2010. március 12., péntek
3. Együtt (2. rész)
BETH LÉNYE TELJESEN ELVARÁZSOLT; arra eszméltem, hogy a feljárónkon parkolok. Mintha rövidzárlat vagy áramszünet lett volna az agyamban. Észre sem vettem, hogy hazaértem.
Természetemnél fogva nem kellett figyelnem a vezetésre, de azért ez még az én esetemben is túlzásnak számított.
„Mit tett velem a szirénem éneke??? Lehet, hogy Ő repített haza ilyen észrevétlenül???”
Kiszálltam a kocsiból, majd elindultam a bejárat felé. Azonnal megéreztem a sült csirke illatát, mire – legnagyobb meghökkenésemre – összefutott a nyál a számban.
„Újabb emberi reakció! Szép teljesítmény, mutáns!”
Egyenesen a konyhába mentem, anya éppen akkor vette ki a sütőből a fantasztikus ételkölteményt, apa pedig már az ebédlőasztalnál ült.
- Sziasztok! – köszöntem vidáman, mialatt palástolva igyekeztem kifürkészni a gondolataikat. Sejtésem sem volt, hogy az éjszakai kimaradásomról mi a véleményük.
- Szia, Drágám! – mosolygott rám anya – Hogy érzed magad?
- Hello, Kölyök! – Milyen napod volt? – vigyorgott apa.
„Na, szép! Már mindenről tudnak! Miért is nem lepődöm meg? Most jönne a hétköznapi családokban: Milyen a lány? Hogy hívják? Mikor mutatod be nekünk?... De nálunk… Á, neeemmm,… nálunk a következő kérdésre lehet számítani: Uzsonna vagy vacsoravendégként számítsunk rá???” – dühöngtem magamban.
- Tűrhető! – vontam vállat, miközben letelepedtem mellé.
- Te is kérsz, kisfiam? – kérdezte anya, felszolgálva a sült csirkéből és a krumpliból egy tányérral apának.
Értetlen pillantást vetettem rá.
„Alice említette, hogyha vele vagy, inkább vagy ember.” – magyarázta gondolatban.
- Vagy úgy! – morogtam.
„Már megint a kotnyeles „Lisa”! Pazar!”
- Akkor kérek. – adtam meg magam. – Jól néz ki! – bólintottam elismerően.
„Ez most komoly??? Az egy dolog, hogy Beth közelében dúlnak bennem a hormonok, de hogy rákapjak a förtelmes mugli kaja fogyasztására??? Milyen hatalma van ennek a csodaszép angyalnak, hogy képes kiforgatni teljesen önmagamból?”
„Milyen hormonok?” – érdeklődött Edward gondolatban, belépve a konyhába, félbeszakítva töprengésemet.
„Nem érdekes!” – sütöttem le a szemeimet. – „Csak képtelen vagyok ellenállni neki. Ennyi az egész!” – tértem ki a magyarázkodás elől.
Nem állt szándékomban feltárni előtte a beteges vágyat, amit Beth vált ki belőlem, hiszen ő eleinte nagyon is fegyelmezte magát Bella közelében, így figyeltem rá, hogy hasonló gondolatok még csak véletlenül se kússzanak be az elmémbe.
„Értem!”- hagyta rám. – „Tudom, hogy képes vagy felelősségteljesen és józanul kezelni a helyzetet!” – veregetett vállon.
„Igyekszem!” – ígértem, bár a felelősségteljes és józan jelzők egyáltalán nem illettek rám, amióta Beth besétált, jobban mondva bebotlott az életembe.
Anya nekem is feltálalt egy jókora adagot a számomra eddig oly’ idegen ételből, majd ő is leült az asztalhoz.
- Jól tetted, hogy elhoztad őt hozzánk. – mondta elismerően. – Komolyan megsérült? – kérdezte aggodalmaskodva.
- Nem. Nem igazán. – ráztam meg a fejem. – Elég mély vágás lett a térdén, de már jól van. Hála nagyapának! – pillantottam hálásan Edwardra, aki időközben a konyhapulthoz sétált, majd lezserül nekitámaszkodott.
„Szerencséd, hogy nagyapának szólítottál! A Nagypapira ugranék!” – suttogott bele Edward vészjóslóan a gondolataimba.
„Tudod jól, hogy anya előtt így szólítalak!” – küldtem felé egy rosszalló pillantást.
„Miről van szó?” – nézett anya is Edward felé, értetlen arckifejezéssel.
- Beavatnátok engem is? – mordult fel apa. – Unom már ezt a gondolati hókuszpókuszt. – fonta össze a karjait a mellkasán durcásan.
- Semmi fontosról nem maradtál le. – mondtam mosolyogva. – Csak Edward vicces kedvében van! Ez minden! – villantottam nagyapám felé egy ravasz mosolyt.
- Ja, vagy úgy! – nyugodott meg. – Szokott! – húzta fel a szemöldökét Edwardra sandítva. – Nem is tudom, de nekem hiányzik néha a gyászhuszár éned! – kacagott öblösen a saját viccén.
Anya erre egy hirtelen mozdulattal jól kupán vágta.
- Áúúú! – dörzsölte meg sértődötten a fejét apa.
- Viselkedj, Jakob Black! – fenyítette meg élete értelme.
- Látom, hogy ki hordja itt a nadrágot! – kacagott Edward jókedvűen a jeleneten.
„Na, csoda, hogy ilyen kripli lettem??? Ilyen felmenőkkel???” – emeltem a mennyezetre a szemeimet.
- Rám ne nézz! – tartotta fel a kezét Edward védekezően. - Az idióta gének, inkább apád asztala! Szerintem neki csak az van! Az enyémekkel keveredve… Nos, mea culpa! – vont vállat, rázkódva a visszafojtott nevetéstől.
- Na, jó! – tette csípőre anya mindkét kezét dühösen. – Befejeztétek? – kérdezte élesen, villámokat szóró tekintettel Edwardra nézve.
- Mi folyik itt? – kérdezte Bella, kecsesen Edward oldalára libbenve, utat engedve Alice-nek, miután hazaérve ránk találtak.
„Remek! Akar még valaki csatlakozni? Esetleg tarthatunk családi kupaktanácsot is… vámpírmódra! Úgyis ők vannak jelenleg többségben a házban!”
„+ még a Te egyharmad vérvonalad, Kisunokám! Arról se feledkezzünk meg!” - emlékeztetett Edward gondolatban.
„Szóval Kisunokám! Na, ezt még visszakapod Nagyp....!”
Edward vadul felmordult, jelezve, hogy jobban teszem, ha nem packázom vele.
„Oké! Oké!” – adtam meg magam a rangidősnek.
- Semmi, Bells! Csak a szokásos szópárbaj Edwarddal! – kacsintott apa, kamaszos pimaszsággal Bellára az előbbi kérdésére reagálva.
- Inkább egyél, Jake! – kérlelte kedvesen a nagyanyám.
Apa felsóhajtott, majd nekilátott a csirkének. Követtem a példáját.
„De ezt azért még lejátsszuk, Edy pajti!” – hallottam meg az üzenetét a fejemben, amit egyértelműen Edwardnak szánt.
„Esküszöm, mint két rossz gyerek! Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz!” – hitetlenkedve csóváltam a fejem.
- Mutass jó példát a gyerek előtt, Kutyus! – vonta fel nagyapám a szemöldökét.
- Igen, Kutyus! Viselkedj! – kuncogott anya, és ezt már én sem bírtam megállni nevetés nélkül.
- Na, várj csak, Nessie drágám! Nem harap a farkas, csak megkóstol! Vuhh! – vicsorgott apa játékosan felé, mire mindketten felugrottak az asztaltól.
Anya menekülőre fogta, a konyhapult körül kezdtek harci táncba.
„Na, kezdődik! És még én csodálkozom saját magamon, meg a fura viselkedésemen? Csak körül kell nézni ebben a házban…”
- A hálószoba odafent van! - morogtam.
Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a szüleimet ne helyettesítsem gondolatban Beth-szel és velem. Edward nem hiszem, hogy békén hagyna akkor. Hallgathatnám a tréfálkozásait.
Az előbbi megjegyzésemre anyáék lenyugodtak. Apa nevetve fogta át anya derekát, majd elindultak az emelet felé.
- Vigyázz magadra, Kutya! - vicsorgott Edward, mikor mindketten fültanúi voltunk nyomdafestéket nem tűrő gondolatainak.
„Azt hiszem, megvan, hogy honnan erednek a beteges vágyaim!” – szóltam el magam.
„Beteges?” – értetlenkedett Edward.
„Nem érdekes!” – kezdtem piszkálni a vacsorámat.
Apa rákacsintott Edwardra, amit ő egy vad morgással viszonzott, mire a szüleim vihogva futásnak eredtek az emeletre.
Épp mikor befejeztem a nem éppen megszokott vacsorámat, Em és Rose léptek be a helyiségbe kézen fogva.
- Szia, Kölyök! – üdvözölt a nagybátyám.
- Szia, Drágám! – köszönt mosolyogva Rose, azzal a bizonyos „anyai” megértéssel az arcán.
- Sziasztok! – üdvözöltem őket egykedvűen.
Emmett gondolatai Beth és körülöttem forogtak, és nem voltak éppen szemérmesek.
- Emmett! – emelte szemeit Edward az ég irányába. – Muszáj ezt?
Rosalie egy jól irányzott mozdulattal tarkón vágta a nagybátyámat, az ütés hangjától még az asztal is megremegett.
- Ugyan, Rose baby! Hisz ismersz! – vont vállat Em fülig érő szájjal. – Javíthatatlan vagyok! – kacagott öblösen.
- Aha. Igen! Pont ezért távolítottalak el a házból, amíg az a lány itt volt. – tette csípőre mindkét kezét, villámokat szóró tekintettel nézve rá. – Nem akarom, hogy még egyszer verekedés legyen a vége! Ha kihozod a kedvenc unokaöcsémet a sodrából, akkor nem csak vele, de velem is meg kell majd küzdened! – fenyegetőzött Rose, anyatigrisként a védelmemre kelve.
- Állok elébe! – bólintott Emmett nevetve, gondolatai megint, egy bizonyos téma körül forogtak.
- Em, szerintem Rose nem a hálószobára gondolt. – kuncogott Bella, mivel feltűnt neki, hogy Edwarddal fennakadtak a szemeink.
- Dehogynem! – kacsintott a nagynénémre Em. – Tudod, hogy csak ugratlak, Öcsi! – lépett mögém, majd összeborzolta a hajamat játékosan.
- Ja! – nevettem, miközben ellöktem a kezét. – De azért én vigyáznék a helyedben! Mert ő megvéd engem! – öltöttem ki Em-re a nyelvemet, majd villámgyorsan felálltam az asztaltól, a nagynéném mellé lépve. – Igaz, Rose néni? – öleltem át a derekát, fejemet a vállára hajtva, ártatlan arcot vágva.
„Jesszus, mint a gyerekek az oviban, el sem hiszem, hogy az átlagéletkor 100 felett van ebben a családban!! És én vagyok a kiscsoportos! Hi-hi-hi…”
- Igen, Kicsikém! – gügyögte, miközben lágyan végigsimított az arcomon.
- Te, anyám asszony katonája, – nevetett fel Emmett harsogva. – bújj elő a szoknyája mögül!
- Rose-zal egyszerre tört fel a morgás a mellkasunkból.
„Leckéztessük meg!” – üzente nagynéném gondolatban, rám kacsintva.
- Rendben, és hogy csináljuk? – vetettem ravasz pillantást a nagybátyámra.
„Csak figyeld a gondolataimat.”
- Úgy lesz! – ígértem, még mindig ravasz arckifejezéssel.
Em értetlen tekintettel, rosszat sejtve figyelte kettősünket.
- Teddy Mackó! – lépett mellé Rose kacérkodva, mire neki kikerekedtek a szemei. Meg kell hagyni értett a nagymedve nyelvén. Ha csak egy csábos pillantást vetett Emmettre, a nagybátyám rögtön amnéziát kapott.
Rosalie az egyik kezét Em tarkójára helyezte, közelebb húzva magához. Ennek hatására a nagybátyám teljesen megfeledkezett a külvilágról.
„Most, Jaed! Tépd le a fejét! De csak kíméletesen!” – adta meg a szokásos jelünket nekem az elméjében.
Nem ez volt az első eset, hogy Em-nek ilyen leckéztetésben volt része. „Hiába, aki nem tanul…”
Villámgyorsan teremtem mögötte, mire Rose hátraszorította mindkét karját, én pedig megragadtam a fejét.
- Hééééééé! – kiáltotta méltatlankodva.
- Mit gondolsz, Rose néni végezzek vele??? – vigyorogtam ravaszul Emmett képébe.
- Ha könyörög, és megígéri, hogy megkímél téged a perverz gondolataitól kettőtökkel kapcsolatban, akkor megkíméljük az életét! – hajolt Rose közel hozzá, elégedett mosollyal az arcán.
- Oké, oké! – adta meg magát Em. – Vettem a célzást. – morogta.
- Engedjétek el! – nevetett Edward. – Éppen elég csapás neki, hogy már két családtag is képes legyőzni! – kuncogta, ahogy eleget tettünk a kérésének.
- Teddy Maci! – mondta Rose élesen, karjait a mellkasán összefonva, lábával a padlón dobolva.
- Rendben. – dünnyögte Emmett durcásan. – Bocs, Kölyök! – mondta békülékenyen, a tarkóját dörzsölgetve.
„A fene egye meg! Kellett nekem egy ilyen família? Két átkozott gondolatolvasó! Én is játszanám a nagylegényt a helyetekben!”
Gondolataira Edwarddal egymásra kacsintottunk.
Alice-t – aki mindeddig meghúzódott a háttérben – csak most vettem észre, hogy görcsösen markolássza a pultot, és fátyolos tekintettel mered maga elé.
- Alice? – szólítottam meg aggodalommal teli hangon, a többiek is mind felé fordultak.
- Nem hallom a gondolataiból, hogy mit lát. – mondta Edward.
- Én sem. – csóváltam meg a fejem.
„Beth!” – hallottam meg zaklatott hangját a fejemben. – „Beth, ma éjjel… csak annyit látok, hogy halálra rémül… tőled, Jaed… aztán zokogva elmondja,… hogy a szülei… és a nővére…” – torzult el Alice arca.
- Mi van a nővérével? – kérdeztem értetlenül.
„El fogja mondani neked!” – nyugtatott meg gondolatban. – „De nem lesz kellemes… Egyikkötőknek sem!!!”
„Akkor végre megnyílik előttem… teljesen!?”
A szívem hevesebben kezdett verni a felismerésre.
Jasper, aki a szüleim „érzései” elől menekült le az egyik vendégszobából, – amit éppen Alice utasításai szerint igyekezett átalakítani az itt tartózkodásuk idejére – hirtelen mellette termett. Amikor Alice-nek látomása volt, Jazz mindig támaszt nyújtott neki. Átölelte a derekát, szeretetteljes gyengédséggel a szemébe nézve. Kettőjük kapcsolata igazán különlegesnek számított.
- Bella! Beszélhetnék veled négyszemközt? – fordultam a nagyanyámhoz.
Az elhatározásom világos volt – beszélni Bellával a vámpírrá válásáról, arról, hogy mi játszódott le benne, mikor megtudta, hogy Edward micsoda. Egyáltalán hogyan kezdjek bele Beth beavatásába? Hogyan mondjam el neki, hogy mi vagyok??? Persze a gondolataimat gondosan elrejtettem a beszélgetés témáját illetően.
- Persze. – bólintott. – Menjünk sétálni! – karolt belém.
Edward gyanakvó tekintettel figyelte kettősünket, ahogy elhagytuk a házat.
Mikor vámpír-hallótávolságon kívülre értünk, elengedtem Bellát, távolabb lépve tőle, majd bizonytalanul belekezdtem a mondandómba.
- Bella, én… – próbáltam összeszedni a gondolataimat, mialatt hátat fordítottam, – zavaromat leplezendő – a sejtelmes sötétségbe burkolódzó erdőt kémleltem. – …én csak kíváncsi vagyok… – vallottam be a féligazságot, hiszen a kíváncsiságom okát egyedül Beth jelentette.
„Ha az agya ugyanúgy működik, mint Belláé, akkor Ő sem fog sikítozva menekülni egy olyan mutáns elől, mint én!”
Legalábbis ebben reménykedtem.
„Ne áltasd magad, Jaed! Csak nem gondolod komolyan, hogyha elmondod neki mi vagy, akkor is szeretni fog??? Ha mégis, akkor nagyobb elmebeteg vagy, mint ahogy eddig hitted!!!”
- Mire, Ed? – értetlenkedett, megszakítva az önostorozásban.
Mindig Ed-nek szólított, részéről ez a legnagyobb szeretet jele volt, hiszen amikor anyával terhes lett, akkor egy kicsi Edwardról ábrándozott. Persze imádta anyát, ez nem is kérdés, de a kis Edward számára bennem testesült meg.
- Arra, hogy… – fújtam ki bika módra a levegőt. – …szerinted hogyan mondjam el neki, hogy mi vagyok? – vettem erőt magamon, feltárva Bella előtt az igazságot.
„Hiszen senki sem hall minket, és vele őszinte lehetek!”
- Hát… - tétovázott, miközben felé fordultam az arcát fürkészve. - …nem tudom! – csóválta meg a fejét gondterhelten, a földet kémlelve.
„Jaj ne! Ha Ő sem tud segíteni, tanácsot adni akkor kihez forduljak??!! Mégiscsak benne maradsz a pácban, Jaed!”
- Tudom, hogy neked nem Edward mondta el. – idéztem fel a gondolatokat, melyek nagyapám elméjéből az enyémbe suhantak erről. – De mikor rájött, hogy tudod, akkor megnyílt neked, és sok mindenbe beavatott. – néztem rá kérlelően, a segítségéért esdekelve.
Csak idő kérdése és el kell mondanom Beth-nek, hogy mi vagyok. Hogy a Pokolfajzat hozzám képest csak egy ártatlan bárány.
Az időm vészesen fogyott, mert egyre biztosabb voltam benne, hogy Őt akarom. Hiába csak pár napja ismerem, már Ő az életem! A legnagyobb kincs ezen a földön, amit valaha is birtokolhatok! Az Ő lelke talán képes engem megmenteni, ahogy Belláé annak idején Edwardot.
- Igen. – bólintott helyeslően, összeszűkítve a szemeit, még mindig a földet kémlelve. – Tudod, én már az elején biztos voltam benne, hogy Őt akarom. Beleszerettem, és nem számított, hogy micsoda, nem érdekelt. Ezt meg is mondtam neki, mire dühös lett. De én hajthatatlan voltam. Meg voltam győződve a jóságáról, ahogy a tiédről is meg vagyok! – nézett rám teljes elszántsággal. – Hiszen te is csak egy olyan csodalény vagy, mint az édesanyád. – lágyult el a tekintete. – Ha Beth csak egy kicsit is hasonlít rám, akkor elfogad téged teljes valódban, ebben biztos vagyok… és mindent meg fog tenni, hogy veled maradhasson… ÖRÖKRE! – bólintott határozottan, nyomatékosan megnyomva az utolsó szót, megerősítve a saját igazát.
Egy pillanatra elrévedtem, végiggondolva a hallottakat.
„Végül is igaza lehet… hiszen Alice is azt mondta, hogy Beth hasonlít Bellára… Nem fél tőlem, nem tartózkodik, nem érzi frusztráltan magát a közelemben… a tudatalattija neki sem szirénázik, hogy veszélyben van mellettem…”
- Azt hiszem, igazad lehet. – mosolyogtam halványan a nagyanyámra.
Semmiben sem lehettem biztos. Az, hogy Beth közel engedett magához ilyen rövid idő után, az maga volt a csoda. Annyian keserítették már meg az életét, még is képes volt bízni egy olyan „Ki tudja mi!”-ben, mint én. Valami megmagyarázhatatlan dolog történt mindkettőnkkel… éreztem, hogy szüksége van rám… kihallottam a ritkán elcsípett gondolataiból.
Arra vágytam, hogy mindig mellettem legyen.
„Lehet, hogy rosszul gondoltam? Hogy mégiscsak bevésődtem? Csak nem a szokásos módon? A vámpírgének miatt átalakulhatott a folyamat. Már semmin se lepődök meg… Egy mutáns kész genetikai káosz!”
- Akkor? Hazamehetünk? – zavarta meg Bella az eszmefuttatásomat.
Bólintottam, majd újra belékarolva visszakísértem a házhoz.
- Köszönöm! – csókoltam hálásan homlokon a tornácra lépve, majd a kocsim felé indultam.
Alig vártam, hogy Beth-ékhez érjek. 10 óra múlt. Biztos voltam benne, hogy az angyalom már belépett az Álmok Országának kapuján.
Leparkoltam Newtonék boltja mögött, majd emberként viselkedve az ablaka alá sétáltam. Számomra jól kivehető volt, hogy résnyire nyitva hagyta.
„Szóval teljesítette az elmebeteg kérésedet, Jaed. Most elégedett lehetsz magaddal!” – szaladt fülemig a szám boldogan.
Játszi könnyedséggel kapaszkodtam fel a falon, ami szintén a természetemhez tartozott.
Óvatosan tártam szélesre a rögtönzött bejáratot, nesztelenül beugorva szerelmem hálószobájába.
Beth összekuporodva feküdt az ágyon, – mint egy magzat az édesanyja hasában – az egyik kezével a mellkasához szorítva a takarót.
Selymes hajzuhataga lágyan terült szét a hátán. Gyönyörű volt, mennyeien gyönyörű!
2010. március 5., péntek
3. Együtt (1. rész)
FIGYELTEM A FELETTÜNK LASSAN TERJESZKEDŐ VIHARFELHŐBŐL FÖLDRE HULLÓ ESŐCSEPPEKET; melyek hatalmas robajjal, villámok kíséretében érték el az aszfaltot.
Az esőköpenyen keresztül a kocsim szélvédőjére fókuszáltam.
Ekkor meghallottam Beth finom lépteit a kijárat felé. Ellöktem magam a faltól, majd mosolyogva az ajtó felé fordultam. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom.
- Igen, Alice! – emeltem unottan a fülemhez a készüléket.
„Mit akarhat?” Nem volt kedvem most vele társalogni. Csak az angyalomat akartam látni… azonnal!
- Jaed, mit műveltél? Tudod mit, nem is akarom tudni! – hadarta feldúltan eszeveszett sebességgel. – Beth elrohan tőled, aztán a parkolóban elesik. Vérezni fog. Hozd el hozzánk. Az összes diák körülöttetek lesz, nem lesz lehetőséged megakadályozni.
„Hogy? Mit műveltem??!! Beth elrohan? De miért? Vérezni fog… Már megint, mit kavar a sors bele az életembe???”
Erősen megszorítottam a telefont. Kis híja volt, hogy nem zúztam porrá.
- Jaed? – kérdezte nénikém kétségbeesve.
- Itt vagyok. – szűrtem a fogaim közt.
- Még nem történt meg, ugye? – kérdezte remegő hangon.
- Nem, még nem. De most mennem kell. – nyomtam ki a készüléket, mikor meghallottam nyílni az épület ajtaját.
Beth – apró kezeit ökölbe szorítva a teste mellett, rám se nézve – lehajtott fejjel lépett ki az esőbe.
„Ó Alice, annyira utálom, amikor igazad van! És úgy nézz ki Jaed, most megint beletrafált, mozdulj már, és mentsd a menthetőt!”
Azonnal utána iramodtam, elkapva törékeny karját.
Próbáltam meghallani az elméjét, de már sejtettem, úgysem fogom. Bejött a tipp - szokásos frekvenciacsend a rádióban!
- Várj! – kérleltem, miközben gyengéden visszahúztam, magam felé fordítva.
- Hagyj! – kiabált rám dühösen, elrántva a karját.
Elengedtem, nem akartam fájdalmat okozni neki.
- Beth! – kiáltottam utána. – Mit követtem el? – kérdeztem jogosan, hiszen semmit sem értettem az egészből.
„Bárcsak most hallhatnám Őt a fejemben…” – sóhajtottam reményvesztetten. – „Akkor legalább tudnám, hogy mi történt… milyen átkozott képesség az, ami van is – meg nincs is?!”
Meghallottam a zokogását, amint rohanni kezdett a parkoló irányába.
Alice-nek igaza volt. A többi diák ebben a pillanatban lépett ki az épületből. Amy-vel és a három bunkóval az élen. Képükről a pillanatnyi meghökkenést felváltó, leplezetlen kárörvendéssel bámultak felénk.
„Bezzeg az „ilyenek” gondolatait kristálytisztán hallom, mint mindig, tele gonosz, ízléstelen gúnyolódással!”
A kéretlen nézőközönség miatt, emberi tempóban voltam kénytelen Beth után futni.
A parkolóban állt a víz, egy hatalmas tócsa terült el közvetlenül előttünk.
Beth ruhája már így is nedves volt a zuhogó esőtől. A járdáról lelépve megbillent,... azonnal elvágódott. Nem tudtam megakadályozni, túl messze voltam, és nem kockáztathattam. Meg kellett őriznem az önuralmam, de borzasztó nagy erőfeszítésembe került, hogy képes legyek tétlenül végignézni, ahogy elesik.
A nénikém jól tette, hogy figyelmeztetett.
Beth esés közben a tenyereivel támaszkodott meg. A kemény aszfalt felhorzsolta puha bőrét.
Visszatartottam a lélegzetem, mert nem akartam megtapasztalni, mi lenne, ha megérezném édes vérének illatát. Megálltam a járdaszegélynél, a tehetetlenség dühével harcoltam, a segíteni kész, s a vicsorgó szörnyeteg önmagammal.
Feltolta magát, miközben – számomra hallhatóan – nyöszörgött. Biztosan fájt a keze.
Felült a pocsolya közepén nekem háttal, a lábait felhúzva, átkarolva őket, majd a fejét a kezeire hajtotta. Visszafojtott sírásának, szaggatott hangjai, nyilakként járták át a szívemet.
„Istenem! Mit követhettem el??? Nem emlékszem semmi bántóra! De, akkor is jóvá kell tennem!”
A többiek már közeledtek. Odaléptem hozzá, mellé guggolva.
- Meg fogsz fázni! – mondtam lágyan, a lehető legkevesebb levegőt felhasználva a tüdőmből.
Nem felelt, csak meredt maga elé újra zokogva.
Egyik karommal óvatosan a lábai alá nyúltam, a másikkal a hátát tartottam, majd felemeltem a földről.
- Eressz el! – kiabálta hisztérikusan, miközben vadul püfölni kezdte a mellkasomat.
„Ó Beth, miért teszed még nehezebbé magadnak, és nekem is, ezt az egészet!”
Gyenge kezecskéjében inkább az én márványkemény bőrön tehetett volna kárt. Szerencsére nem volt képes olyan erővel ütni, hogy esetleg eltörjenek.
Meghallottam a többiek alattomos gondolatait. Szerencséjük, hogy most fontosabb dolgom volt.
- Beszéljük meg a kocsiban! Kérlek! – suttogtam.
Beth felhagyott az ütlegelésemmel, ráeszmélve arra, hogy csaknem az egész iskola minket figyel.
Karjait durcásan összefonva a mellkasa előtt, aprót bólintott beleegyezésül.
A szánalmas bagázs, rosszalló pillantással, és még rosszallóbb gondolatokkal kísérte végig, ahogy óvatosan beültetem az anyósülésre.
Ekkor vettem észre, hogy a térdén jókora vérfolt éktelenkedik.
Megkerültem a kocsit, majd mielőtt beültem volna vettem egy újabb mély lélegzetet. Nem esett nehezemre visszatartani a levegőt, – bár nekem szükségem volt az éltető oxigénre – akár órákig is képes voltam rá, mindenféle erőlködés nélkül.
Beth fájdalmas arccal, dideregve kuporgott az ülésen. Halvány elképzelésem sem volt róla, hogy mit vétettem, ami ilyen reakciót váltott ki belőle.
„Hiszen úgy tűnt, már megbízik bennem… ezek szerint mégsem???”
Minél előbb ki akartam engesztelni, a karjaimban akartam tartani. Olyan édes volt, olyan esetlen.
„Tisztáznom kell vele ezt a nyilvánvalóan… félreértést!”
- Beth! – énekeltem, miközben az egyik karomat a kormányon pihentetve felé fordultam. – Elmondod, hogy miért haragudtál meg rám? Mert én őszintén szólva semmit sem értek. – csóváltam meg a fejem.
Lehunyta gyönyörű, megint zöld árnnyalatban játszó szemeit.
- Biztosan csak játszadozol velem. – suttogta alig hallhatóan, ujjaival az ülés két oldalába kapaszkodva. – A többiek kedvesek voltak velem a tornaórán, pedig rendszerint ott van részem a legpokolibb élményekben… - sóhajtott fájdalmasan, szemöldökét összeráncolva. – Az öltözőben sem bántottak. Még… Amy sem. – nyomta meg a felszínes „cukorfalat” nevét.
„Mégis feltűnt Neki az „ajándékom”? De akkor.... őrülnie kellene, hogy nem piszkálták! Miért nem teszi? Most az bántja,… hogy nem bántották?”
Türelmesen megvártam, amíg elmondja, miért neheztel rám, mert nem akartam, hogy válaszadás közben idő előtt elfogyjon a levegőm.
- Szóval erről van szó… - mormoltam, miközben az agyamban derengeni kezdett a probléma oka.
Beth puszta jelenléte képes volt megnyugtatni. Nem szorítottam a kormányt újabb repedéseket létrehozva rajta, sőt a hangom sem volt ingerült, pedig belül őrjöngtem az ostobaságom miatt.
„Mégis mit vártál? Ha tényleg olyan, mint Bella,…akkor? Akkor, nem fog tapsikolni!! Jaed! Te idióta! Ezt aztán szépen csináltad… ügyes fiú! Gratulálok! Te, balfácán…” – szidtam le magam gondolatban.
- Édes, én… nem gondolod, hogy azért viselkednek így veled, mert tudják, hogy velem vagy? – próbáltam épkézláb magyarázatot adni számára a történetekről. – Megígértem, hogy nem hagyom, hogy bántsanak! Be is kívánom tartani az ígéretem! – jelentettem ki elszántan.
Nagyot sóhajtott, majd rám emelte szépséges tekintetét.
- Tényleg? – kérdezte reménykedve.
- Igen. Tényleg. – bólintottam mosolyogva.
- Ne haragudj! – hajtotta le megcsóválva a fejét. – Most biztos hisztis libának tartasz.
Felnevettem, de csak egy pillanatra. Vigyáznom kellett. Vészesen fogyott a levegőm.
Az álla alá nyúltam gyengéden kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Számomra „hisztis liba”-ként is gyönyörű vagy! – duruzsoltam, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Akkor? Szent a béke? – kérdeztem viccelődve.
- Igen. – motyogta.
„Na ezt most megúsztad Jaed, de legközelebb… ?”
- Rendben. – tértem vissza a volánhoz, majd kicsiny ujjacskáit lefejtve az ülés oldaláról óvatosan az enyémekbe fűztem, ügyelve a tenyerében lévő horzsolásokra.
- Kérlek, akkor had vigyelek el hozzánk. Az egyik unokatestvérem orvostanhallgató, ellátja a sebed. – néztem le a térdére. – Nekem elég mélynek tűnik. Utána pedig hazaviszlek. – ígértem.
- Oké. – egyezett bele rövid hallgatás után.
Időközben a vihar elvonult, kisütött a nap. Még egy halvány szivárvány is látszott az esős kisváros egén.
Indítottam, mialatt elővettem a mobilom, és tárcsáztam Alice számát.
- Szia, Lisa! – szóltam bele könnyedén, mikor felvette.
- Minden rendben? – kérdezte aggodalommal teli hangon.
- Igen. – feleltem kurtán. – Viszek egy vendéget. Kérlek, szólj Edwardnak. Elsősegélyre lesz szükségünk.
A bejelentést csak formalitásnak szántam, hiszen a nénikém tökéletesen tisztában volt vele, hogy ki a „vendég”, és hogy elsősegélyre van szüksége.
- Rendben. – válaszolta. – Nagyon vérzik? – informálódott.
- Eléggé. – közöltem. – Mindjárt ott vagyunk. Szia!
- Szia! – nyomta ki a készüléket.
Beth kikerekedett szemekkel nézett rám.
„Még mindig rossz a vétel… A fene egye meg!… Tudni akarom, hogy miért nem hallom!” – dühöngtem magamban.
Kezdett teljesen megőrjíteni, hogy az elméje a legjobb pillanatokban burkolózott hallgatásba.
- Hogyhogy nem jöttek az unokatestvéreid iskolába? – kérdezte csodálkozva.
„Kis kíváncsi!” – somolyogtam gondolatban.
- Mert el kellett intézniük még pár dolgot a régi sulijukban. – füllentettem könnyedén.
- Értem. – felelte.
Az út hátralévő részében nem beszéltünk. Én nyilvánvaló okok miatt, ő pedig úgy látszott zavarban van.
Leparkoltam a feljárónkon, üres volt. Alice nyilván a garázsba „rejtette” a Porschét.
Villantottam Beth-re egy félmosolyt, majd ajkaimhoz emeltem összefont kezeinket lágy csókot lehelve törékeny kézfejére.
Kiszállva újabb mély lélegzetet vettem, mielőtt kiemeltem őt az anyósülésről.
Ahogy a karjaimba vettem, a kotnyeles „Lisa” már meg is jelent a verandán.
- Sziasztok! – csicseregte.
Ő sokkal gyakorlottabb volt a levegő visszatartásában nálam, na és persze ő vámpír, akinek a levegő nem létszükséglet.
- Szia! – motyogta Beth, miközben fülig vörösödött.
- Szia, Lisa! – üdvözöltem jókedvűen.
Ilyen körülmények között – hogy Őt a karjaimban tarthatom – még Alice sem képes felbosszantani.
- Mi történt? – színészkedett.
- Csak egy kis baleset, nem vészes. – vontam vállat.
Nem akartam felesleges párbeszédekre pazarolni az időt.
- Értem. – hagyta rám. – Hozd be a nappaliba. – utasított kedvesen mosolyogva.
Beth a nyakam köré fonta törékeny karjait, megszeppenve pislogva fel rám, mikor megindultam vele a ház felé.
- Nyugi! – suttogtam. – Senki sem fog megenni! – kuncogtam.
„Mi ne mondjak, morbid egy humorod van, Jaed!” – fenyítettem magam gondolatban.
Alice előreengedett minket, majd a konyha felé vette az irányt.
Lassan a világos, krémszínű kanapénkra ültettem, majd letelepedve mellé megfogtam a kezét, vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat.
Edward ebben a pillanatban meg is jelent, kezében egy orvosi táskával.
„A „nagypapi” mint orvostanhallgató!! He-he-he! Na ez,…na ez a helyzet iróniája!!”
- Sziasztok! – mondta lágyan.
- Szia! – nézett fel rá Beth kikerekedett szemekkel.
- Edward vagyok. Lisa bátyja. – mutatkozott be.
- Beth. – válaszolta szerelmem kurtán.
Az arca felvette a csodás halvány pír árnyalatot.
„Na, persze!” – morogtam magamban. – „A vámpírférfiak, főleg a nagyapám látványa minden nőt elkápráztat!”
Nem haragudhattam Rá, hogy ugyanúgy reagál, mint bármelyik másik nőnemű lény, de azért rendesen bosszantott a dolog.
- Le kellene vágnunk a nadrágodat a sebről. Ennek a ruhadarabnak már így is, úgy is mindegy. - jelentette ki könnyedén.
„Ezt legjobb lesz, ha rád bízom!” – üzente felém gondolatban.
„Rendben.” – válaszoltam.
„Na, szép! Újabb kísértés!... Jaed, nyugi! Csak ellátjátok a sebét!... Semmi pánik! Jobb lenne, ha Edward vágná le róla a nadrágját??? Na, azt már NEM!!!”
Edward megforgatta a szemeit a fejemben végigszáguldó, beteges gondolataim hallatán.
Az orvosi táskát a dohányzóasztalra helyezte, majd magunkra hagyott minket.
Kis idő múlva egy ollóval a kezében tért vissza.
- Jaed? – nyújtotta felém az eszközt mosolyogva.
Elvettem, majd – a kezét elengedve – letérdeltem Beth elé.
Szerencsére Edward tapintatosan ismét kiment a helyiségből.
„Muszáj uralkodnom az elmémen, még a végén a nagyapám perverz disznónak fog tartani.”
Nagyot nyeltem, mielőtt a bokájától elkezdtem volna felvágni az anyagot. Lélegezni, még mindig nem lélegezhettem, és ez némiképp megnehezítette a dolgomat.
Amennyire gyorsan csak lehetséges egy ember számára, olyan gyorsan vágtam fel Beth farmerját. Közel érve a sebhez lassabban haladtam tovább.
Felszisszent, ahogy a seb mellett elszabtam az anyagot.
Nem mertem magam kiszedni a beleragadt anyagot, féltem, hogy nem vagyok képes elég óvatosan megtenni.
- Ne haragudj! – mormoltam. - Edward! – kiáltottam.
Rögtön a hátam mögött termett, kezében tartva az orvosi táskát. Felállva átnyújtottam neki az ollót, majd visszaültem Beth mellé, újra vasmarkom fogságába ejtve kezecskéjét.
Edward letérdelt az előbbi helyemre.
Nagyon lassan, megfontoltan nyitotta szét a farmer anyagot, majd elkezdte lefejteni a sebről.
- Áúú! – szisszent fel Beth.
- Bocsánat! – mentegetőzött a nagyapám.
„Szegény Angyalom! Jókora sérülést szerzett… Valószínűleg egy éles köre eshetett, mert jó mély a vágás!”
Edward miután szabaddá tette a sebet, kitisztította, majd bekötözte.
- Készen vagyunk! – kötötte meg a fáslin az utolsó csomót. – Máshol is megsérültél? – érdeklődött.
- A tenyere. Mindkettő. – válaszoltam szerelmem helyett.
Edward egy fertőtlenítős gézlappal Beth mindkét tenyerét letörölgette. Szerencsére ezek csak felszíni sérülések voltak, már nem is véreztek.
„Elégetem a véres gézlapokat, de a nadrágját is le kell vennie! Attól is meg kell szabadulnunk!” – üzente felém.
„És persze, ezt én közöljem vele, ugye???”
Erre a gondolatomra rám villantott egy ravasz vigyort.
„A „nagypapiért”,… hallottam ám!”
„Kösz, szépen!” – háborogtam.
- Na? Megmaradsz? – jelent meg Alice az ajtóban, kezében egy pohár narancslével.
- Aha. – válaszolta szerelmem zavartan.
- Tessék. – nyújtotta felé nagynéném az üdítőt.
- Köszi! – nézett fel rá Beth hálásan.
„Bellának van ugyanilyen farmerja, azt felveheti. A méret úgy látom, egyezik.” – mosolygott Alice.
Bella is csatlakozott hozzánk, a karján ott pihent az említett ruhadarab, ami tényleg kiköpött mása volt Beth nadrágjának.
- Szia! Bella Cullen vagyok. Edward barátnője. – intézte szavait szerelemhez.
„Barátnője… na, ja! Már több mint 15 éve házasok! Ez elég morbid!”
„Még sem mondhatunk el neki mindent azonnal! Ha Téged választott, akkor előbb-utóbb úgyis be kell avatnod!” – vetett rám rosszalló pillantást a nagyapám.
Nyilvánvalóan nem tetszett neki az előbbi gondolatmenetem.
- Tessék. Szerintem jó lesz rád. – adta át Bella a farmert Beth-nek.
- Köszönöm! – motyogta szerelmem.
Diszkréten mindenki eltűnt a nappaliból.
Billy még kora reggel horgászni ment Charlie-val. Még a hétvégen említette. Anyáék pedig kiruccantak Seattle-be.
„Jobb is!” – gondoltam. – „Ennyi tagját éppen elég ismernie a családomnak, egyenlőre!”
- Felviszlek a szobámba. Ott átöltözhetsz. – ajánlottam fel.
Nem akartam, hogy lépcsőznie kelljen.
Alig észrevehetően bólintott.
Egyik karommal a térdei alá nyúltam, a másikkal átfogtam a derekát, majd felálltam. Beth egyik kezében a farmert fogta, a másikkal átkarolta a nyakamat.
Emberi tempóban mentem fel vele a második emeletre, az én birodalmam szintjére.
A szobámba érve gyengéden a világoskék kanapémra ültettem.
- Magadra hagylak. – leheltem lágy csókot a homlokára. – Szólj, ha bejöhetek.
Becsukva magam mögött az ajtót a konyhába mentem. Ittam egy pohár vizet, majd felültem a középen végighúzódó pultra.
- Jaed! Bejöhetsz! – hallottam meg Beth kiáltását.
Vámpírgyorsasággal teremtem az ajtó előtt.
„Hiszen most nem láthat!” – somolyogtam.
Mielőtt emberi tempóban beléptem volna, mély lélegzetet vettem. Beth a kanapém, és az ágyam között állt, kezében a véres farmerrel.
- Teljesen úgy festesz, mintha semmi se történt volna! – vigyorogtam. – Ezt kidobom. – vettem el tőle a szétszabott ruhaneműt. – Mindjárt jövök! – ígértem.
Miután elértem a lépcsőfordulóig leszáguldottam a földszintre. Edward a bejárati ajtóban állt, kezét az égetnivalóért nyújtva.
Átadtam neki, majd villámgyorsan újra az emeleten termettem.
Beth a kanapén ült, kifelé meredve az üvegfalon. A hálószobák így voltak kivitelezve a házban, kivéve Billy-ét. Ez amolyan vámpírszokás.
Letelepedtem mellé, majd átkaroltam a vállát.
- Jól vagy? – kérdeztem.
- Aha. – válaszolta egykedvűen.
- Ez nem volt valami meggyőző! – vontam fel a szemöldököm.
- Sajnálom, a történteket. – hajtotta le a fejét.
„Egek! Még Ő sajnálja! Pedig én voltam az idióta! Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok… Nem kellett volna ennyire túlzásba esnem… Csak távol kellett volna tartanom őket tőle… ehelyett, még oda is küldtem hozzá azt a két csajt tornaórán…”
Az álla alá nyúltam, majd gyengéden felemeltem a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.
- Nem a te hibád. Megértem, hogy nehéz bíznod bennem. – mormoltam.
„Szegénykém! Amikor vele maradtam éjszaka, akkor megtudtam a gondolataiból, hogy senki sem bánt kedvesen vele… Érthető, ha kételkedik bennem…”
- Szeretnék bízni! – suttogta, lesütve a szemeit.
- Én pedig szeretnék bizonyítani! – suttogtam vissza, miközben kezem ujjait az övéibe fűztem, a másikat - beletúrva nedves hajzuhatagába - a tarkójára csúsztattam.
Lassan felé hajoltam, majd ajkaimat az övéihez érintettem.
A szíve rázendített a szirének énekére, amitől teljesen elkábultam. Az arca kipirult, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor a szemébe nézve a nyelve után kutattam. Miután rátaláltam, lágyan játszadozni kezdtem vele, miközben Beth először bátortalanul, majd önfeledten karolta át a nyakamat.
Nem kapkodtam. Gyengéden csókoltam, – vigyázva a méregfogakra – miközben egymás szemébe néztünk. Annyira gyönyörű volt a tekintete, mint a viharos óceán. A kék folyamban zöld hullámok kavarogtak.
Mikor ajkaink elváltak egymástól, homlokomat az övéhez érintettem, még mindig fogva tartva a tekintetét.
- Beth! – énekeltem. – Nem engedem, hogy bárki is bántson. – ígértem. – Rabul ejtetted a szívemet. – helyeztem összefonódott kezeinket a mellkasomra, mire lesütötte a szemeit.
A szíve kihagyott egy pillanatra, majd tripla erővel kezdett dübörögni a mellkasában.
„Újabb futam!... Vigyázz, kész, rajt!” – mosolyogtam magamban, a Forma1-es hasonlatomon.
Nem volt már, min gondolkodnom. Akartam Őt! Szeretni, megóvni, magam mellett tudni…
Már nem érdekelt, hogy szörnyeteg vagyok, egy mutáns korcs, aki nem érdemli meg egy ilyen csodaszép angyal szerelmét. Önző voltam… Edward jól tudta, hogy nem leszek képes távol maradni tőle, hogy meg fog babonázni édes vérének illatával, szíve dübörgésével, hamvas arcbőrének kipirulásával, kedvességével, félénkségével, bájos esetlenségével.
Egy cipőben jártunk. Csak annyi a különbség, hogy ő már elnyerte a szirénje szívét mindörökre. Én is erre vágytam. Bár fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lenne lehetséges, de nem is érdekelt. Csak a jelen számított, ez a pillanat, Vele!
Nem mertem kimondani a nyilvánvalót,… hogy szeretem Őt! Féltem, hogy hihetetlenül hangzana,… hiszen éppen csak három napja, hogy ismerem.
Felsandított rám, én elmosolyodtam, Ő pedig fülig vörösödött.
Újra megízleltem az alsó, majd a felső ajkát, végigsimítva őket a nyelvemmel is. Lassan beljebb kalandoztam. Vadul zihált, az erei kitágultak. Gyengéden lecsúsztattam a kezem a tarkójáról a derekára, majd közelebb húztam magamhoz. Ajkai válaszoltak a ki nem mondott kérdéseimre, lágy csókot leheltem rájuk, majd ajkaimat végigsiklattam az állán, nyakának hamvas bőrét kóstolgatva.
„Ezek tényleg a hormonok???… Erről beszélnem kell Carlisle-lal… Edwarddal nem lennék képes,… vicces szitu lenne a kamasz nagyapámnak elmesélni, hogy milyen nehéz visszafognom magam Beth közelében!”
- Akarod, hogy hazavigyelek? – leheltem a nyakának, mire egy pillanatra megborzongott.
- Nem. – sóhajtotta.
Meglepett a válasza, hiszen már négy óra is elmúlt. Már majdnem két órája véget ért a tanítás.
- Nem? – néztem ismét a szemébe.
- Mad és Adam csak hét óra után érnek haza. – suttogta zavartan, szemeit forgatva.
Felnevettem.
- Vagy úgy! – mosolyogtam. – Akkor? Mit szeretnél csinálni?
„Ez már megint milyen kétértelmű kérdés volt Jaed! Csak remélheted, hogy nem kell a fejedet a falba verned, …..és magyarázkodnod!”
Bizonytalanul közelebb húzódott hozzám, majd a vállamra hajtotta a fejét. Megsimogattam a haját. Kezeink még mindig a mellkasomon pihentek.
Az eső felerősítette szerelmem illatát. Kókusz és barack aromája elöntötte a tudatomat. Kábult voltam…
„Mint, aki beszívott!... Függő lettem!... Szerencse, hogy a többiek elhagyták a házat. Edward hallaná, miket gondolok, tuti, hogy jól kupán vágna… Nagypapi szigor! He-he-he!”
Percekig öleltük egymást mozdulatlanul. Lassan kezdtem lehiggadni.
- Amióta ideköltöztünk, te vagy az egyetlen, aki rendes velem. – mondta alig hallhatóan.
- Ezt nehezen tudom elhinni. – mormoltam a hajába csókolva. – Egy ilyen kedves lánnyal, csak kedvesen lehet bánni.
„Kész Casanova vagy, Jaed! Már csak az álarc hiányzik!”
- Tudod, a helybéliek elítélik a nővéremet. Pletykálnak róla, pedig nem is ismerik az igazságot. – suttogta, miközben mutatóujjával végigsimított egy barázdát a garbómon.
- A buta emberek már csak ilyenek. – válaszoltam lágyan.
Habár nagyon kíváncsi voltam, mi oka lehet a forksi elitnek, hogy ezt a két szegény lányt ennyire kirekesszék, de nem faggatóztam. Azt akartam, hogy magától mondja el, amikor… készen áll rá,… mikor már feltétel nélkül bízik bennem. Reméltem, hogy nem kell rá sokáig várnom.
- Miután anyáék… – erősen lehunyta a szemeit, - észrevettem a szemem sarkából – belekapaszkodva a garbómba. – meghaltak, pár évre rá ideköltöztünk a keresztanyánkkal. Mad itt kezdte a gimnáziumot. Volt egy osztálytársa, Jenish Stanley. Tőle ered az egész. Pedig eleinte a legjobb barátnők voltak.
- Szép barátnő az ilyen, mondhatom. – a hangom remegett a dühtől, de igyekeztem féken tartani az indulataimat.
Biztos voltam benne, hogy ennek a Jenish Stanleynek van valamilyen formában köze Jessica Stanleyhez. Bella gimnáziumi barátnőjéhez, akit Edward ki nem állhatott. Abból a felszínes libából is áradt a rosszindulat. Mindezt a nagyapám elméjéből tudom.
A testem megrázkódott, a jól ismert remegéshullám végigszáguldott a gerincemen.
„Most már tényleg szeretném tudni, hogy mi a franc ez! A végét járom vagy mi a szösz?”
Hálát adtam az égnek, hogy Beth itt van velem, és a családom magunkra hagyott minket. Nem akartak hallgatózni. Ez pont kapóra jött, így Edward nem szerezhetett tudomást a remegéseimről.
Szerelmem nem mondott többet, de én már ennyitől is boldog voltam. Eddig még nem hallottam ennyit beszélni. Talán csak akkor, mikor moziba mentünk, és utána kitárgyaltuk a filmet. De persze, egy mozifilmről beszélni egészen más tészta, mint a családodról… Én már csak tudom…
„Vajon kinek sötétebbek a titkai??? Hármat találhatsz… mutáns!”
- Fázol? – kérdezte Beth, kizökkentve merengésemből.
„Nyilvánvalóan megérezte, hogy megremegtem. Szuper!”
- Nem, csak egy pillanatra kirázott a hideg. Semmiség. – hazudtam. – Van kedved zenét hallgatni? – váltottam gyorsan témát.
- Persze. – emelte fel a fejét a vállamról, mosolyogva a szemembe nézve.
Felnyúltam a fejünk felett lévő polcra, amin a hifim foglalt helyet, és levettem a távirányítót, majd a berendezés irányába tartva bekapcsoltam a zenét.
Felcsendült az Edwarddal közös zongorajátékunk. Még közös szerzeményeink is voltak. Már pár hónaposan megtanított játszani.
Nagyon szerettem hallgatni ezt a CD-t. Mindig megnyugtatott.
Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, Beth pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Kezeinket egymásba fűzve simogattam a kézfejét.
A békesség, ami elárasztott a közelében felfoghatatlan volt. Eszembe se jutott, hogy féltsem Őt magamtól, pedig ezért akartam távol maradni Tőle.
Olyan voltam, mint egy mutáns házőrző. Mint Bolyhoska, a háromfejű kutya a Harry Potterben. De engem csak egyetlen zene volt képes megszelídíteni, Beth szívdobogásának dallama.
Az idő csak úgy repült. Arra eszméltem, hogy fél hét is elmúlt.
- Idő van. – suttogtam lágyan.
Szerelmem nagyot sóhajtott, majd kelletlenül bólintott.
Felnevettem.
- Azért ennyire nem lehet rossz nélkülem. – incselkedtem.
Nem felelt, csak hangosan kifújta a levegőt.
„Még annál is rosszabb!... Újabb éjszaka,… újabb rémálom… de szerencsére most Mad és Adam otthon lesznek… Legalább pár órát képes leszek aludni…”
„Jé, megjavult a vétel…” – gondoltam, mikor újra meghallottam Őt a fejemben. – „Vajon miről álmodhat?” – tépelődtem magamban.
- Gyere! Leviszlek az emeletről. – nyúltam érte, s kaptam a karjaimba.
A földszintre leérve, vigyázva a lábaira állítottam a bejárati ajtó előtt.
Kézen fogtam, majd kisétáltam vele a házból. Kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, majd mielőtt elengedtem volna a kezét, lágy csókot leheltem a homlokára. Csodálattal teli pillantást vetett rám.
Miután beült, becsuktam az ajtót. Megkerültem a kocsit, elfoglalva a helyemet a volánnál.
Ujjainkat egymásba fűztem, majd indítottam.
Túl gyorsan értünk Beth otthonához.
Leparkoltam a ház előtt, majd szerelmem szemébe néztem mosolyogva.
- Megérkeztünk. – mondtam.
Ajkaimhoz emeltem összekulcsolt kezeinket, beleszagolva a csuklójába, apró csókot lehelve rá.
- Kérhetek valamit? – mormoltam a csuklójába.
- Bármit. – suttogta.
„Egek! Ő tiszta Bella,… hihetetlen! Deja vu ezerrel!”
- Hagyd nyitva az ablakodat éjszakára! Minden éjszakára! – mondtam ki a képtelen kívánságomat.
„Mit mondtál már megint Te,…. Te elmebeteg!!! Ha csak pofon vág az lesz a legkevesebb! Magadtól vagy ilyen eszement? – vagy a hormonoktól?
Ja, és ne felejtsük el az idióta génjeidet se! Hárman párban. Ez egyre szebb lesz!!”
Ja, és ne felejtsük el az idióta génjeidet se! Hárman párban. Ez egyre szebb lesz!!”
- Miért? – értetlenkedett.
„Hát persze! Most vágd ki magad, Jaed! Hajrá!”
- Azt mondtad, bármit! – emlékeztettem. – Nincs kérdezősködés. – koppintottam finoman az orrára mosolyogva. – Akkor ígérem, átalszol minden éjszakát! – hajoltam közel ajkaihoz.
Vadul kapkodta a levegőt, a szíve dübörgött, a vére csak úgy száguldozott az ereiben.
Megízlelve ajkait, finoman végigcsókoltam a lágy puhaságot, majd körberajzoltam a nyelvemmel. Szerelmem eper illatú lehelete elkábított. Lassan kalandoztam beljebb, nyelve után kutatva, miközben átfogtam a derekát, közelebb húzva magamhoz. Szorosan tartottam, mintha többé sosem akarnám elengedni.
Görcsösen szorította a kezem, a másik kezével a vállamba kapaszkodott.
A nyelve körbejárta az enyémet, ez már nem keringő volt, hanem vad fogócska.
Bátrabban csókolt vissza, mint eddig.
Ajkaink csak akkor váltak szét, mikor már nem bírtuk levegő nélkül.
- Ígérd meg! – ziháltam.
- Megígérem. – sóhajtotta. – Megyek.
- Lopod a szövegem? – somolyogtam.
- Aha. – nevetett.
- Menj. – leheltem, nyelvemet végighúzva ajkain.
A szíve kihagyott egy pillanatra, majd lassan elhúzódva tőlem kiszállt.
- Szia! – búcsúzott, mielőtt becsukta volna az ajtót.
- Szia, Édes! – válaszoltam. – Reggel érted jövök! – ígértem.
„Persze, neki még fogalma sincs, hogy visszajövök, amint elaludt! Őrizni az álmait!”
- Rendben. – bólintott mosolyogva, majd mindvégig gyönyörű szemei bűvkörében fogva tartva a tekintetem, becsukta az ajtót.
Figyeltem, ahogy bizonytalan léptekkel a ház felé halad, minden lépésnél visszafordulva felém.
„Bájosan esetlen! Akárcsak Bella!”
Amint eltűnt a szemem elől, indítottam. Megnyugtatott a tudat, hogy pár óra, és újra láthatom.
„Remélem, segít neki a jelenlétem elűzni a démonjait…”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)



