillanatban megcsörrent a mobilom.

- Igen, Alice? - szóltam bele csodálkozva a telefonba.

- Jobb lesz, ha kiszállsz, mert mindjárt megbotlik. - hadarta rémülten.

Nem gondolkodtam. Az emberi tempónál kicsit gyorsabban szálltam ki az autóból, és léptem Beth elé, aki a kocsi felé rohant, és a következő pillanatban – egy a földből kiálló kőnek köszönhetően – eszeveszett tempóban zuhant törékeny teste a föld felé. „Alice ilyenkor imádlak, bármennyire is bosszantó tudsz lenni!”

Senki sem láthatott, kihalt volt az utca. Villámgyorsan kaptam Beth után mindkét karommal megtartva Őt. Kikerekedett szemekkel nézett fel rám, és én elkaptam a tekintetét, mire Ő lesütötte a szemeit. A bőre forró volt, a szíve pedig vad ütemet játszott, a vére illata ismét elbódított.

- Szörnyű, milyen hatással vagyok rád! – emeltem égnek a szemeimet.

- Áh, alapban két ballábas vagyok! – mondta keserűen a karjaimban. „Ilyen nincs! Pont mint Bella, még emberi éltében! Kísérteties a hasonlóság!”

- Akkor majd én leszek a jobb lábad!- ajánlkoztam.

- Én benne vagyok. – mosolygott halványan. - De vigyázz! Mert hajlamos vagyok másokban is kárt tenni! – sóhajtotta.

- Nem kell féltened! Képes vagyok mindkettőnkre vigyázni! – biztosítottam, mire a szemei is mosolyogni kezdtek.

„Olyan kedves! Ha tényleg Ő lesz a jobb lábam, akkor azt hiszem, nem kell félnem többé, hogy megbotlok! Bár fogalma sincs, mire vállalkozik!"

A gondolatai végre arról árulkodtak, hogy bízik bennem. Így az a bizonyos kő kezdett legurulni a mellkasomról, amelyet a gyanakvása helyezett oda.

Óvatosan talpra állítottam.

- Szia, Édes! – leheltem azzal a hangsúllyal, amit akkor használtam, mikor az ebédlőben elhívtam moziba.

Most is úgy reagált, mint akkor. A térdei megbicsaklottak. Ugyanúgy tettem mindent, kivéve, hogy most nem volt tálca a kezemben, és hogy most ajkaimmal lágyan játszadozni kezdtem az övéivel, majd a nyelvemmel is megízleltem azokat.

Törékeny ujjait szabad kezem ujjaiba fűzte, és görcsösen szorította. Lehelete édes, meleg szellőként cirógatta az arcomat. Annyira szép volt. Arcának hamvas bőre ismét halvány pírt öltött, és a ruha, amit viselt jól kiemelte karcsú derekát.

Egy vajszínű dzseki - zipzárja nyitva -, halványkék hosszú ujjú blúz, illetve egy koptatott farmer volt rajta.

Nekem a kotnyeles nénikém készített ki minden egyes ruhadarabot. Biztosan látta Beth mit fog felvenni. Fekete koptatott farmer, sötétkék, V-nyakú póló és fekete bőrdzseki. Az én összeállításom. „Mint az éjszaka Black Angel-je. A veszélyes rosszfiú, aki ráadásul rettentően vonzó.” – kacarásztam még otthon, öltözés közben.

- Szia! – motyogta halkan.

- Mehetünk?- kérdeztem ajkain.

Azt hiszem. – bólintott határozottan.

Ismét talpra állítottam, majd átfogva a derekát magammal húztam az anyósülés felőli ajtóig, amit aztán kitártam neki. Vetett rám egy hálás pillantást, majd rebegett egy „Köszönöm!”-öt, és beszállt.

Most már - figyelve magamra – megkerültem a kocsit, és beültem a volánhoz. Indítottam, aztán Beth felé nyújtottam a jobb kezemet.

Képes voltam úgy vezetni, hogy közben mindvégig vasmarkom fogságában tartottam törékeny ujjait.

Port Angeles felé haladtunk, és én elmerültem a gondolataimban. „Az első randim vele, csak jól sikerüljön! Alice sok mindent lát, de ha változik a szándék, változik a jövő is…”

Beth illata betöltötte az autó légterét. Mélyen magamba szívtam hajának kókusz, leheletének eper, testének barack, vérének édes zamatát. Elrévedve bámulta a műszerfalat.

- Hogy csináltad? – suttogta.

- Mit? – kérdeztem meglepetten, mert nem tudtam, mire gondolhat, aztán meghallottam…

„Olyan gyorsan kapott el…”

Remek! Most már nem csak kihagy, hanem késik is a képességem. Szuper! – fortyogtam magamban.

- Hát, hogy… olyan gyorsan… - ráncolta össze a szemöldökét. - … olyan gyorsan… el tudtál kapni, mikor megbotlottam a ház előtt.

„Lehet, hogy csak nekem tűnt gyorsnak… De akkor is olyan furcsa…” – száguldottak felém tépelődő gondolatai.

Vállat vontam, majd Tőle kissé elfordulva kinéztem az ajtó ablakán.

- Isteni adottság!– sarkítottam. Végül is még az is lehet! – morfondíroztam el, ezen a képtelenségen.

- Kérlek! – kiabált rám kétségbeesve. – Az utat nézd!

Bella és Ő véletlenül nem rokonok? Ezek a deja vuk mosolygásra késztetnek.

„Attól, hogy ez életem eddigi legszebb napja, nem itt és most szeretnék meghalni!” – üzente Beth gondolatban.

Felé villantottam a félmosolyom, majd mindvégig fogva tartva rémült tekintetét felé hajoltam, elengedtem a kezét, és megcseréltem a karjaimat villámgyorsan. Jobb kezemmel a kormányt tartottam, bal kezemmel lefejtettem az ülés szélébe görcsösen kapaszkodó ujjait, és a szívem fölé helyeztem a kezét. A másikat pedig vasmarkomba fűztem.

Olyan rémülttel nézett rám, hogy hangos nevetésben törtem ki. Egyszerűen vele könnyű volt önmagamnak lenni. Mindig jól titkoltam a természetemet az emberek elől, de Ő… Ő más volt. Neki meg akartam mutatni, hogy nincs mitől félnie, hogy bármitől képes vagyok őt megvédeni.

Mélyen belenéztem a zöldes árnyalatban játszó óceánba, és lágyan megcsókoltam. Immár sokadszor.

- Öhm. – nyögtem bele a csókunkba. – Nem tudok betelni veled. – vallottam meg gyengeségemet.

„Milyen szépeket tud mondani… pedig egyáltalán nincs bennem semmi különleges!” – morfondírozott gondolatban

.

„Ó, ha tudná… ha tudná, hogy számomra mennyire az!”

Olyan gyönyörűen kipirult az arca… csodaszép volt. Lesütötte a szemeit.

- Nézz a szemembe, Édes! – kérleltem lágyan, és Ő eleget tett a vágyamnak.

Tekintetünk összeforrt, és gyengéden válaszoltunk egymás ajkainak sürgető kérdéseire.

Már csak fél kilométer választott el minket az „Isten hozta Port Angelesbe!” feliratú táblától, és lemondóan visszafordultam a volán mögé. Kezeimet - ismét megcserélve - jobb kezem vasmarkába fűztem angyalom törékeny ujjait.

„Úgy szeretnék hozzábújni, de azért itt a kocsiban… mégse tehetem… még a végén tényleg balesetünk lesz!” – elmosolyodtam meghallva a gondolatát, és elhatároztam, hogy a film alatt végig a karjaimban fogom tartani.

Leparkoltam a mozi előtt. Elengedtem Beth gyenge kezecskéjét, majd kiszálltam, megkerülve a kocsit kitártam neki az ajtót, és kisegítettem.

Most aztán nem érdekelt senki gondolata az övéin kívül, képes voltam kizárni a külvilágot, mert Beth velem volt.

Átfogtam a derekát, és határozott léptekkel a mozi felé indultam.

Közösen megállapodva az Örök álmodozók című filmet választottuk, aminek a kezdéséig alig volt hátra tíz perc.

Megvettem a közepes popcort, és a kólát, ahogy Alice javasolta. Tényleg látszott Bethen, hogy kissé fáradt, és alig hallhatóan a gyomra is korgott néha.

A helyünk a legutolsó sor legszélén volt – direkt ide kértem a jegyet – távol a tömegtől.

Kényelembe helyeztük magunkat, és izgatottan vártuk, hogy kialudjanak a fények. Amikor ez megtörtént, átfogtam Beth derekát, és közelebb húztam magamhoz. Hálásan a mellkasomra hajtotta a fejét, törékeny kezeivel körülölelve. Arcomat hajába rejtettem, és elvesztem a belőle áradó kókuszillatot.

A film játékideje másfél óra volt, és egészen élvezhetőnek ígérkezett.

Nem esett nehezemre mozdulatlanul végigülni – megint a vámpírgének ugye. Bethnek viszont elég gyakran kellett pozíciót váltania, nehogy elgémberedjen a teste. Persze engem ez egy cseppet sem zavart. Élveztem, hogy vele lehetek.

„Lehet, hogy azért tud ilyen hatással lenni rám, mert ugyanolyan rejtély számomra, mint Edward számára Bella?” – gondolkodtam el egy századmásodpercre.

Néha-néha Beth ajkaihoz emeltem egy-egy szem popcort, és én magam is bekaptam egyet-egyet. Most annyira nem zavart a mugli kaja íze, mert gondtalan és önfeledten boldog voltam.

A film véget ért. Ismét átfogtam a derekát. Bethszel kitárgyaltuk a vásznon látottakat, amíg elértünk az autóig.

A popcornból semmi sem maradt, a közepes valóban jó választás volt. A kóla viszont csak félig fogyott el, mert nem akartam, hogy Beth túl sokat igyon belőle.

Kitártam az anyósülés felőli ajtót, majd lágyan lecsúsztattam a kezemet a derekáról. Miután beült, és én becsuktam az ajtót, megkerültem a Mercit, és elfoglaltam a helyemet a volánnál.

A hazafelé vezető utat majdnem teljesen szótlanul töltöttük. Úgy tűnt mindketten a gondolatainkba merültünk.

Hirtelen a mobilom csengőhangja törte meg az utastérre telepedő csendet.

- Lisa! – mondtam lágyan Alice álnevét. Biztosra vettem, hogy fontos, máskülönben nem zavarna.

- Mindjárt hívni fogja a nővére, hogy bent kell maradnia a munkahelyén éjszakára. Nagyon aggódik Bethért, mert rettentően fél éjjel egyedül. Ajánld fel neki, hogy vele maradsz! Szörnyű rémálma lesz, és kiabálni fog álmában.

- Köszi! Oké. Rendben. – hadartam, majd visszarejtettem a telefont a zsebembe.

Bethre fordítottam a tekintetem, és rámosolyogtam. Abban a pillanatban valóban megszólalt a mobilja.

- Mad? – emelte a füléhez a készüléket.

Jól hallottam, hogy mit mond a fiatal nő a vonal másik végén. Alice szóról szóra ugyanezt mondta nekem az előbb.

- Ne aggódj! Rendben leszek! Nem lesz semmi baj! – ráncolta össze Beth a szemöldökét, és a szabad kezével gondterhelten a homlokát dörzsölgette. – Oké. Te is! Szia! – hangzott a végszó Beth nővérének a „Vigyázz magadra!” és a „Szia!” szavaira. Miután letette Ő is a zsebébe mélyesztette a készüléket, hozzám hasonlóan.

Az arca valóban félelemről árulkodott.

- Valami baj van? – érdeklődtem lágyan, miközben kibámultam a szélvédőn.

„Ajánljam fel, de hogy? Alice mégis mit gondoltál? Ez olyan mintha az első randin ágyba akarnám vinni!”

Nem akartam, hogy féljen, és mindennél jobban vele akartam lenni, de az agyam egyik része nagyon is tartott ettől a gyönyörű, esetlen angyaltól, és az általa kiváltott érzésektől.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy Beth lehajtja a fejét, majd összeszorítja a szemeit.

- Semmi. Csak a nővéremnek bent kell maradnia a munkahelyén. – suttogta, és a hangja remegett a benne csendülő kétségbeeséstől.

„Utálok egyedül éjjel lenni! Miért nem dolgozhat Mad normális időbeosztásban! Megint nem fogom lehunyni a szemem egész éjszaka!” – küldte felém rémülten gondolatait.

- Mitől vagy így megrémülve? – kérdeztem lágyan, miközben tekintetemmel az arcát fürkésztem. Valamitől nagyon félt, de a gondolatai nem árulkodtak róla, hogy mitől.

- Nem szeretek egyedül lenni éjszaka. – vallotta be az igazat. Persze ebből, még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mitől is fél tulajdonképpen. – Akkor általában… egy szemhunyást sem vagyok képes aludni. – csuklott el a hangja.

„Nesze neked, Jaed Black! Most aztán nincs kiút…”

- Szeretnéd, hogy nálatok maradjak éjszakára? Jó viszonyban vagyok a kanapékkal. – mosolyogtam rá megértően.

„Talán nem hangzik túl rámenősen!”

- Tényleg megtennéd? – kérdezte Beth kikerekedett szemekkel, vágyakozó hangon.

- Érted bármit, édes! – válaszoltam szelíden, és ajkaimhoz emeltem vasmarkomban fogva tartott kézfejét lágy csókot lehelve rá.