A Full Moon blog bemutatkozik


Kedves Látogató!


Üdvözöllek nálam!

Ezen a blogon egy teljesen új történetet olvashatsz, és egy teljesen új főhős mindennapjait kísérheted figyelemmel. :)

15 év telt el a Breaking Dawn óta.
Nessie felnőtt, és Jacobbal összeházasodtak.
Hamarosan gyermekük is született, egy kicsi Jake. :)
A Jaed Cabil Black nevet kapta. Nessie adta neki ezeket a különös keresztneveket, követve édesanyja, Bella példáját, ő is mozaik neveket alkotott.
Jaed = Jacob + Edward
Cabil = Carlisle + Billy

A fiú gyorsan fejlődött, de nem annyira, mint Nessie.
5 év alatt 16 éves tinédzser lett belőle, és ekkor lelassult a folyamat.
Senki sem tudja, miért. Valószínű a farkas génekhez lehet valami köze.

Nessie, Jacob és Jaed Forksban élnek Billyvel.
Jake Esme segítségével átalakíttatta a házat, hogy kényelmesen elférjenek.

Jaed a Forksi gimibe jár. A rezervátumit túl unalmasnak találta. Természetesen a többi diák tart tőle, és ezt ő túlságosan is élvezi.

Nos, hogy mi történik ezzel a titokzatos ember-, vámpír- és farkasgénekkel megáldott fiúval?

Itt megtudhatjátok. ;)
A történet címe
full moon vagyis telihold .
A friss fejezetek felkerülésének időpontjáról a főoldalon tájékozódhatsz. :)

Jó olvasást! :)

Érezd jól magad nálam, és kérlek, írj kommentet!!! :)

Köszönöm!


Abigel


Characters of the story



Idézet

„Nem tudtam a szememnek parancsolni. Néztem őt, néztem, és örömöm telt abban, hogy nézhetem, fájdalmas nagy örömöm. Úgy voltam vele, mint a szomjan haló ember, aki végre kutat talál, s bár tudja, hogy a kút vize mérgezett, mégis nagy kortyokkal iszik belőle.”

Charlotte Brontë

2010. március 26., péntek

3. Együtt (4. rész)



BETH MEGREMEGETT A KARJAIMBAN; miközben ujjaimmal végigsimítottam a gerince mentén.
Mikor ajkaink szétváltak, nagyokat lélegeztünk. Ez most nem vad zihálás volt, csak apró, békés lélegzetvétel.

- Minden rendben, Édes? – kérdeztem lágyan, kisimítva gyengéden egy kósza tincset az arcából.

- Igen. – sóhajtotta mosolyogva.

Ettől a kínzó görcs, ami a gyomromba fészkelte magát, azonnal megszűnt. A szikla, ami eddig a mellkasomat nyomta, legördült onnan. Féltem, hogy előjönnek a rémképek, akár Ő irányít, akár nem. Szerencsére, nem így történt.

„Jaed, Te Idióta! Esetleg, mondd el neki, hogy épp egy mutáns korccsal csókolózik, akkor azonnal új rémképekkel gazdagodhatna szegény lány!”

Beth szótlanul az arcomat fürkészte, mire nekem ajkaim szegletében megjelent az a bizonyos félmosoly.

- Mi az, Kedves? – érdeklődtem összeszűkítve a szemöldököm.

- Semmi. – csóválta meg a fejét, lesütve a szemeit, mialatt az arca felvette a csodás halványpír árnyalatot.

„Nem tudom, hogy miért engedem Őt, ilyen közel magamhoz. Hiszen a városban senki sem kedvel minket. De Jaed – úgy ahogy annak idején Adam, mikor a nővérem annyi idős volt, mint én – most jött a sulinkba. De Adam nem volt idevalósi, de Jaed igen. Miért érzem, hogy megbízhatok benne feltétel nélkül, és azt, hogy nem tudok… nem vagyok képes távol lenni Tőle???” – tárta fel előttem titokzatos elméjének kapuját.

- Kérlek, Édes! Mondd el, mire gondolsz! – kértem lágyan.

„Jó próbálkozás, Mutáns! Nem mintha nem tudnád, ugye?”

- Csak… – rebegte. – arra, hogy… ez az egész… annyira… furcsa. – dadogta.

„Szóval ez a fura bevésődés szerű izé, nem csak rám van ilyen hatással, hanem Rá is??? Apa ilyesmiről nem beszélt, még anya sem említette soha, hogy rá így hatott volna…” – képedtem el magamban.

- Figyelj rám, Beth! – nyúltam gyengéden az álla alá, finoman kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. – Annyiszor mondom el, ahányszor csak szükséges, és megteszek bármit, amire kérsz, hogy bebizonyítsam, hogy megbízhatsz bennem! – fogadkoztam.

- Én… – nézett rám, tágra nyílt szemekkel. – bízom benned.

„Olyan, mintha olvasna a gondolataimban. Hogyan lehetséges ez??? Vagy teljesen elment az eszem???” – morfondírozott magában.

Hopppááá!!! Jó lesz, ha vigyázol Jaed!! Lassan fény derül a titkaidra!”

- De fogalmam sincs, mi az oka. – folytatta, mialatt megcsóválta a fejét. – Hiszen alig ismerlek, mégis itt ülök az öledben „halál” nyugodtan. Nem értem magamat. – szűkítette össze a szemöldökét.

Annyira mókás volt, hogy akarva akaratlan, de kuncogni kezdtem.

- Nos… - emeltem a tekintetem a plafonra, tettetve, hogy nagyon elgondolkodtam a hallottakon. – azt hiszem, hogy ezt ki kellene vizsgáltatni. A nagybátyám, Carlisle, orvos. A hétvégén ideutazik. Akarod, hogy beszéljek vele egy alapos kivizsgálás ügyében? – sandítottam félszemmel felé.

- Naggyon vicces! – mondta megnyomva kicsit a gy betűt, próbálva mérgesen nézni rám, nem sok sikerrel.

Beth elnevette magát, mire én is követtem a példáját.

- SSS! – helyeztem az egyik mutatóujjam a saját, másikat az ő ajkaira. – Aludnod kellene, reggel iskola. – mormoltam.

Szerelmem a vállamra hajtotta a fejét, elhelyezkedve az ölemben. Egyik kezemmel átfogtam a derekát, másikkal a hátát tartottam. Gyengéden ringattam magunkat, hihetetlen béke árasztott el, akaratlanul is dúdolni kezdtem a Szépség és Szörnyeteg című Disney rajzfilm betétdalát.

„Ez a dal igazán találó! Mintha csak kettőnkről írták volna. Annyi a különbség csupán, Jaed, hogy Te nem változol a mese végén HERCEG-gé! Ez pedig eléggé eget rengető különbség, nem gondolod, Barátom???”

Figyeltem, ahogy Szerelmem légzése fokozatosan lassú, egyenletes ütemet vesz fel, átlebbenve az álmok birodalmába.

Vigyázva, hogy ne ébresszem fel, finoman az ágyra fektettem, a takarót köré tekerve. Feje a mellkasomon pihent, selymes hajzuhataga szétterült a garbómon. Gyengéden simogattam a hátát, mialatt arcát fürkészve egyre mélyebbre merültem kínzó gondolataim tengerében.

Elmélkedésemből Mad szöszmötölésének halk zaja térített vissza a jelenhez. Munkába készülődött már reggel 6 óra tájban, de még be akart nézni Beth-hez, mielőtt dolgozni indult volna. Gondolatait lépteivel karöltve meghallva, úgy döntöttem, kimegyek a kocsimhoz – máskülönben valószínű, semmiért nem hagyom magára az Angyalomat – a mai viseletemért.
Óvatosan kihúztam Beth feje alól a karomat, majd egy határozott, villámgyors mozdulattal kiugrottam az ablakon. Igyekeztem észrevétlen maradni, a környékbeliek többsége korán kelőként ebben az időben indult munkába.

Bellával való beszélgetésem ideje alatt, kotnyeles nénikém suttyomban pótkulccsal kinyitotta az autómat, és egy ruhászsákban bekészítette az öltözékemet a hátsó ülésre.
Mikor tegnap este beindítottam a kocsit, a házból gondolatban üzent nekem, hogy hol találom a másnapi ruháimat.


Kezemben a ruhászsákkal az ablak alatt – meghallva az ajtaját becsukódni Mad után – visszamásztam Szerelmem szobájába.

„Még jó hogy nem látott senki, mert ki látott már olyan idétlen betörőt, aki befelé viszi a szajrét!”

Halkan nyöszörgött, amikor magamra öltve a világoskék, hosszú ujjú inget és a sötétkék, koptatott farmert visszatértem mellé az ágyra. Álmában is ösztönösen belekapaszkodott a felkaromba.

Az ébresztőóra most is 7-re volt állítva, hagytam, hogy ma reggel normális körülmények között ébredjen.

„Milyen lovagias! Ma nem akarod eljátszani a „csipkerózsikás” akciódat? Határozottan fejlődsz, Jaed!”

Kissé távolabb húzódtam Tőle, nem tudhattam, hogy ébredéskor hogyan reagál a jelenlétemre.

Nagyot nyújtózkodott, hanyatt fekvésben. Mint egy kiscica – jutott eszembe róla.

- Jó reggelt! – motyogta rekedtes hangon, egyik szemével felém kukucskálva.

- Jó reggelt, Édes! – somolyogtam, lágy csókot lehelve a homlokára.

Mutatóujjával az ajkára mutatott, miközben még mindig csak az egyik szeme volt nyitva. Természetesen értettem a célzást, és azonnal engedelmeskedtem. Ajkaimat finoman az övéire nyomtam, mire a másik szeme is felpattant. Fogva tartva a tekintetét gyengéden megcsókoltam… elkezdődött egy új nap Vele.


Beth miután elkészülődött a fürdőben, lejött a földszintre reggelizni, amit ismét az én feladatom volt elkészíteni. Kéz a kézben indultunk a kocsimhoz. Kinyitottam Neki az anyóülés felőli ajtót, majd elfoglalva a helyem a volánnál, ujjainkat egymásba fűzve indítottam.

Amint leparkoltam, már tudtam, hogy egyetlen pillanatot sem vagyok hajlandó Nélküle eltölteni. A titkárság bejárata elé érve megkértem, hogy várjon meg az ajtó előtt.
Nem meglepő, hogy ebben is Edwardhoz hasonlóan cselekedtem. Bevetettem a vámpírságomból fakadó „sármomat”, és rávettem Mrs. Murry-t, hogy alakítsa át az órarendemet. Persze, azt még véletlenül sem árultam el neki, hogy mindezt a Szerelmem kedvéért kérem, ugyanis a gondolatai, miközben velem beszélt egy bizonyos téma körül forogtak. A harmincas éveiben járt, a maga módján még csinos is.
Már hozzászoktam a nőkre gyakorolt vonzerőhöz, nem jelentett számomra újdonságot. De ebben a helyzetben átéreztem, hogy a nagyapám számára miért volt terhes olykor.

„Amíg ilyen könnyen el tudsz intézni valamit, addig nem is olyan rossz ez a vonzerő! Igaz, Jaed? Na, csak valld be magadnak!!”

Elégedett vigyorral a képemen léptem ki a titkárságról. Beth értetlen tekintetével mit sem törődve kézen fogtam, magam után húzva az első óránkra. Az iskolában elválaszthatatlanok voltunk. Mint akik összenőttek.
Legnagyobb örömömre a közelségem nem volt Beth ellenére.
A tanítás eseménytelenül telt, a bunkó társaság nem próbálkozott semmivel, mivel mindvégig Beth mellett álltam teljes vállszélességgel, csak a szánalmas, rosszindulatú gondolataikat kellett valahogy eltűrnöm. De az Angyalom közelsége lehetővé tette, hogy megőrizzem a lélekjelenlétemet.
Tanítás után, mikor a parkoló felé sétáltunk, úgy tűnt Beth megkönnyebbült.

„Szegénykém! Ezentúl senki nem fogja bántani!!!... Na, na, Jaed! Várd ki a végét!... Ha megtudja… mi vagy! Ja, és mielőtt elfelejtenéd!!! Megkímélheted a barom osztálytársaktól, de a családodtól??? Elsősorban az öröktartós duracell elemmel ellátott Alice nénédtől???”

Alice hála az égnek nagyívben elkerült minket. Ebből a szempontból úgy látszik kicsit érettebb lett. Igaz, Edward megfenyegette, – amit Emmett gondolatai árultak el nekem – hogy vigyázzon, mert bennem farkas vér csörgedez, és én nem vagyok olyan nyugodt természet, mint ő. Ezen jót somolyogtam magamban: bár Alice néha egy bosszantó kis törpe, mindig is ő lesz a kedvenc nénikém. Rengeteget nevettünk, viccelődtünk együtt, mióta csak – ami nálam már pár naposan bekövetkezett – az eszemet tudom. Ahogy Edwardhoz, hozzám is ő áll a legközelebb, de Beth sokkal gyámoltalanabb és érzékenyebb, mint Bella, ezért egyelőre megkímélem attól, hogy eggyel több szörnyeteg legyen a közelében a kelleténél.

Kitártam Szerelmemnek az anyósülés felőli ajtót, majd megkerülve a kocsit, beültem a volánhoz.
Ujjainkat egymásba fűztem, majd indítottam.


- Megérkeztünk. – duruzsoltam lágyan, amikor leparkoltam Beth-ék feljáróján. Ma nem török ajtóstól a házba és jó fiú leszek, határoztam el magamban.

„Ha a hercege akarsz lenni, viselkedned is úgy illik! Okos fiú!!”

- Nem… - motyogta zavartan. – Nem jössz be?

- Nem. Most nem, Kedves! – válaszoltam elérzékenyülten.

„Pedig Mad-ék még nincsenek itthon… Hiszen már aludt is nálunk, akkor… most… miért nem akar bejönni? Legalább egy kicsit.” – üzente Szerelmem gondolatban, miközben elkomorult arccal lehajtotta a fejét.

Egész iskolaidő alatt hallottam a gondolatait, amire sehogy sem voltam képes épkézláb magyarázatot találni.

„Vajon mi változott? Hogy lehetséges, hogy most hallom??? Megjavult volna a képességem???” – morfondíroztam magamban egész álló nap.

- De este visszajövök. 10 órakor. – ígértem, miközben a haját eltűrtem a füle mögé, hogy láthassam az arcát.

- Megint bemászol a szobámba? – kérdezte kipirult arccal, felénk mosollyal rám emelve zöldes árnyalatú óceánszín tekintetét.

- Engedelmeddel. – suttogtam, lassan közelebb hajolva hozzá.

„Na, akkor a hercegnek „Astala Vista”? Ennyi volt?!”

Beth ajkai elnyíltak, kapkodva szedte a levegőt, a szíve kihagyott egy pillanatra, majd felbőgött a motor – elindult újra a Forma1-es futam az ereiben.

„Ez már a Spanyol Nagydíj!” – somolyogtam elégedetten magamban.

Ajkaimat lágyan az övéihez érintettem. Beth átkarolta a nyakamat, miközben én egyik kezemmel átfogtam a derekát közelebb vonva magamhoz, másik kezemmel a kormányon támaszkodva.
Nem akartam ráijeszteni, így amennyire – a hormonjaim vagy ki tudja mi engedték – csak lehet megfontoltan viselkedtem.
Beth nyelve bizonytalanul kalandozott befelé, követve a mozdulatait nyelvemmel incselkedő fogócskára hívtam az övét. Szemeiben az óceán vad hullámokat vetett, mélyzöld árnyalatban játszott a tekintete, a pupilláit teljesen elfedve.
Ajkaink csak akkor váltak szét, mikor már egyikünk sem bírta éltető oxigén nélkül. Mindketten vadul ziháltunk.

„Annyira jó lenne Vele maradni! Nehéz lesz nélküle még az a pár óra is!... Nahát, miket nem gondolok, hiszen csak pár napja ismerem. Ha Mad tudná, biztosan eltiltani Tőle. Azt mondaná megőrültem, hogy ilyen vakon megbízom ebben a városban bárkiben is.” – hallottam meg Beth szépséges hangját a fejemben.

- Nemsokára visszajövök, Édes! – mormoltam homlokomat finoman az övéhez nyomva. – Persze, csak ha valóban ezt szeretnéd. – mondtam biztatásra várva, mialatt Szerelmem arcát fürkésztem.

- I…igen… - motyogta kipirult arccal. – Igen, szeretném, ha visszajönnél. – suttogta alig hallhatóan.

- Rendben. – vigyorogtam. – Akkor este. – ígértem újra.

- Oké. – mondta zavartan.

Látszott rajta, – illetve jól kihallható volt a gondolataiból – hogy nem akarózik mennie, ahogy nekem sem éppen az volt a leghőbb vágyam, hogy magára hagyjam, de nem akartam teljesen egyedül lenni vele az üres házban. Nem akartam, hogy megrémüljön.

„Erre előbb kellett volna gondolnod, Te Elmeháborodott! Mondjuk akkor, mikor itt aludtál!... Megölöm Alice-t! Ekkora hülyeséget… „Ajánld fel…” – visszhangzottak a fejemben nagynéném szavai.

- Akkor, szia, Édes! – duruzsoltam, miközben lágy csókot leheltem a homlokára.

- Szia, Jaed! – mondta egy lemondó sóhaj kíséretében, majd ajkait búcsúzóul az enyémekre nyomta.

Kitártam neki az ajtót, áthajolva előtte, mikor megszakította a csókunkat. A gondolatai visszhangzottak a fejemben. Figyeltem, ahogy minden lépésnél visszafordulva a ház felé halad. Hátradőltem az ülésben, és hallgattam szívemet melengető gondolatait, amelyek körülöttem forogtak.

„Csak pár óra! Csak pár óra!” – ismételte magában – mint egy mantrát – újra és újra, mikor eltűnt a bejárati ajtó mögött.

„Most törheted a fejed, Mutáns!... Hogyan akarod elmondani Neki, hogy… hogy valójában a legnagyobb veszedelmet jelented számára???... Lassan csepegteted neki, kínozva, mint az elromlott vízcsap, vagy utánam a vízözön felkiáltással belevágsz a közepébe???”

Ezen a téren tanácstalan voltam, elvégre még soha senkinek nem kellett beszélnem a családomról. A hercegről szőtt álmaim pedig,… rohamosan fogyatkozásnak indultak.


Mikor hazaértem az összes családtag ujjongva fogadott, mármint a gondolataik. Elégedetten vigyorogtak rám.

„Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne!” – forgattam meg a szemeimet durcásan, miközben besétáltam a nappaliba.

„Nem, nem az. De örülünk, hogy boldog vagy!” – fogta meg a vállamat békítőleg nagyapám, miután leültem mellé és Bella mellé a kanapéra.

„El kell mondanom neki, hogy…” – sóhajtottam fájdalmasan.

„Tudom. De jobb lenne, ha magától jönne rá. Ha esetleg, rávezetnéd. Talán az mindkettőtöknek megkönnyítené.” – javasolta Edward elgondolkodva.

„Már így is sejt valamit, legalábbis azt hiszi, hogy olvasok a gondolataiban, ami… igaz is!” – vontam vállat.

„Akkor, hamar rájön mindenre, ahogy Bella annak idején.” – sandított a nagyanyámra.

- Miről van szó? – kérdezte Bella az arcunkat fürkészve.

„Na, igen! Az ő figyelmét semmi nem kerülheti el!” – vigyorgott rám Edward ravaszul, majd homlokon csókolta.

- Semmiről, Kedvesem! Csak Jaed be fogja avatni Beth-t. Hamarosan. – mormolta vámpírfrekvencián.

„Nem mintha nem hallotta volna így is mindenki!” – vetettem rá egy rosszalló pillantást.

„Apád nem hallotta.” – kuncogott.

„Köszi! Sokat segítettél!” – néztem a plafonra.

Úgy tűnt, egyikük sem lepődik meg a hallottakon.

„Remek! Alice!” – szűrtem a fogaim közt.

„Jót akar neked! Hidd el! Csak hát… Alice már csak Alice!” – vont vállat Edward.

„Tudom. Nekem mondod!” – kacsintottam rá mosolyogva. – „Úgyis a végén nekem kell őt kiengesztelnem.” – pillantottam a nagynénémre, aki „Ugye, megmondtam!” örömtáncot járt a fejemben.

Igen, Alice megmondta!
Én pedig nagyon is jól tudom, milyen következményekkel jár ellene fogadni, amikor Edward elhagyta Bellát, – fittyet hányva nagynéném figyelmeztetésére – kis híján mindketten belehaltak. A nagyapámnak végül nem volt választása, – igaz előtte már beadta a derekát – át kellett változtatnia a nagyanyámat. Az ő példáján okulva, én ezt meg sem kívánom kísérelni.
Nem mintha nem kattogna az agyamban folyamatosan a keserű valóság.

„Jobb lenne neki nélküled!” – ismételte egy vészjósló hang újra és újra az elmémben, próbálva sötét árnyat vetni a boldogságomra.

Nem törődtem vele. Beth és én már együtt voltunk. Összetartoztunk, mint a tél és a jégvirág.
Ő jelentette számomra az éltető levegőt, ami nélkül nem létezhetnék. Már egyáltalán nem akartam távol maradni Tőle, a vészjósló hangot lenémítottam a fejemben. A zápor után felragyogott a szivárvány. A zápor az én vívódásom, hogy nem szabadna Belé szeretnem, a szivárvány pedig a szívemben ragyogott Beth lényének köszönhetően.

„Az angyal és a démon… Tébolyult ötlet! De nem úgy tartja a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást???”

2010. március 19., péntek

3. Együtt (3. rész)



ÁHÍTATTAL FIGYELTEM A BÉKÉSEN SZENDERGŐ ANGYALOMAT;  s a bensőmet megmagyarázhatatlan, végtelen nyugalom töltötte be.
Mielőtt még teljesen elmerültem volna a látványában, finoman behajtottam az ablakot, nehogy miattam megfázzon, de mielőtt közelebb léphettem volna hozzá, nyöszörögni kezdett, majd egyre intenzívebben forgolódott.

- Neh! – nyögött fel Beth fájdalmasan, erősen összeszorítva a szemeit. – Anya,... Apa... Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! – sikított fel hirtelen, felülve az ágyon.

- Áááá! – kapta a szája elé a kezét, mikor meglátott engem, jobban mondva az ablak mellett álló sötét alakot.

Emberi látása csak ennyit engedett látnia belőlem. Mielőtt felfedhettem volna a kilétem vagy Ő deríthetett volna fényt rá, kopogtattak, mire zavartan a hang irányába kapta a fejét.

„Na, szép! Megjött az éjszaka Black Angelje! Jó, hogy nem kiáltott farkast ijedtében! Alice-nek megint igaza lesz, mint mindig. Hogy miért nem tudsz Te agyament flúgos normálisan viselkedni! Kész! Jöhet a kényszerzubbony!” – szidtam magam gondolatban, elkeseredve az újabb elkövetett hiba miatt.


- Beth! Beth, jól vagy? – kérdezte aggodalmasan egy női hang az ajtó túloldaláról.

Mad volt az, a nővére.
Kihasználva, hogy elterelték rólam a figyelmét, hátrébb léptem a gardróbja irányába. Pont kapóra jött, hogy ott van. Villámgyorsan, nesztelenül rejtőztem el, résnyi kilátást biztosítva magamnak. Nem akartam megvárni, amíg a testvére belép a szobába. Ezt tervezte, világosan kihallottam a gondolataiból. De persze azt a bizonyos rádiófrekvenciát megint képtelen voltam befogni, Beth elméje ismét hallgatásba burkolózott.


- Igen. Azt hiszem. – zihálta szerelmem, tenyerét a mellkasára szorítva, miközben visszafordította az ablak felé a tekintetét. Amikor látta, hogy semmi vagyis senki nincs ott, megnyugodott, és úgy látszott betudta puszta káprázatnak.

- Bejöhetek? – kérdezte Mad.

- Gyere. – bólintott Beth.

Egy karcsú, meglehetősen magas nő lépett a szobába, – majd leült az ágy szélére – a végtagjai feltűnően hosszúak, de ez kifejezetten kecsessé teszi, a haja hasonlóan világos, mint Bethé, de erősen vöröses árnyalatú.

- Biztos jól vagy? – kérdezte lágyan, miközben kisimított szerelmem arcából egy kósza tincset.

- Nem. – suttogta Beth alig hallhatóan, mialatt felhúzott térdeit átkarolta, fejét rájuk hajtva.

Keservesen zokogni kezdett, amitől úgy éreztem megszakad a szívem.

„Miről álmodhat, ami ennyire fájdalmas, ami ennyire kínozza törékeny, emberi lelkét?”

Erőt kellett vennem magamon, hogy a zokogását tétlenül tűrni tudjam.

- Jaj, Beth! Hogyan segítsek neked? Egyszerűen nem tudom. – rázta meg Mad a fejét gondterhelten, miközben gyengéden a húga hátát dörzsölgette. – Mostanában már akkor is rémálmaid vannak, ha itthon vagyunk Adammel.

- Egyre... é... élénkebbek az álmok... Egyre... tisz... tisztábbak a részletek. – zokogta vissza Beth.

„Szegénykém! El kell mondania, miről álmodik! Tudnom kell! Mi az a borzalom, ami ennyire megviseli? Ami nem hagyja nyugodni álmában?”

- Tudom. Nálam is így volt. – mondta a testvére megértően. – Elmúlik! – ígérte, bár gondolatban, ebben erősen kételkedett.

Aggódott Beth-ért, mert az ő rémálmai évekkel ezelőtt megszűntek, és fogalma sem volt róla, hogy hogyan segítsen a húgának. Neki Adam segített, de Beth-nek ki fog?

„Azt hiszem, Jaed, ezt a feladatot nem neked találták ki! Kicsit ironikus lenne, ha pont egy olyan mutáns szörnyeteg – akitől szintén rémálmai kellene, hogy legyenek – űzné el a rossz álmokat.”


- Menj csak aludni nyugodtan, én rendben leszek. – szipogott szerelmem.

- Biztosan? – aggódott Mad, és láttam, nem szívesen hagyná magára.

- Igen. Biztosan. – suttogta Beth.

- Rendben. – sóhajtott a nővére lemondóan, majd kisétált a szobából.

Még nem akartam előmerészkedni, tétováztam, elég faramuci a helyzet: Itt kuksolok a szekrényben, mint egy átkozott kukkoló, és fogalmam sincs, hogy oldjam meg a színrelépésem.

„Ha Alice-nek igaza van, akkor... akkor el fogja mondani mi bántja... de remélem, azért nem rémítem meg nagyon, és a nagynéném csak túlzott, mikor azt mondta, hogy halálra rémül!”


Beth felkelt az ágyról, majd a családi fotókkal borított falhoz sétált. Egy aranylánc lógott az egyik képen, rajta egy szépen kidolgozott angyalmedállal. Végignézett a képeken, majd a kezében a lánccal visszasétált az ágyhoz, elhelyezkedve rajta felvette az előbbi pozíciót.

- Anya! – suttogta csendesen, miközben újra hullani kezdtek a könnyei, apró öklében görcsösen szorongatva a medáliont.

Nem bírtam tovább.

„Muszáj megvigasztalnom!!”

Óvatosan előléptem a rejtekhelyemről, lassan közeledve Beth felé a sejtelmes holdfényben, ahogy az ágya felé haladtam. Még mindig keservesen sírdogált, de mikor rávetült az árnyékom riadtan kapta fel a fejét.

- Áááá! – sikított fel. – Ki van ott? – hunyorgott, kétségbeesetten fókuszálva.

Megfontoltan tettem felé egy lépést.

„Szólalj már meg Te Mumus, itt fog elájulni a félelemtől.”

Ki van ott? – kérdezte halk, elcsukló hangon.

Az arcára kiült a teljes rémület.

„Jaed! A fene a formádat! Muszáj szórakoznod? Mutasd már meg, hogy nem csak rémkép vagy! Na jó... vagy legalábbis kellemes rémkép… vagy… azt, hogy csak Te vagy itt, Te Elmebeteg, nem pedig egy baltás gyilkos!”

- Csak én vagyok. – suttogtam lágyan, miközben beléptem a holdfénybe.

Beth kikerekedett szemekkel nézett fel rám, majd a térdeire hajtva a fejét felzokogott. Mintha szíven szúrtak volna. Elszorult a mellkasom, nem akartam Őt így látni. Azt akartam, hogy boldog legyen. Enyhíteni akartam a fájdalmát, bármi is okozta. Eszemet vesztetten száguldottam az ágyához.
Nem voltam képes fegyelmezni magam. Nem érdekelt semmi más, csakhogy a karjaimban tarthassam, hogy megvigasztalhassam.

„Persze, Jaed! De jobb lett volna nem a frászt hozni szegényre! Ezt elbaltáztad… megint! Pancser!”

- Beth! – leheltem reményvesztetten. – Nem akartalak megijeszteni. Ne haragudj! – szabadkoztam, miközben leültem mellé az ágyra.

Nem felelt, csak halkan sírdogált.

„Na, ezt megint jól megcsináltad, Jaed! Tényleg nem vagy teljesen 100-as! Megint Alice-nek volt igaza, bár te nem akartad komolyan venni a „halálra rémül” részt, csak azt hallottad meg, hogy megnyílik neked! Te, Te Balfácán!”

Nem mertem megérinteni, olyan törékenynek és védtelennek tűnt, féltem, hogy ebben a helyzetben mi lenne a reakciója.

„Hogy te mekkora egy marha állat vagy, Jaed! Ennél jobban csak azzal hozhattad volna rá a frászt, ha rámorogsz! Jobb lesz, ha lelépsz, ez elmezakkant ötlet volt… még hogy Te, a mutáns fogod őrizni egy ilyen angyal álmát??? Haa!! Tökéletesen őrült gondolat!”

Tehetetlenül néztem, ahogy a teste rázkódik a sírástól. Kétségbeesve kerestem a lehetőségeket, de fogalmam sem volt, mit tegyek…

„Megint sikerült örömet szerezned neki! Ez is egy újabb szuper meglepetés!! Csoda, hogy nem kapott szívinfarktust a rémülettől!”

- Tényleg ne haragudj! Most elmegyek. – sóhajtottam lemondóan, majd elindultam az ablak felé.

- Ne! – kiáltotta szipogva, ijedten felkapva a fejét. – Ne menj! – suttogta.

Csodálkozva néztem vissza rá, nem értettem, hogy miért akarja, hogy maradjak, – elvégre most miattam tört el a mécses – de fejet hajtottam az akarata előtt, hiszen semmire sem vágytam jobban, mint hogy Vele lehessek.
Lassan közeledtem felé, megfontolva minden lépésemet, majd leültem mellé.

Beth szipogva, könnyektől csillogó szemekkel figyelte minden mozdulatom. Mikor elhelyezkedtem mellette halványan elmosolyodott. Nem értettem semmit. Ha miattam rémült meg, akkor most haragudna rám, – el kellene küldenie melegebb éghajlatra – de Ő mosolyog.

„Kész rejtély ez a lány!”

- Sajnálom. – fújtam ki hevesen a levegőt, gondolatban még mindig ostorozva magam a meggondolatlanságomért.

- Semmi baj. – hüppögte.

Olyan törékeny volt, egy védtelen angyal, akit egy olyan szörnyeteg akart megvédeni, mint én.

„Talán inkább magadtól kellene óvnod Őt, Jaed! Ez lenne a helyes!”

- Örülök, hogy itt vagy! – sütötte le a szemeit kipirulva.

„Mi? Örül, hogy itt vagyok??? De hisz halálra rémítettem… Nem értem!”

- Beth… én tényleg sajnálom… – mondtam meggyötörten, remélve, hogy tényleg megbocsájtott nekem. – Nem akartalak megijeszteni. – csóváltam meg a fejem bűnbánóan.

- Nem miattad van. – mondta csendesen, összeszűkítve a szemöldökét. – Nem azért sírok. – hunyta le erősen a szemeit. – De… mit keresel itt? – kérdezte óvatoskodva értetlen tekintettel.

- Jöttem őrizni az álmaidat. – suttogtam lágyan, miközben a füle mögé simítottam egy az arcába lógó tincsét. – „Szerelmem könnyű szárnyán szálltam én, a vágynak gátja kőfal nem lehet, s még van reménye vakmerő vágy…” – idéztem Rómeó szavait selymes vámpírhangomon.

Beth szíve kihagyott egy pillanatra, majd tripla ütemben dübörögve igyekezett kiugrani a helyéről, az erei kitágultak, az arca csodásan kipirult, miközben kikerekedett szemekkel bámult rám. Elmosolyodtam.
Lassan felé hajoltam, nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg. Ajkaimmal lágyan megízleltem forró ajkait, a nyelvemmel is körberajzolva őket.

- Neh! – nyöszörgött szerelmem, mikor a nyelvem beljebb kalandozott az övé után kutatva.

A gondolatait megint elrejtette előlem.

„Legalább most kitárulkozhatna az elméje…” – dühöngtem magamban.

- Mit ne, Édes? – kérdeztem az ajkain.

Elhúzódott tőlem, – könnyei ismét áradni kezdtek – fejét a térdeire hajtva.

- Mi a baj, Beth? – simogattam meg a haját. – Nekem elmondhatod. – leheltem.

- Semmi. – suttogta remegő hangon.

- A semmi miatt nem szokás így itatni az egereket! – mormoltam. – Nem akarod elmondani, hogy mi nyomja a lelked, Kedves? – kezdtem finoman puhatolózni, mire Beth erősen megrázta a fejét.

- Nem kell elmondanod, ha nem akarod. – hátráltam meg heves tiltakozását látva.

„Lehet, hogy ezúttal elromlott a kristálygömböd, Alice néni?” – vigyorogtam magamban.

Mindennél jobban szerettem volna tudni, hogy milyen rémképek kínozzák az én csodaszép angyalomat, de Alice kudarca megfelelő kárpótlást jelentene, az elmúlt napokban tőle elszenvedett sérelmeimért.

- Aludnod kellene. – leheltem lágy csókot a hajába. – Itt maradok, ha az segít távol tartani a rémálmaidat. – ígértem.

„Ez meg milyen bugyuta szöveg már megint? Biztos Te vagy a legjobb ómen a rémálmok ellen, Jaed?”

Beth aprót bólintott. Felálltam, majd megkerülve az ágyat leheveredtem mellé. Ő tétovázva az oldalára feküdt, felvéve az érkezésem kori magzatpózt. Felsóhajtottam, a mennyezetre emelve a tekintetem, mire Ő lesütve a szemeit, kipirult arccal közelebb húzódott hozzám, a vállamra hajtva a fejét.
Ujjainkat egymásba fűztem, a hüvelykujjammal gyengéden simogatva törékeny kézfejét.

- Aludj, Édes! – mormoltam.

- Úgysem tudok. – sóhajtotta lemondóan.

- Biztos… Ühm... – köszörültem meg a torkom, öklömet a számhoz emelve. – ...nem akarod elmondani nekem, hogy miről álmodsz? – tettem egy újabb kísérletet.

„Jaj, Beth! Mond el, kérlek! Muszáj tudnom!”

- Néha… szoktam… rólad…is – mondta bizonytalanul, és én éreztem, hogy nem ez a fő probléma.

- Tényleg? – kérdeztem ellágyulva, miközben az álla alá nyúltam, finoman kényszerítve, hogy rám emelje szépséges tekintetét.

Aprót bólintott válaszul, a szemembe nézve. A tekintete viharos óceán, haragoszöld hullámok ölelték körül a benne szárazföldnek tűnő, kitágult pupilláit. Teljesen megbabonázott különlegesen gyönyörű szemeivel. Nagyot nyeltem, hogy visszataláljak a valóságba.

- De remélem, nem miattam vannak rémálmaid! – kérdeztem végül, felvonva a szemöldököm.

„Jaed, az lenne a természetes, nem gondolod?... Valószínű neki is rosszul működik az agya, mint Bellának, és nem biztos, hogy számára ez a legegészségesebb! Sőt!!”

- Nem! Dehogy! – kezdett azonnal hevesen tiltakozni, megakadályozva, hogy elmerüljek keserű gondolataim tengerében.

Az arcvonásai megfeszültek, ahogy valószínűleg megjelentek lelki szemei előtt a rémképek.

„Gratulálok, Jaed! Nem tudod befogni a szádat? Hagyd már azokat a nyavalyás rémálmokat! Alice sem tévedhetetlen!”

- Ezt jó tudni! – leheltem végül, miközben tekintetemet mélyen az övébe fúrtam.

A szíve vad vágtába kezdett, az ereiben lüktetett a vére. Csodálatos illat lengte körül, hívogatva, hogy megízleljem az angyalomat éltető nedűt.
Fogalmam sincs, hogyan voltam képes ellenállni neki, arról pedig végképp nincs, hogy Edward hogyan tudta visszafogni a saját szörnyetegét Bella közelében, hiszen ő teljes egészében vámpír, én meg... hát bennem van egy kis emberi rész. Talán engem ez akadályoz meg.

Szerelmem nagyot sóhajtott, miközben lesütötte a szemeit, – az arca felvette a halványpír árnyalatot – majd visszahajtotta a fejét a vállamra. Szorosan átöleltem, néhány percre elmerültünk a csendes békességben. Azt hittem, elnyomta az álom, mikor váratlanul megszólalt.

- Jó, hogy itt vagy! – suttogta csendesen.

- Ennek örülök! – mormoltam fehér homlokának, futó csókot lehelve rá.

A szívemet melegség járta át, tudva, hogy boldog, hogy itt vagyok mellette.

Görcsösen szorította a kezem, miközben újra hullani kezdtek a könnyei, mint a záporeső, eláztatva a garbómat.

- Édes? – simogattam gyengéden a hátát. – Kérlek! – mondtam könyörögően. – Ha nem mondod el, akkor… akkor nem tudok segíteni… – csóváltam meg a fejem kétségbeesetten.

„Jaj, Jaed! Azt akarod, hogy bízzon benned, hogy elmondja, mi bántja… és Te? Te mikor mondod el neki, hogy valójában egy mutáns torzszülött vagy???”

Beth szorosabban bújt hozzám, arcát a vállamba rejtve.

„Hogyan mondjam el neki?” – tárta fel előttem hirtelen rejtélyes elméjének kapuit. – „Fogalmam sincs, hogyan… De… De ez az érzés…”

- Beth, tudom… – hallgattam el hirtelen. – Tudom, hogy csak néhány napja, ismerjük egymást, de megbízhatsz bennem! – mondtam félszegen, megfontolva minden egyes szavamat. – Hidd el! – kérleltem.

Azt akartam, hogy bízzon bennem.

- Én… elhiszem. – suttogta. – Én… nem tudom, miért, de… megbízom benned. Teljesen. – motyogta a vállamba.

- Akkor mond el! – kértem megint.

Beth teste aprót rándult, éreztem összefonódott ujjainkon, szabad kezével pedig – mint fuldokló a mentőövbe – kapaszkodott a garbómba.

- Arról… – fújta ki zihálva a levegőt – álmodok… – vett egy mély lélegzetet. – amikor… anyuék meghaltak. – suttogta remegő hangon.

Feszülten hallgattam, nem tudtam, mire számítsak, hogy miről szólnak valójában a rémálmok.

- A szüleimet… katonák… ölték meg… – zokogta, egész testével reszketve. – I… Irakban… és… és… – egyre hangosabban zokogott, amitől éreztem, hogy minden izmom megfeszül, a szívem eszeveszett módon dübörgött. Nem bírtam elviselni a szenvedését. – a nővéremet megerőszakolták. – hadarta végül a sírástól rekedt hangon.

Éreztem, hogy a fura remegéshullám újra meg újra végigszáguld a gerincemen. A düh érzése bombaként robbant az agyamban, elvakítva a józan emberi részemet. Úgy éreztem, eszemet vesztem.
Azonnal türtőztetnem kellett magam, hiszen Beth a karjaimban volt, nem engedhettem, hogy a haragom irányítson.

„Nyugi, Jaed! Nyugszik a beteg! Hallod??? A kezét nehogy eltörd!”

Megremegve kifújtam a levegőt lehunyva a szemeimet, majd újra mély levegőt vettem. Beth egész testét rázta a fékevesztett könnyáradat a karjaimban. Ez észhez térített. Meg kellett vigasztalnom.

„Istenem! Mit élhetett át… Szegénykém!” – facsarodott össze a szívem a gondolatra.

- Nyugodj meg! – suttogtam. – Nyugodj meg, Édes! – csókoltam a hajába.

- Ez… ez nem minden… – hüppögte.

„Ez nem minden??? Milyen borzalom történt még ezzel a törékeny angyallal???”

- Előbb próbálj megnyugodni, aztán majd elmondod. – mondtam lágyan.

- Nem. – válaszolta határozottan. – Most kell elmondanom. Nem lennék képes… – csuklott el a hangja. – újra belekezdeni.

- Rendben. – adtam meg magam, miközben igyekeztem fegyelmezni magam, amennyire csak lehetséges, egy esetleges újabb dühroham kitörését megelőzve.

- Apa diplomata volt. Irakban éltünk, mikor még kicsi voltam. – kezdte szerelmem elején a történetet, aminek a vége korántsem volt Happy End! – Az amerikai konzulátuson. Az iraki háború után, mikor rendeződött a helyzet. Legalábbis… azt gondolta mindenki.

Egyre erőteljesebben szorította a kezemet, az ujjai hófehérek voltak. Gyengéden simogattam a hátát, kétségbeesetten igyekezve megnyugtatni Őt.

- Aztán… – csuklott el a hangja. – egyik éjjel… a katonák… betörtek a nagykövetségre… – sírt fel keservesen. – és megölték a szüleimet… – zokogta. – Mad a szekrénybe rejtett, mert közös volt a szobánk, és… én végignéztem, ahogy… – bicsaklott meg a hangja.

SSS! – suttogtam lágyan a hajába, miközben finoman a hátát simogattam, vigasztalóan.

A kép, azonnal összeállt a tudatomban, és a harag elhomályosította az elmémet, lelki szemeim előtt láttam, ami Vele történt, és a tehetetlenség dühe az ereimben dagonyázott.

„Ezért félt a csóktól… ezért húzódott el tőlem… Jaed, te mekkora… Áhh!... Marha! Jobban is figyelhettél volna! De persze beteges vágyaid… ugye? Elvették az eszedet! Most aztán vezekelhetsz az örökkévalóságig!” – ostoroztam magam gondolatban a meggondolatlanságomért.


Beth Nagyon nehezen nyugodott meg, majdnem egy órába telt, mire a sírása szipogássá csillapodott.

Nem tudtam, mit kellene mondanom, jobbnak láttam csendben maradni.

„Igen, Jaed! Végre egy okos gondolat!”


Amikor már remegése is elcsitult, és a légzése is lelassult, akkor… összeszedve minden bátorságomat, rákérdeztem a nyilvánvalóra.

- Emiatt… – nyeltem le a torkomban lévő hatalmas gombócot, ahogy a vérem forrni kezdett a mélységes haragtól, amit a zsigereimben éreztem. – félsz a csóktól?

Félszegen bólogatott a vállamon.

- Akkor látom… magam előtt… – motyogta.

„Atya Ég, Jaed! Ezt aztán jól megcsináltad! Te agyalágyult! Annyiszor letámadtad… Szegény, mit élhetett át miattad!” – borzadtam el a gondolattól, hogy szenvedést okoztam Neki.

Finoman kifűztem az ujjaimat az övéiből, majd lágyan eltoltam magamtól. Az ágy szélére ültem, arcomat a tenyereimbe temetve.

- Beth! – leheltem fájdalmasan. – Esküszöm, én... nem is sejtettem... miért nem tiltakoztál? Miért nem toltál el magadtól? Ha tudom, nem csókollak úgy, inkább harapom el a nyelvem...

Végigsimított a hátamon, és legnagyobb meglepetésemre az ölembe igyekezett fészkelni magát. Nem tiltakoztam, jól esett a közelsége. Magamhoz öleltem, gyengéden ringatva mindkettőnket.

Hirtelen belekapaszkodott a garbóm nyakába, felhúzva magát, majd ajkait az enyémekre nyomta.

- Ne! – tiltakoztam azonnal, nem akartam, hogy újabb rémképeket lásson. – Nem akarom, hogy lásd, miközben… megcsókollak! – mondtam, miközben finoman eltoltam magamtól.

- De... – suttogta alig hallhatóan. – Én szeretnélek megcsókolni... – sütötte le a szemeit, arcán megjelent a szépséges halványpír árnyalat.

Az álla alá nyúltam, felemelve a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Én… nem tudom,… hogy mit érzek,… az egész olyan zavaros,… de nagyon nehéz nem közel lennem hozzád. – sütötte le a szemeit, miközben az arca teljesen kipirult. – Már első nap olyan… furcsa volt,… aztán még furcsább… Szeretném, ha megcsókolnál… – suttogta.

- Rendben. – adtam meg magam. – Mondd, hogy mit tegyek? Hogyan könnyítsem meg neked?

- Amikor nem... szóval... amikor a nyelved... akkor látom... – motyogta. – De amikor egymás szemébe néztünk... akkor nem... akkor nagyon... jó nekem... – lehelte alig hallhatóan.

- Értem. – válaszoltam halványan elmosolyogva.

- Azért szorítod úgy a kezem csók közben, mert azt... azt látod? – kérdeztem, éreztem, hogy a düh fortyog az ereimben, hogy a vérem ezer fokossá válik.

A remegéshullám elindult a tarkómtól, de ahogy Beth szemébe néztem, bele a békés óceánba a folyamat abbamaradt.
Beth két apró, finom tenyere közé fogta az arcomat, majd ajkait rányomta az enyémekre.

- Megcsókollak… – ígértem az ajkainak. – de amint a képek felvillannak, azonnal szólnod kell! Ígérd meg! – kérleltem.

Határozottan bólintott.
Ujjait az enyémekbe fűztem, másik kezét lágyan a tarkómra vezetve, átfogva a derekát.
Mélyen a szemébe néztem, elveszve a zöld hullámokat vető óceánban.
Ajkaimat kissé elnyitottam, lassan közelítve velük az övéi felé.
Finoman, óvatosan csókoltam Őt.
Nem akartam, hogy féljen tőlem, hogy szörnyűségeket lásson miattam.
Beth végigsimított nyelvével az ajkaimon, majd lassan beljebb kalandozott. Miután a nyelve rátalált az enyémre, lassú keringőre hívta.
Követtem a mozdulatait.
Most nem szorította görcsösen a kezem. Mindvégig egymás szemébe néztünk.
Finoman közelebb húztam magamhoz.
Ujjait kifűzte az enyémekből, majd beletúrt a hajamba.
A szabaddá vált kezemmel szorosabban magamhoz öleltem.
Nem kapkodtunk, csak ízlelgettük egymást.

„Vigyázni fogok rá! Elűzöm a rémképeket! Akárhogyan is, de én leszek,… én leszek az egyetlen démon, akiről álmodni fog, az egyetlen, aki védelmezni fogja az álmait! Kitörlöm az összes szörnyű emléket Álmainak Országából!” – fogadkoztam magamban, miközben a mennyekbe repítetett az angyalom édes ajkainak puhasága.

2010. március 12., péntek

3. Együtt (2. rész)



BETH LÉNYE TELJESEN ELVARÁZSOLT; arra eszméltem, hogy a feljárónkon parkolok. Mintha rövidzárlat vagy áramszünet lett volna az agyamban. Észre sem vettem, hogy hazaértem.
Természetemnél fogva nem kellett figyelnem a vezetésre, de azért ez még az én esetemben is túlzásnak számított.

„Mit tett velem a szirénem éneke??? Lehet, hogy Ő repített haza ilyen észrevétlenül???”


Kiszálltam a kocsiból, majd elindultam a bejárat felé. Azonnal megéreztem a sült csirke illatát, mire – legnagyobb meghökkenésemre – összefutott a nyál a számban.

„Újabb emberi reakció! Szép teljesítmény, mutáns!”

Egyenesen a konyhába mentem, anya éppen akkor vette ki a sütőből a fantasztikus ételkölteményt, apa pedig már az ebédlőasztalnál ült.

- Sziasztok! – köszöntem vidáman, mialatt palástolva igyekeztem kifürkészni a gondolataikat. Sejtésem sem volt, hogy az éjszakai kimaradásomról mi a véleményük.

- Szia, Drágám! – mosolygott rám anya – Hogy érzed magad?

- Hello, Kölyök! – Milyen napod volt? – vigyorgott apa.

„Na, szép! Már mindenről tudnak! Miért is nem lepődöm meg? Most jönne a hétköznapi családokban: Milyen a lány? Hogy hívják? Mikor mutatod be nekünk?... De nálunk… Á, neeemmm,… nálunk a következő kérdésre lehet számítani: Uzsonna vagy vacsoravendégként számítsunk rá???” – dühöngtem magamban.

- Tűrhető! – vontam vállat, miközben letelepedtem mellé.

- Te is kérsz, kisfiam? – kérdezte anya, felszolgálva a sült csirkéből és a krumpliból egy tányérral apának.

Értetlen pillantást vetettem rá.

„Alice említette, hogyha vele vagy, inkább vagy ember.” – magyarázta gondolatban.

- Vagy úgy! – morogtam.

„Már megint a kotnyeles „Lisa”! Pazar!”

- Akkor kérek. – adtam meg magam. – Jól néz ki! – bólintottam elismerően.

„Ez most komoly??? Az egy dolog, hogy Beth közelében dúlnak bennem a hormonok, de hogy rákapjak a förtelmes mugli kaja fogyasztására??? Milyen hatalma van ennek a csodaszép angyalnak, hogy képes kiforgatni teljesen önmagamból?”

„Milyen hormonok?” – érdeklődött Edward gondolatban, belépve a konyhába, félbeszakítva töprengésemet.

„Nem érdekes!” – sütöttem le a szemeimet. – „Csak képtelen vagyok ellenállni neki. Ennyi az egész!” – tértem ki a magyarázkodás elől.

Nem állt szándékomban feltárni előtte a beteges vágyat, amit Beth vált ki belőlem, hiszen ő eleinte nagyon is fegyelmezte magát Bella közelében, így figyeltem rá, hogy hasonló gondolatok még csak véletlenül se kússzanak be az elmémbe.

„Értem!”- hagyta rám. – „Tudom, hogy képes vagy felelősségteljesen és józanul kezelni a helyzetet!” – veregetett vállon.

„Igyekszem!” – ígértem, bár a felelősségteljes és józan jelzők egyáltalán nem illettek rám, amióta Beth besétált, jobban mondva bebotlott az életembe.


Anya nekem is feltálalt egy jókora adagot a számomra eddig oly’ idegen ételből, majd ő is leült az asztalhoz.

- Jól tetted, hogy elhoztad őt hozzánk. – mondta elismerően. – Komolyan megsérült? – kérdezte aggodalmaskodva.

- Nem. Nem igazán. – ráztam meg a fejem. – Elég mély vágás lett a térdén, de már jól van. Hála nagyapának! – pillantottam hálásan Edwardra, aki időközben a konyhapulthoz sétált, majd lezserül nekitámaszkodott.

„Szerencséd, hogy nagyapának szólítottál! A Nagypapira ugranék!” – suttogott bele Edward vészjóslóan a gondolataimba.

„Tudod jól, hogy anya előtt így szólítalak!” – küldtem felé egy rosszalló pillantást.

„Miről van szó?” – nézett anya is Edward felé, értetlen arckifejezéssel.

- Beavatnátok engem is? – mordult fel apa. – Unom már ezt a gondolati hókuszpókuszt. – fonta össze a karjait a mellkasán durcásan.

- Semmi fontosról nem maradtál le. – mondtam mosolyogva. – Csak Edward vicces kedvében van! Ez minden! – villantottam nagyapám felé egy ravasz mosolyt.

- Ja, vagy úgy! – nyugodott meg. – Szokott! – húzta fel a szemöldökét Edwardra sandítva. – Nem is tudom, de nekem hiányzik néha a gyászhuszár éned! – kacagott öblösen a saját viccén.

Anya erre egy hirtelen mozdulattal jól kupán vágta.

- Áúúú! – dörzsölte meg sértődötten a fejét apa.

- Viselkedj, Jakob Black! – fenyítette meg élete értelme.

- Látom, hogy ki hordja itt a nadrágot! – kacagott Edward jókedvűen a jeleneten.

„Na, csoda, hogy ilyen kripli lettem??? Ilyen felmenőkkel???” – emeltem a mennyezetre a szemeimet.

- Rám ne nézz! – tartotta fel a kezét Edward védekezően. - Az idióta gének, inkább apád asztala! Szerintem neki csak az van! Az enyémekkel keveredve… Nos, mea culpa! – vont vállat, rázkódva a visszafojtott nevetéstől.

- Na, jó! – tette csípőre anya mindkét kezét dühösen. – Befejeztétek? – kérdezte élesen, villámokat szóró tekintettel Edwardra nézve.

- Mi folyik itt? – kérdezte Bella, kecsesen Edward oldalára libbenve, utat engedve Alice-nek, miután hazaérve ránk találtak.

„Remek! Akar még valaki csatlakozni? Esetleg tarthatunk családi kupaktanácsot is… vámpírmódra! Úgyis ők vannak jelenleg többségben a házban!”

+ még a Te egyharmad vérvonalad, Kisunokám! Arról se feledkezzünk meg! - emlékeztetett Edward gondolatban.

„Szóval Kisunokám! Na, ezt még visszakapod Nagyp....!”

Edward vadul felmordult, jelezve, hogy jobban teszem, ha nem packázom vele.

„Oké! Oké!” – adtam meg magam a rangidősnek.

- Semmi, Bells! Csak a szokásos szópárbaj Edwarddal! – kacsintott apa, kamaszos pimaszsággal Bellára az előbbi kérdésére reagálva.

- Inkább egyél, Jake! – kérlelte kedvesen a nagyanyám.

Apa felsóhajtott, majd nekilátott a csirkének. Követtem a példáját.

„De ezt azért még lejátsszuk, Edy pajti!” – hallottam meg az üzenetét a fejemben, amit egyértelműen Edwardnak szánt.

„Esküszöm, mint két rossz gyerek! Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz!” – hitetlenkedve csóváltam a fejem.

- Mutass jó példát a gyerek előtt, Kutyus!vonta fel nagyapám a szemöldökét.

- Igen, Kutyus! Viselkedj! – kuncogott anya, és ezt már én sem bírtam megállni nevetés nélkül.

- Na, várj csak, Nessie drágám! Nem harap a farkas, csak megkóstol! Vuhh! – vicsorgott apa játékosan felé, mire mindketten felugrottak az asztaltól.

Anya menekülőre fogta, a konyhapult körül kezdtek harci táncba.

„Na, kezdődik! És még én csodálkozom saját magamon, meg a fura viselkedésemen? Csak körül kell nézni ebben a házban…”

- A hálószoba odafent van! - morogtam.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a szüleimet ne helyettesítsem gondolatban Beth-szel és velem. Edward nem hiszem, hogy békén hagyna akkor. Hallgathatnám a tréfálkozásait.

Az előbbi megjegyzésemre anyáék lenyugodtak. Apa nevetve fogta át anya derekát, majd elindultak az emelet felé.

- Vigyázz magadra, Kutya! - vicsorgott Edward, mikor mindketten fültanúi voltunk nyomdafestéket nem tűrő gondolatainak.

„Azt hiszem, megvan, hogy honnan erednek a beteges vágyaim!” – szóltam el magam.

„Beteges?” – értetlenkedett Edward.

„Nem érdekes!” – kezdtem piszkálni a vacsorámat.

Apa rákacsintott Edwardra, amit ő egy vad morgással viszonzott, mire a szüleim vihogva futásnak eredtek az emeletre.


Épp mikor befejeztem a nem éppen megszokott vacsorámat, Em és Rose léptek be a helyiségbe kézen fogva.

- Szia, Kölyök! – üdvözölt a nagybátyám.

- Szia, Drágám! – köszönt mosolyogva Rose, azzal a bizonyos „anyai” megértéssel az arcán.

- Sziasztok! – üdvözöltem őket egykedvűen.

Emmett gondolatai Beth és körülöttem forogtak, és nem voltak éppen szemérmesek.

- Emmett! – emelte szemeit Edward az ég irányába. – Muszáj ezt?

Rosalie egy jól irányzott mozdulattal tarkón vágta a nagybátyámat, az ütés hangjától még az asztal is megremegett.

- Ugyan, Rose baby! Hisz ismersz! – vont vállat Em fülig érő szájjal. – Javíthatatlan vagyok! – kacagott öblösen.

- Aha. Igen! Pont ezért távolítottalak el a házból, amíg az a lány itt volt. – tette csípőre mindkét kezét, villámokat szóró tekintettel nézve rá. – Nem akarom, hogy még egyszer verekedés legyen a vége! Ha kihozod a kedvenc unokaöcsémet a sodrából, akkor nem csak vele, de velem is meg kell majd küzdened! – fenyegetőzött Rose, anyatigrisként a védelmemre kelve.

- Állok elébe! – bólintott Emmett nevetve, gondolatai megint, egy bizonyos téma körül forogtak.

- Em, szerintem Rose nem a hálószobára gondolt. – kuncogott Bella, mivel feltűnt neki, hogy Edwarddal fennakadtak a szemeink.

- Dehogynem! – kacsintott a nagynénémre Em. – Tudod, hogy csak ugratlak, Öcsi! – lépett mögém, majd összeborzolta a hajamat játékosan.

- Ja! – nevettem, miközben ellöktem a kezét. – De azért én vigyáznék a helyedben! Mert ő megvéd engem! – öltöttem ki Em-re a nyelvemet, majd villámgyorsan felálltam az asztaltól, a nagynéném mellé lépve. – Igaz, Rose néni? – öleltem át a derekát, fejemet a vállára hajtva, ártatlan arcot vágva.

„Jesszus, mint a gyerekek az oviban, el sem hiszem, hogy az átlagéletkor 100 felett van ebben a családban!! És én vagyok a kiscsoportos! Hi-hi-hi…”

- Igen, Kicsikém! – gügyögte, miközben lágyan végigsimított az arcomon.

- Te, anyám asszony katonája, – nevetett fel Emmett harsogva. – bújj elő a szoknyája mögül!

- Rose-zal egyszerre tört fel a morgás a mellkasunkból.

„Leckéztessük meg!” – üzente nagynéném gondolatban, rám kacsintva.

- Rendben, és hogy csináljuk? – vetettem ravasz pillantást a nagybátyámra.

„Csak figyeld a gondolataimat.”

- Úgy lesz! – ígértem, még mindig ravasz arckifejezéssel.

Em értetlen tekintettel, rosszat sejtve figyelte kettősünket.

- Teddy Mackó! – lépett mellé Rose kacérkodva, mire neki kikerekedtek a szemei. Meg kell hagyni értett a nagymedve nyelvén. Ha csak egy csábos pillantást vetett Emmettre, a nagybátyám rögtön amnéziát kapott.

Rosalie az egyik kezét Em tarkójára helyezte, közelebb húzva magához. Ennek hatására a nagybátyám teljesen megfeledkezett a külvilágról.

„Most, Jaed! Tépd le a fejét! De csak kíméletesen!” – adta meg a szokásos jelünket nekem az elméjében.

Nem ez volt az első eset, hogy Em-nek ilyen leckéztetésben volt része. „Hiába, aki nem tanul…”

Villámgyorsan teremtem mögötte, mire Rose hátraszorította mindkét karját, én pedig megragadtam a fejét.

- Hééééééé! – kiáltotta méltatlankodva.

- Mit gondolsz, Rose néni végezzek vele??? – vigyorogtam ravaszul Emmett képébe.

- Ha könyörög, és megígéri, hogy megkímél téged a perverz gondolataitól kettőtökkel kapcsolatban, akkor megkíméljük az életét! – hajolt Rose közel hozzá, elégedett mosollyal az arcán.

- Oké, oké! – adta meg magát Em. – Vettem a célzást. – morogta.

- Engedjétek el! – nevetett Edward. – Éppen elég csapás neki, hogy már két családtag is képes legyőzni! – kuncogta, ahogy eleget tettünk a kérésének.

- Teddy Maci! – mondta Rose élesen, karjait a mellkasán összefonva, lábával a padlón dobolva.

- Rendben. – dünnyögte Emmett durcásan. – Bocs, Kölyök! – mondta békülékenyen, a tarkóját dörzsölgetve.

„A fene egye meg! Kellett nekem egy ilyen família? Két átkozott gondolatolvasó! Én is játszanám a nagylegényt a helyetekben!”

Gondolataira Edwarddal egymásra kacsintottunk.

Alice-t – aki mindeddig meghúzódott a háttérben – csak most vettem észre, hogy görcsösen markolássza a pultot, és fátyolos tekintettel mered maga elé.

- Alice? – szólítottam meg aggodalommal teli hangon, a többiek is mind felé fordultak.

- Nem hallom a gondolataiból, hogy mit lát. – mondta Edward.

- Én sem. – csóváltam meg a fejem.

„Beth!” – hallottam meg zaklatott hangját a fejemben. – „Beth, ma éjjel… csak annyit látok, hogy halálra rémül… tőled, Jaed… aztán zokogva elmondja,… hogy a szülei… és a nővére…” – torzult el Alice arca.

- Mi van a nővérével? – kérdeztem értetlenül.

„El fogja mondani neked!” – nyugtatott meg gondolatban. – „De nem lesz kellemes… Egyikkötőknek sem!!!”

„Akkor végre megnyílik előttem… teljesen!?”

A szívem hevesebben kezdett verni a felismerésre.


Jasper, aki a szüleim „érzései” elől menekült le az egyik vendégszobából, – amit éppen Alice utasításai szerint igyekezett átalakítani az itt tartózkodásuk idejére – hirtelen mellette termett. Amikor Alice-nek látomása volt, Jazz mindig támaszt nyújtott neki. Átölelte a derekát, szeretetteljes gyengédséggel a szemébe nézve. Kettőjük kapcsolata igazán különlegesnek számított.


- Bella! Beszélhetnék veled négyszemközt? – fordultam a nagyanyámhoz.

Az elhatározásom világos volt – beszélni Bellával a vámpírrá válásáról, arról, hogy mi játszódott le benne, mikor megtudta, hogy Edward micsoda. Egyáltalán hogyan kezdjek bele Beth beavatásába? Hogyan mondjam el neki, hogy mi vagyok??? Persze a gondolataimat gondosan elrejtettem a beszélgetés témáját illetően.

- Persze. – bólintott. – Menjünk sétálni! – karolt belém.

Edward gyanakvó tekintettel figyelte kettősünket, ahogy elhagytuk a házat.


Mikor vámpír-hallótávolságon kívülre értünk, elengedtem Bellát, távolabb lépve tőle, majd bizonytalanul belekezdtem a mondandómba.

- Bella, én… – próbáltam összeszedni a gondolataimat, mialatt hátat fordítottam, – zavaromat leplezendő – a sejtelmes sötétségbe burkolódzó erdőt kémleltem. – …én csak kíváncsi vagyok… – vallottam be a féligazságot, hiszen a kíváncsiságom okát egyedül Beth jelentette.

„Ha az agya ugyanúgy működik, mint Belláé, akkor Ő sem fog sikítozva menekülni egy olyan mutáns elől, mint én!”

Legalábbis ebben reménykedtem.

„Ne áltasd magad, Jaed! Csak nem gondolod komolyan, hogyha elmondod neki mi vagy, akkor is szeretni fog??? Ha mégis, akkor nagyobb elmebeteg vagy, mint ahogy eddig hitted!!!”

- Mire, Ed? – értetlenkedett, megszakítva az önostorozásban.

Mindig Ed-nek szólított, részéről ez a legnagyobb szeretet jele volt, hiszen amikor anyával terhes lett, akkor egy kicsi Edwardról ábrándozott. Persze imádta anyát, ez nem is kérdés, de a kis Edward számára bennem testesült meg.

- Arra, hogy… – fújtam ki bika módra a levegőt. – …szerinted hogyan mondjam el neki, hogy mi vagyok? – vettem erőt magamon, feltárva Bella előtt az igazságot.

„Hiszen senki sem hall minket, és vele őszinte lehetek!”

- Hát… - tétovázott, miközben felé fordultam az arcát fürkészve. - …nem tudom! – csóválta meg a fejét gondterhelten, a földet kémlelve.

„Jaj ne! Ha Ő sem tud segíteni, tanácsot adni akkor kihez forduljak??!! Mégiscsak benne maradsz a pácban, Jaed!”

- Tudom, hogy neked nem Edward mondta el. – idéztem fel a gondolatokat, melyek nagyapám elméjéből az enyémbe suhantak erről. – De mikor rájött, hogy tudod, akkor megnyílt neked, és sok mindenbe beavatott. – néztem rá kérlelően, a segítségéért esdekelve.

Csak idő kérdése és el kell mondanom Beth-nek, hogy mi vagyok. Hogy a Pokolfajzat hozzám képest csak egy ártatlan bárány.
Az időm vészesen fogyott, mert egyre biztosabb voltam benne, hogy Őt akarom. Hiába csak pár napja ismerem, már Ő az életem! A legnagyobb kincs ezen a földön, amit valaha is birtokolhatok! Az Ő lelke talán képes engem megmenteni, ahogy Belláé annak idején Edwardot.

- Igen. – bólintott helyeslően, összeszűkítve a szemeit, még mindig a földet kémlelve. – Tudod, én már az elején biztos voltam benne, hogy Őt akarom. Beleszerettem, és nem számított, hogy micsoda, nem érdekelt. Ezt meg is mondtam neki, mire dühös lett. De én hajthatatlan voltam. Meg voltam győződve a jóságáról, ahogy a tiédről is meg vagyok! – nézett rám teljes elszántsággal. – Hiszen te is csak egy olyan csodalény vagy, mint az édesanyád. – lágyult el a tekintete. – Ha Beth csak egy kicsit is hasonlít rám, akkor elfogad téged teljes valódban, ebben biztos vagyok… és mindent meg fog tenni, hogy veled maradhasson… ÖRÖKRE! – bólintott határozottan, nyomatékosan megnyomva az utolsó szót, megerősítve a saját igazát.

Egy pillanatra elrévedtem, végiggondolva a hallottakat.

„Végül is igaza lehet… hiszen Alice is azt mondta, hogy Beth hasonlít Bellára… Nem fél tőlem, nem tartózkodik, nem érzi frusztráltan magát a közelemben… a tudatalattija neki sem szirénázik, hogy veszélyben van mellettem…”

- Azt hiszem, igazad lehet. – mosolyogtam halványan a nagyanyámra.

Semmiben sem lehettem biztos. Az, hogy Beth közel engedett magához ilyen rövid idő után, az maga volt a csoda. Annyian keserítették már meg az életét, még is képes volt bízni egy olyan „Ki tudja mi!”-ben, mint én. Valami megmagyarázhatatlan dolog történt mindkettőnkkel… éreztem, hogy szüksége van rám… kihallottam a ritkán elcsípett gondolataiból.
Arra vágytam, hogy mindig mellettem legyen.

„Lehet, hogy rosszul gondoltam? Hogy mégiscsak bevésődtem? Csak nem a szokásos módon? A vámpírgének miatt átalakulhatott a folyamat. Már semmin se lepődök meg… Egy mutáns kész genetikai káosz!”

- Akkor? Hazamehetünk? – zavarta meg Bella az eszmefuttatásomat.

Bólintottam, majd újra belékarolva visszakísértem a házhoz.

- Köszönöm! – csókoltam hálásan homlokon a tornácra lépve, majd a kocsim felé indultam.


Alig vártam, hogy Beth-ékhez érjek. 10 óra múlt. Biztos voltam benne, hogy az angyalom már belépett az Álmok Országának kapuján.

Leparkoltam Newtonék boltja mögött, majd emberként viselkedve az ablaka alá sétáltam. Számomra jól kivehető volt, hogy résnyire nyitva hagyta.

„Szóval teljesítette az elmebeteg kérésedet, Jaed. Most elégedett lehetsz magaddal!” – szaladt fülemig a szám boldogan.

Játszi könnyedséggel kapaszkodtam fel a falon, ami szintén a természetemhez tartozott.
Óvatosan tártam szélesre a rögtönzött bejáratot, nesztelenül beugorva szerelmem hálószobájába.
Beth összekuporodva feküdt az ágyon, – mint egy magzat az édesanyja hasában – az egyik kezével a mellkasához szorítva a takarót.
Selymes hajzuhataga lágyan terült szét a hátán. Gyönyörű volt, mennyeien gyönyörű!

Copyright

myfreecopyright.com registered & protected