3. Együtt (1. rész)

FIGYELTEM A FELETTÜNK LASSAN TERJESZKEDŐ VIHARFELHŐBŐL FÖLDRE HULLÓ ESŐCSEPPEKET; melyek hatalmas robajjal, villámok kíséretében érték el az aszfaltot.

Az esőköpenyen keresztül a kocsim szélvédőjére fókuszáltam.

Ekkor meghallottam Beth finom lépteit a kijárat felé. Ellöktem magam a faltól, majd mosolyogva az ajtó felé fordultam. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom.

- Igen, Alice! – emeltem unottan a fülemhez a készüléket.

„Mit akarhat?” Nem volt kedvem most vele társalogni. Csak az angyalomat akartam látni… azonnal!

- Jaed, mit műveltél? Tudod mit, nem is akarom tudni! – hadarta feldúltan eszeveszett sebességgel. – Beth elrohan tőled, aztán a parkolóban elesik. Vérezni fog. Hozd el hozzánk. Az összes diák körülöttetek lesz, nem lesz lehetőséged megakadályozni.

„Hogy? Mit műveltem??!! Beth elrohan? De miért? Vérezni fog… Már megint, mit kavar a sors bele az életembe???”

Erősen megszorítottam a telefont. Kis híja volt, hogy nem zúztam porrá.

- Jaed? – kérdezte nénikém kétségbeesve.

- Itt vagyok. – szűrtem a fogaim közt.

- Még nem történt meg, ugye? – kérdezte remegő hangon.

- Nem, még nem. De most mennem kell. – nyomtam ki a készüléket, mikor meghallottam nyílni az épület ajtaját.

Beth – apró kezeit ökölbe szorítva a teste mellett, rám se nézve – lehajtott fejjel lépett ki az esőbe.

„Ó Alice, annyira utálom, amikor igazad van! És úgy nézz ki Jaed, most megint beletrafált, mozdulj már, és mentsd a menthetőt!”

Azonnal utána iramodtam, elkapva törékeny karját.

Próbáltam meghallani az elméjét, de már sejtettem, úgysem fogom. Bejött a tipp - szokásos frekvenciacsend a rádióban!

- Várj! – kérleltem, miközben gyengéden visszahúztam, magam felé fordítva.

- Hagyj! – kiabált rám dühösen, elrántva a karját.

Elengedtem, nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Beth! – kiáltottam utána. – Mit követtem el? – kérdeztem jogosan, hiszen semmit sem értettem az egészből.

„Bárcsak most hallhatnám Őt a fejemben…” – sóhajtottam reményvesztetten. – „Akkor legalább tudnám, hogy mi történt… milyen átkozott képesség az, ami van is – meg nincs is?!”

Meghallottam a zokogását, amint rohanni kezdett a parkoló irányába.

Alice-nek igaza volt. A többi diák ebben a pillanatban lépett ki az épületből. Amy-vel és a három bunkóval az élen. Képükről a pillanatnyi meghökkenést felváltó, leplezetlen kárörvendéssel bámultak felénk.

„Bezzeg az „ilyenek” gondolatait kristálytisztán hallom, mint mindig, tele gonosz, ízléstelen gúnyolódással!”

A kéretlen nézőközönség miatt, emberi tempóban voltam kénytelen Beth után futni.

A parkolóban állt a víz, egy hatalmas tócsa terült el közvetlenül előttünk.

Beth ruhája már így is nedves volt a zuhogó esőtől. A járdáról lelépve megbillent,... azonnal elvágódott. Nem tudtam megakadályozni, túl messze voltam, és nem kockáztathattam. Meg kellett őriznem az önuralmam, de borzasztó nagy erőfeszítésembe került, hogy képes legyek tétlenül végignézni, ahogy elesik.

A nénikém jól tette, hogy figyelmeztetett.

Beth esés közben a tenyereivel támaszkodott meg. A kemény aszfalt felhorzsolta puha bőrét.

Visszatartottam a lélegzetem, mert nem akartam megtapasztalni, mi lenne, ha megérezném édes vérének illatát. Megálltam a járdaszegélynél, a tehetetlenség dühével harcoltam, a segíteni kész, s a vicsorgó szörnyeteg önmagammal.

Feltolta magát, miközben – számomra hallhatóan – nyöszörgött. Biztosan fájt a keze.

Felült a pocsolya közepén nekem háttal, a lábait felhúzva, átkarolva őket, majd a fejét a kezeire hajtotta. Visszafojtott sírásának, szaggatott hangjai, nyilakként járták át a szívemet.

„Istenem! Mit követhettem el??? Nem emlékszem semmi bántóra! De, akkor is jóvá kell tennem!”

A többiek már közeledtek. Odaléptem hozzá, mellé guggolva.

- Meg fogsz fázni! – mondtam lágyan, a lehető legkevesebb levegőt felhasználva a tüdőmből.

Nem felelt, csak meredt maga elé újra zokogva.

Egyik karommal óvatosan a lábai alá nyúltam, a másikkal a hátát tartottam, majd felemeltem a földről.

- Eressz el! – kiabálta hisztérikusan, miközben vadul püfölni kezdte a mellkasomat.

„Ó Beth, miért teszed még nehezebbé magadnak, és nekem is, ezt az egészet!”

Gyenge kezecskéjében inkább az én márványkemény bőrön tehetett volna kárt. Szerencsére nem volt képes olyan erővel ütni, hogy esetleg eltörjenek.

Meghallottam a többiek alattomos gondolatait. Szerencséjük, hogy most fontosabb dolgom volt.

- Beszéljük meg a kocsiban! Kérlek! – suttogtam.

Beth felhagyott az ütlegelésemmel, ráeszmélve arra, hogy csaknem az egész iskola minket figyel.

Karjait durcásan összefonva a mellkasa előtt, aprót bólintott beleegyezésül.

A szánalmas bagázs, rosszalló pillantással, és még rosszallóbb gondolatokkal kísérte végig, ahogy óvatosan beültetem az anyósülésre.

Ekkor vettem észre, hogy a térdén jókora vérfolt éktelenkedik.

Megkerültem a kocsit, majd mielőtt beültem volna vettem egy újabb mély lélegzetet. Nem esett nehezemre visszatartani a levegőt, – bár nekem szükségem volt az éltető oxigénre – akár órákig is képes voltam rá, mindenféle erőlködés nélkül.

Beth fájdalmas arccal, dideregve kuporgott az ülésen. Halvány elképzelésem sem volt róla, hogy mit vétettem, ami ilyen reakciót váltott ki belőle.

„Hiszen úgy tűnt, már megbízik bennem… ezek szerint mégsem???”

Minél előbb ki akartam engesztelni, a karjaimban akartam tartani. Olyan édes volt, olyan esetlen.

„Tisztáznom kell vele ezt a nyilvánvalóan… félreértést!”

- Beth! – énekeltem, miközben az egyik karomat a kormányon pihentetve felé fordultam. – Elmondod, hogy miért haragudtál meg rám? Mert én őszintén szólva semmit sem értek. – csóváltam meg a fejem.

Lehunyta gyönyörű, megint zöld árnnyalatban játszó szemeit.

- Biztosan csak játszadozol velem. – suttogta alig hallhatóan, ujjaival az ülés két oldalába kapaszkodva. – A többiek kedvesek voltak velem a tornaórán, pedig rendszerint ott van részem a legpokolibb élményekben… - sóhajtott fájdalmasan, szemöldökét összeráncolva. – Az öltözőben sem bántottak. Még… Amy sem. – nyomta meg a felszínes „cukorfalat” nevét.

„Mégis feltűnt Neki az „ajándékom”? De akkor.... őrülnie kellene, hogy nem piszkálták! Miért nem teszi? Most az bántja,… hogy nem bántották?”

Türelmesen megvártam, amíg elmondja, miért neheztel rám, mert nem akartam, hogy válaszadás közben idő előtt elfogyjon a levegőm.

- Szóval erről van szó… - mormoltam, miközben az agyamban derengeni kezdett a probléma oka.

Beth puszta jelenléte képes volt megnyugtatni. Nem szorítottam a kormányt újabb repedéseket létrehozva rajta, sőt a hangom sem volt ingerült, pedig belül őrjöngtem az ostobaságom miatt.

„Mégis mit vártál? Ha tényleg olyan, mint Bella,…akkor? Akkor, nem fog tapsikolni!! Jaed! Te idióta! Ezt aztán szépen csináltad… ügyes fiú! Gratulálok! Te, balfácán…” – szidtam le magam gondolatban.

- Édes, én… nem gondolod, hogy azért viselkednek így veled, mert tudják, hogy velem vagy? – próbáltam épkézláb magyarázatot adni számára a történetekről. – Megígértem, hogy nem hagyom, hogy bántsanak! Be is kívánom tartani az ígéretem! – jelentettem ki elszántan.

Nagyot sóhajtott, majd rám emelte szépséges tekintetét.

- Tényleg? – kérdezte reménykedve.

- Igen. Tényleg. – bólintottam mosolyogva.

- Ne haragudj! – hajtotta le megcsóválva a fejét. – Most biztos hisztis libának tartasz.

Felnevettem, de csak egy pillanatra. Vigyáznom kellett. Vészesen fogyott a levegőm.

Az álla alá nyúltam gyengéden kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Számomra „hisztis liba”-ként is gyönyörű vagy! – duruzsoltam, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Akkor? Szent a béke? – kérdeztem viccelődve.

- Igen. – motyogta.

„Na ezt most megúsztad Jaed, de legközelebb… ?”

- Rendben. – tértem vissza a volánhoz, majd kicsiny ujjacskáit lefejtve az ülés oldaláról óvatosan az enyémekbe fűztem, ügyelve a tenyerében lévő horzsolásokra.

- Kérlek, akkor had vigyelek el hozzánk. Az egyik unokatestvérem orvostanhallgató, ellátja a sebed. – néztem le a térdére. – Nekem elég mélynek tűnik. Utána pedig hazaviszlek. – ígértem.

- Oké. – egyezett bele rövid hallgatás után.

Időközben a vihar elvonult, kisütött a nap. Még egy halvány szivárvány is látszott az esős kisváros egén.

Indítottam, mialatt elővettem a mobilom, és tárcsáztam Alice számát.

- Szia, Lisa! – szóltam bele könnyedén, mikor felvette.

- Minden rendben? – kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Igen. – feleltem kurtán. – Viszek egy vendéget. Kérlek, szólj Edwardnak. Elsősegélyre lesz szükségünk.

A bejelentést csak formalitásnak szántam, hiszen a nénikém tökéletesen tisztában volt vele, hogy ki a „vendég”, és hogy elsősegélyre van szüksége.

- Rendben. – válaszolta. – Nagyon vérzik? – informálódott.

- Eléggé. – közöltem. – Mindjárt ott vagyunk. Szia!

- Szia! – nyomta ki a készüléket.

Beth kikerekedett szemekkel nézett rám.

„Még mindig rossz a vétel… A fene egye meg!… Tudni akarom, hogy miért nem hallom!” – dühöngtem magamban.

Kezdett teljesen megőrjíteni, hogy az elméje a legjobb pillanatokban burkolózott hallgatásba.

- Hogyhogy nem jöttek az unokatestvéreid iskolába? – kérdezte csodálkozva.

„Kis kíváncsi!” – somolyogtam gondolatban.

- Mert el kellett intézniük még pár dolgot a régi sulijukban. – füllentettem könnyedén.

- Értem. – felelte.

Az út hátralévő részében nem beszéltünk. Én nyilvánvaló okok miatt, ő pedig úgy látszott zavarban van.

Leparkoltam a feljárónkon, üres volt. Alice nyilván a garázsba „rejtette” a Porschét.

Villantottam Beth-re egy félmosolyt, majd ajkaimhoz emeltem összefont kezeinket lágy csókot lehelve törékeny kézfejére.

Kiszállva újabb mély lélegzetet vettem, mielőtt kiemeltem őt az anyósülésről.

Ahogy a karjaimba vettem, a kotnyeles „Lisa” már meg is jelent a verandán.

- Sziasztok! – csicseregte.

Ő sokkal gyakorlottabb volt a levegő visszatartásában nálam, na és persze ő vámpír, akinek a levegő nem létszükséglet.

- Szia! – motyogta Beth, miközben fülig vörösödött.

- Szia, Lisa! – üdvözöltem jókedvűen.

Ilyen körülmények között – hogy Őt a karjaimban tarthatom – még Alice sem képes felbosszantani.

- Mi történt? – színészkedett.

- Csak egy kis baleset, nem vészes. – vontam vállat.

Nem akartam felesleges párbeszédekre pazarolni az időt.

- Értem. – hagyta rám. – Hozd be a nappaliba. – utasított kedvesen mosolyogva.

Beth a nyakam köré fonta törékeny karjait, megszeppenve pislogva fel rám, mikor megindultam vele a ház felé.

- Nyugi! – suttogtam. – Senki sem fog megenni! – kuncogtam.

„Mi ne mondjak, morbid egy humorod van, Jaed!” – fenyítettem magam gondolatban.

Alice előreengedett minket, majd a konyha felé vette az irányt.

Lassan a világos, krémszínű kanapénkra ültettem, majd letelepedve mellé megfogtam a kezét, vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

Edward ebben a pillanatban meg is jelent, kezében egy orvosi táskával.

„A „nagypapi” mint orvostanhallgató!! He-he-he! Na ez,…na ez a helyzet iróniája!!”

- Sziasztok! – mondta lágyan.

- Szia! – nézett fel rá Beth kikerekedett szemekkel.

- Edward vagyok. Lisa bátyja. – mutatkozott be.

- Beth. – válaszolta szerelmem kurtán.

Az arca felvette a csodás halvány pír árnyalatot.

„Na, persze!” – morogtam magamban. – „A vámpírférfiak, főleg a nagyapám látványa minden nőt elkápráztat!”

Nem haragudhattam Rá, hogy ugyanúgy reagál, mint bármelyik másik nőnemű lény, de azért rendesen bosszantott a dolog.

- Le kellene vágnunk a nadrágodat a sebről. Ennek a ruhadarabnak már így is, úgy is mindegy. - jelentette ki könnyedén.

„Ezt legjobb lesz, ha rád bízom!” – üzente felém gondolatban.

„Rendben.” – válaszoltam.

„Na, szép! Újabb kísértés!... Jaed, nyugi! Csak ellátjátok a sebét!... Semmi pánik! Jobb lenne, ha Edward vágná le róla a nadrágját??? Na, azt már NEM!!!”

Edward megforgatta a szemeit a fejemben végigszáguldó, beteges gondolataim hallatán.

Az orvosi táskát a dohányzóasztalra helyezte, majd magunkra hagyott minket.

Kis idő múlva egy ollóval a kezében tért vissza.

- Jaed? – nyújtotta felém az eszközt mosolyogva.

Elvettem, majd – a kezét elengedve – letérdeltem Beth elé.

Szerencsére Edward tapintatosan ismét kiment a helyiségből.

„Muszáj uralkodnom az elmémen, még a végén a nagyapám perverz disznónak fog tartani.”

Nagyot nyeltem, mielőtt a bokájától elkezdtem volna felvágni az anyagot. Lélegezni, még mindig nem lélegezhettem, és ez némiképp megnehezítette a dolgomat.

Amennyire gyorsan csak lehetséges egy ember számára, olyan gyorsan vágtam fel Beth farmerját. Közel érve a sebhez lassabban haladtam tovább.

Felszisszent, ahogy a seb mellett elszabtam az anyagot.

Nem mertem magam kiszedni a beleragadt anyagot, féltem, hogy nem vagyok képes elég óvatosan megtenni.

- Ne haragudj! – mormoltam. - Edward! – kiáltottam.

Rögtön a hátam mögött termett, kezében tartva az orvosi táskát. Felállva átnyújtottam neki az ollót, majd visszaültem Beth mellé, újra vasmarkom fogságába ejtve kezecskéjét.

Edward letérdelt az előbbi helyemre.

Nagyon lassan, megfontoltan nyitotta szét a farmer anyagot, majd elkezdte lefejteni a sebről.

- Áúú! – szisszent fel Beth.

- Bocsánat! – mentegetőzött a nagyapám.

„Szegény Angyalom! Jókora sérülést szerzett… Valószínűleg egy éles köre eshetett, mert jó mély a vágás!”

Edward miután szabaddá tette a sebet, kitisztította, majd bekötözte.

- Készen vagyunk! – kötötte meg a fáslin az utolsó csomót. – Máshol is megsérültél? – érdeklődött.

- A tenyere. Mindkettő. – válaszoltam szerelmem helyett.

Edward egy fertőtlenítős gézlappal Beth mindkét tenyerét letörölgette. Szerencsére ezek csak felszíni sérülések voltak, már nem is véreztek.

„Elégetem a véres gézlapokat, de a nadrágját is le kell vennie! Attól is meg kell szabadulnunk!” – üzente felém.

„És persze, ezt én közöljem vele, ugye???”

Erre a gondolatomra rám villantott egy ravasz vigyort.

„A „nagypapiért”,… hallottam ám!”

„Kösz, szépen!” – háborogtam.

- Na? Megmaradsz? – jelent meg Alice az ajtóban, kezében egy pohár narancslével.

- Aha. – válaszolta szerelmem zavartan.

- Tessék. – nyújtotta felé nagynéném az üdítőt.

- Köszi! – nézett fel rá Beth hálásan.

„Bellának van ugyanilyen farmerja, azt felveheti. A méret úgy látom, egyezik.” – mosolygott Alice.

Bella is csatlakozott hozzánk, a karján ott pihent az említett ruhadarab, ami tényleg kiköpött mása volt Beth nadrágjának.

- Szia! Bella Cullen vagyok. Edward barátnője. – intézte szavait szerelemhez.

„Barátnője… na, ja! Már több mint 15 éve házasok! Ez elég morbid!”

„Még sem mondhatunk el neki mindent azonnal! Ha Téged választott, akkor előbb-utóbb úgyis be kell avatnod!” – vetett rám rosszalló pillantást a nagyapám.

Nyilvánvalóan nem tetszett neki az előbbi gondolatmenetem.

- Tessék. Szerintem jó lesz rád. – adta át Bella a farmert Beth-nek.

- Köszönöm! – motyogta szerelmem.

Diszkréten mindenki eltűnt a nappaliból.

Billy még kora reggel horgászni ment Charlie-val. Még a hétvégen említette. Anyáék pedig kiruccantak Seattle-be.

„Jobb is!” – gondoltam. – „Ennyi tagját éppen elég ismernie a családomnak, egyenlőre!”

- Felviszlek a szobámba. Ott átöltözhetsz. – ajánlottam fel.

Nem akartam, hogy lépcsőznie kelljen.

Alig észrevehetően bólintott.

Egyik karommal a térdei alá nyúltam, a másikkal átfogtam a derekát, majd felálltam. Beth egyik kezében a farmert fogta, a másikkal átkarolta a nyakamat.

Emberi tempóban mentem fel vele a második emeletre, az én birodalmam szintjére.

A szobámba érve gyengéden a világoskék kanapémra ültettem.

- Magadra hagylak. – leheltem lágy csókot a homlokára. – Szólj, ha bejöhetek.

Becsukva magam mögött az ajtót a konyhába mentem. Ittam egy pohár vizet, majd felültem a középen végighúzódó pultra.

- Jaed! Bejöhetsz! – hallottam meg Beth kiáltását.

Vámpírgyorsasággal teremtem az ajtó előtt.

„Hiszen most nem láthat!” – somolyogtam.

Mielőtt emberi tempóban beléptem volna, mély lélegzetet vettem. Beth a kanapém, és az ágyam között állt, kezében a véres farmerrel.

- Teljesen úgy festesz, mintha semmi se történt volna! – vigyorogtam. – Ezt kidobom. – vettem el tőle a szétszabott ruhaneműt. – Mindjárt jövök! – ígértem.

Miután elértem a lépcsőfordulóig leszáguldottam a földszintre. Edward a bejárati ajtóban állt, kezét az égetnivalóért nyújtva.

Átadtam neki, majd villámgyorsan újra az emeleten termettem.

Beth a kanapén ült, kifelé meredve az üvegfalon. A hálószobák így voltak kivitelezve a házban, kivéve Billy-ét. Ez amolyan vámpírszokás.

Letelepedtem mellé, majd átkaroltam a vállát.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Aha. – válaszolta egykedvűen.

- Ez nem volt valami meggyőző! – vontam fel a szemöldököm.

- Sajnálom, a történteket. – hajtotta le a fejét.

„Egek! Még Ő sajnálja! Pedig én voltam az idióta! Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok… Nem kellett volna ennyire túlzásba esnem… Csak távol kellett volna tartanom őket tőle… ehelyett, még oda is küldtem hozzá azt a két csajt tornaórán…”

Az álla alá nyúltam, majd gyengéden felemeltem a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Nem a te hibád. Megértem, hogy nehéz bíznod bennem. – mormoltam.

„Szegénykém! Amikor vele maradtam éjszaka, akkor megtudtam a gondolataiból, hogy senki sem bánt kedvesen vele… Érthető, ha kételkedik bennem…”

- Szeretnék bízni! – suttogta, lesütve a szemeit.

- Én pedig szeretnék bizonyítani! – suttogtam vissza, miközben kezem ujjait az övéibe fűztem, a másikat - beletúrva nedves hajzuhatagába - a tarkójára csúsztattam.

Lassan felé hajoltam, majd ajkaimat az övéihez érintettem.

A szíve rázendített a szirének énekére, amitől teljesen elkábultam. Az arca kipirult, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor a szemébe nézve a nyelve után kutattam. Miután rátaláltam, lágyan játszadozni kezdtem vele, miközben Beth először bátortalanul, majd önfeledten karolta át a nyakamat.

Nem kapkodtam. Gyengéden csókoltam, – vigyázva a méregfogakra – miközben egymás szemébe néztünk. Annyira gyönyörű volt a tekintete, mint a viharos óceán. A kék folyamban zöld hullámok kavarogtak.

Mikor ajkaink elváltak egymástól, homlokomat az övéhez érintettem, még mindig fogva tartva a tekintetét.

- Beth! – énekeltem. – Nem engedem, hogy bárki is bántson. – ígértem. – Rabul ejtetted a szívemet. – helyeztem összefonódott kezeinket a mellkasomra, mire lesütötte a szemeit.

A szíve kihagyott egy pillanatra, majd tripla erővel kezdett dübörögni a mellkasában.

„Újabb futam!... Vigyázz, kész, rajt!” – mosolyogtam magamban, a Forma1-es hasonlatomon.

Nem volt már, min gondolkodnom. Akartam Őt! Szeretni, megóvni, magam mellett tudni…

Már nem érdekelt, hogy szörnyeteg vagyok, egy mutáns korcs, aki nem érdemli meg egy ilyen csodaszép angyal szerelmét. Önző voltam… Edward jól tudta, hogy nem leszek képes távol maradni tőle, hogy meg fog babonázni édes vérének illatával, szíve dübörgésével, hamvas arcbőrének kipirulásával, kedvességével, félénkségével, bájos esetlenségével.

Egy cipőben jártunk. Csak annyi a különbség, hogy ő már elnyerte a szirénje szívét mindörökre. Én is erre vágytam. Bár fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lenne lehetséges, de nem is érdekelt. Csak a jelen számított, ez a pillanat, Vele!

Nem mertem kimondani a nyilvánvalót,… hogy szeretem Őt! Féltem, hogy hihetetlenül hangzana,… hiszen éppen csak három napja, hogy ismerem.

Felsandított rám, én elmosolyodtam, Ő pedig fülig vörösödött.

Újra megízleltem az alsó, majd a felső ajkát, végigsimítva őket a nyelvemmel is. Lassan beljebb kalandoztam. Vadul zihált, az erei kitágultak. Gyengéden lecsúsztattam a kezem a tarkójáról a derekára, majd közelebb húztam magamhoz. Ajkai válaszoltak a ki nem mondott kérdéseimre, lágy csókot leheltem rájuk, majd ajkaimat végigsiklattam az állán, nyakának hamvas bőrét kóstolgatva.

„Ezek tényleg a hormonok???… Erről beszélnem kell Carlisle-lal… Edwarddal nem lennék képes,… vicces szitu lenne a kamasz nagyapámnak elmesélni, hogy milyen nehéz visszafognom magam Beth közelében!”

- Akarod, hogy hazavigyelek? – leheltem a nyakának, mire egy pillanatra megborzongott.

- Nem. – sóhajtotta.

Meglepett a válasza, hiszen már négy óra is elmúlt. Már majdnem két órája véget ért a tanítás.

- Nem? – néztem ismét a szemébe.

- Mad és Adam csak hét óra után érnek haza. – suttogta zavartan, szemeit forgatva.

Felnevettem.

- Vagy úgy! – mosolyogtam. – Akkor? Mit szeretnél csinálni?

„Ez már megint milyen kétértelmű kérdés volt Jaed! Csak remélheted, hogy nem kell a fejedet a falba verned, …..és magyarázkodnod!”

Bizonytalanul közelebb húzódott hozzám, majd a vállamra hajtotta a fejét. Megsimogattam a haját. Kezeink még mindig a mellkasomon pihentek.

Az eső felerősítette szerelmem illatát. Kókusz és barack aromája elöntötte a tudatomat. Kábult voltam…

„Mint, aki beszívott!... Függő lettem!... Szerencse, hogy a többiek elhagyták a házat. Edward hallaná, miket gondolok, tuti, hogy jól kupán vágna… Nagypapi szigor! He-he-he!”

Percekig öleltük egymást mozdulatlanul. Lassan kezdtem lehiggadni.

- Amióta ideköltöztünk, te vagy az egyetlen, aki rendes velem. – mondta alig hallhatóan.

- Ezt nehezen tudom elhinni. – mormoltam a hajába csókolva. – Egy ilyen kedves lánnyal, csak kedvesen lehet bánni.

„Kész Casanova vagy, Jaed! Már csak az álarc hiányzik!”

- Tudod, a helybéliek elítélik a nővéremet. Pletykálnak róla, pedig nem is ismerik az igazságot. – suttogta, miközben mutatóujjával végigsimított egy barázdát a garbómon.

- A buta emberek már csak ilyenek. – válaszoltam lágyan.

Habár nagyon kíváncsi voltam, mi oka lehet a forksi elitnek, hogy ezt a két szegény lányt ennyire kirekesszék, de nem faggatóztam. Azt akartam, hogy magától mondja el, amikor… készen áll rá,… mikor már feltétel nélkül bízik bennem. Reméltem, hogy nem kell rá sokáig várnom.

- Miután anyáék… – erősen lehunyta a szemeit, - észrevettem a szemem sarkából – belekapaszkodva a garbómba. – meghaltak, pár évre rá ideköltöztünk a keresztanyánkkal. Mad itt kezdte a gimnáziumot. Volt egy osztálytársa, Jenish Stanley. Tőle ered az egész. Pedig eleinte a legjobb barátnők voltak.

- Szép barátnő az ilyen, mondhatom. – a hangom remegett a dühtől, de igyekeztem féken tartani az indulataimat.

Biztos voltam benne, hogy ennek a Jenish Stanleynek van valamilyen formában köze Jessica Stanleyhez. Bella gimnáziumi barátnőjéhez, akit Edward ki nem állhatott. Abból a felszínes libából is áradt a rosszindulat. Mindezt a nagyapám elméjéből tudom.

A testem megrázkódott, a jól ismert remegéshullám végigszáguldott a gerincemen.

„Most már tényleg szeretném tudni, hogy mi a franc ez! A végét járom vagy mi a szösz?”

Hálát adtam az égnek, hogy Beth itt van velem, és a családom magunkra hagyott minket. Nem akartak hallgatózni. Ez pont kapóra jött, így Edward nem szerezhetett tudomást a remegéseimről.

Szerelmem nem mondott többet, de én már ennyitől is boldog voltam. Eddig még nem hallottam ennyit beszélni. Talán csak akkor, mikor moziba mentünk, és utána kitárgyaltuk a filmet. De persze, egy mozifilmről beszélni egészen más tészta, mint a családodról… Én már csak tudom…

„Vajon kinek sötétebbek a titkai??? Hármat találhatsz… mutáns!”

- Fázol? – kérdezte Beth, kizökkentve merengésemből.

„Nyilvánvalóan megérezte, hogy megremegtem. Szuper!”

- Nem, csak egy pillanatra kirázott a hideg. Semmiség. – hazudtam. – Van kedved zenét hallgatni? – váltottam gyorsan témát.

- Persze. – emelte fel a fejét a vállamról, mosolyogva a szemembe nézve.

Felnyúltam a fejünk felett lévő polcra, amin a hifim foglalt helyet, és levettem a távirányítót, majd a berendezés irányába tartva bekapcsoltam a zenét.

Felcsendült az Edwarddal közös zongorajátékunk. Még közös szerzeményeink is voltak. Már pár hónaposan megtanított játszani.

Nagyon szerettem hallgatni ezt a CD-t. Mindig megnyugtatott.

Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, Beth pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Kezeinket egymásba fűzve simogattam a kézfejét.

A békesség, ami elárasztott a közelében felfoghatatlan volt. Eszembe se jutott, hogy féltsem Őt magamtól, pedig ezért akartam távol maradni Tőle.

Olyan voltam, mint egy mutáns házőrző. Mint Bolyhoska, a háromfejű kutya a Harry Potterben. De engem csak egyetlen zene volt képes megszelídíteni, Beth szívdobogásának dallama.

Az idő csak úgy repült. Arra eszméltem, hogy fél hét is elmúlt.

- Idő van. – suttogtam lágyan.

Szerelmem nagyot sóhajtott, majd kelletlenül bólintott.

Felnevettem.

- Azért ennyire nem lehet rossz nélkülem. – incselkedtem.

Nem felelt, csak hangosan kifújta a levegőt.

„Még annál is rosszabb!... Újabb éjszaka,… újabb rémálom… de szerencsére most Mad és Adam otthon lesznek… Legalább pár órát képes leszek aludni…”

„Jé, megjavult a vétel…” – gondoltam, mikor újra meghallottam Őt a fejemben. – „Vajon miről álmodhat?” – tépelődtem magamban.

- Gyere! Leviszlek az emeletről. – nyúltam érte, s kaptam a karjaimba.

A földszintre leérve, vigyázva a lábaira állítottam a bejárati ajtó előtt.

Kézen fogtam, majd kisétáltam vele a házból. Kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, majd mielőtt elengedtem volna a kezét, lágy csókot leheltem a homlokára. Csodálattal teli pillantást vetett rám.

Miután beült, becsuktam az ajtót. Megkerültem a kocsit, elfoglalva a helyemet a volánnál.

Ujjainkat egymásba fűztem, majd indítottam.

Túl gyorsan értünk Beth otthonához.

Leparkoltam a ház előtt, majd szerelmem szemébe néztem mosolyogva.

- Megérkeztünk. – mondtam.

Ajkaimhoz emeltem összekulcsolt kezeinket, beleszagolva a csuklójába, apró csókot lehelve rá.

- Kérhetek valamit? – mormoltam a csuklójába.

- Bármit. – suttogta.

„Egek! Ő tiszta Bella,… hihetetlen! Deja vu ezerrel!”

- Hagyd nyitva az ablakodat éjszakára! Minden éjszakára! – mondtam ki a képtelen kívánságomat.

„Mit mondtál már megint Te,…. Te elmebeteg!!! Ha csak pofon vág az lesz a legkevesebb! Magadtól vagy ilyen eszement? – vagy a hormonoktól?
Ja, és ne felejtsük el az idióta génjeidet se! Hárman párban. Ez egyre szebb lesz!!”

- Miért? – értetlenkedett.

„Hát persze! Most vágd ki magad, Jaed! Hajrá!”

- Azt mondtad, bármit! – emlékeztettem. – Nincs kérdezősködés. – koppintottam finoman az orrára mosolyogva. – Akkor ígérem, átalszol minden éjszakát! – hajoltam közel ajkaihoz.

Vadul kapkodta a levegőt, a szíve dübörgött, a vére csak úgy száguldozott az ereiben.

Megízlelve ajkait, finoman végigcsókoltam a lágy puhaságot, majd körberajzoltam a nyelvemmel. Szerelmem eper illatú lehelete elkábított. Lassan kalandoztam beljebb, nyelve után kutatva, miközben átfogtam a derekát, közelebb húzva magamhoz. Szorosan tartottam, mintha többé sosem akarnám elengedni.

Görcsösen szorította a kezem, a másik kezével a vállamba kapaszkodott.

A nyelve körbejárta az enyémet, ez már nem keringő volt, hanem vad fogócska.

Bátrabban csókolt vissza, mint eddig.

Ajkaink csak akkor váltak szét, mikor már nem bírtuk levegő nélkül.

- Ígérd meg! – ziháltam.

- Megígérem. – sóhajtotta. – Megyek.

- Lopod a szövegem? – somolyogtam.

- Aha. – nevetett.

- Menj. – leheltem, nyelvemet végighúzva ajkain.

A szíve kihagyott egy pillanatra, majd lassan elhúzódva tőlem kiszállt.

- Szia! – búcsúzott, mielőtt becsukta volna az ajtót.

- Szia, Édes! – válaszoltam. – Reggel érted jövök! – ígértem.

„Persze, neki még fogalma sincs, hogy visszajövök, amint elaludt! Őrizni az álmait!”

- Rendben. – bólintott mosolyogva, majd mindvégig gyönyörű szemei bűvkörében fogva tartva a tekintetem, becsukta az ajtót.

Figyeltem, ahogy bizonytalan léptekkel a ház felé halad, minden lépésnél visszafordulva felém.

„Bájosan esetlen! Akárcsak Bella!”

Amint eltűnt a szemem elől, indítottam. Megnyugtatott a tudat, hogy pár óra, és újra láthatom.

„Remélem, segít neki a jelenlétem elűzni a démonjait…”