3. Együtt (2. rész)

BETH LÉNYE TELJESEN ELVARÁZSOLT; arra eszméltem, hogy a feljárónkon parkolok. Mintha rövidzárlat vagy áramszünet lett volna az agyamban. Észre sem vettem, hogy hazaértem.

Természetemnél fogva nem kellett figyelnem a vezetésre, de azért ez még az én esetemben is túlzásnak számított.

„Mit tett velem a szirénem éneke??? Lehet, hogy Ő repített haza ilyen észrevétlenül???”

Kiszálltam a kocsiból, majd elindultam a bejárat felé. Azonnal megéreztem a sült csirke illatát, mire – legnagyobb meghökkenésemre – összefutott a nyál a számban.

„Újabb emberi reakció! Szép teljesítmény, mutáns!”

Egyenesen a konyhába mentem, anya éppen akkor vette ki a sütőből a fantasztikus ételkölteményt, apa pedig már az ebédlőasztalnál ült.

- Sziasztok! – köszöntem vidáman, mialatt palástolva igyekeztem kifürkészni a gondolataikat. Sejtésem sem volt, hogy az éjszakai kimaradásomról mi a véleményük.

- Szia, Drágám! – mosolygott rám anya – Hogy érzed magad?

- Hello, Kölyök! – Milyen napod volt? – vigyorgott apa.

„Na, szép! Már mindenről tudnak! Miért is nem lepődöm meg? Most jönne a hétköznapi családokban: Milyen a lány? Hogy hívják? Mikor mutatod be nekünk?... De nálunk… Á, neeemmm,… nálunk a következő kérdésre lehet számítani: Uzsonna vagy vacsoravendégként számítsunk rá???” – dühöngtem magamban.

- Tűrhető! – vontam vállat, miközben letelepedtem mellé.

- Te is kérsz, kisfiam? – kérdezte anya, felszolgálva a sült csirkéből és a krumpliból egy tányérral apának.

Értetlen pillantást vetettem rá.

„Alice említette, hogyha vele vagy, inkább vagy ember.” – magyarázta gondolatban.

- Vagy úgy! – morogtam.

„Már megint a kotnyeles „Lisa”! Pazar!”

- Akkor kérek. – adtam meg magam. – Jól néz ki! – bólintottam elismerően.

„Ez most komoly??? Az egy dolog, hogy Beth közelében dúlnak bennem a hormonok, de hogy rákapjak a förtelmes mugli kaja fogyasztására??? Milyen hatalma van ennek a csodaszép angyalnak, hogy képes kiforgatni teljesen önmagamból?”

„Milyen hormonok?” – érdeklődött Edward gondolatban, belépve a konyhába, félbeszakítva töprengésemet.

„Nem érdekes!” – sütöttem le a szemeimet. – „Csak képtelen vagyok ellenállni neki. Ennyi az egész!” – tértem ki a magyarázkodás elől.

Nem állt szándékomban feltárni előtte a beteges vágyat, amit Beth vált ki belőlem, hiszen ő eleinte nagyon is fegyelmezte magát Bella közelében, így figyeltem rá, hogy hasonló gondolatok még csak véletlenül se kússzanak be az elmémbe.

„Értem!”- hagyta rám. – „Tudom, hogy képes vagy felelősségteljesen és józanul kezelni a helyzetet!” – veregetett vállon.

„Igyekszem!” – ígértem, bár a felelősségteljes és józan jelzők egyáltalán nem illettek rám, amióta Beth besétált, jobban mondva bebotlott az életembe.

Anya nekem is feltálalt egy jókora adagot a számomra eddig oly’ idegen ételből, majd ő is leült az asztalhoz.

- Jól tetted, hogy elhoztad őt hozzánk. – mondta elismerően. – Komolyan megsérült? – kérdezte aggodalmaskodva.

- Nem. Nem igazán. – ráztam meg a fejem. – Elég mély vágás lett a térdén, de már jól van. Hála nagyapának! – pillantottam hálásan Edwardra, aki időközben a konyhapulthoz sétált, majd lezserül nekitámaszkodott.

„Szerencséd, hogy nagyapának szólítottál! A Nagypapira ugranék!” – suttogott bele Edward vészjóslóan a gondolataimba.

„Tudod jól, hogy anya előtt így szólítalak!” – küldtem felé egy rosszalló pillantást.

„Miről van szó?” – nézett anya is Edward felé, értetlen arckifejezéssel.

- Beavatnátok engem is? – mordult fel apa. – Unom már ezt a gondolati hókuszpókuszt. – fonta össze a karjait a mellkasán durcásan.

- Semmi fontosról nem maradtál le. – mondtam mosolyogva. – Csak Edward vicces kedvében van! Ez minden! – villantottam nagyapám felé egy ravasz mosolyt.

- Ja, vagy úgy! – nyugodott meg. – Szokott! – húzta fel a szemöldökét Edwardra sandítva. – Nem is tudom, de nekem hiányzik néha a gyászhuszár éned! – kacagott öblösen a saját viccén.

Anya erre egy hirtelen mozdulattal jól kupán vágta.

- Áúúú! – dörzsölte meg sértődötten a fejét apa.

- Viselkedj, Jakob Black! – fenyítette meg élete értelme.

- Látom, hogy ki hordja itt a nadrágot! – kacagott Edward jókedvűen a jeleneten.

„Na, csoda, hogy ilyen kripli lettem??? Ilyen felmenőkkel???” – emeltem a mennyezetre a szemeimet.

- Rám ne nézz! – tartotta fel a kezét Edward védekezően. - Az idióta gének, inkább apád asztala! Szerintem neki csak az van! Az enyémekkel keveredve… Nos, mea culpa! – vont vállat, rázkódva a visszafojtott nevetéstől.

- Na, jó! – tette csípőre anya mindkét kezét dühösen. – Befejeztétek? – kérdezte élesen, villámokat szóró tekintettel Edwardra nézve.

- Mi folyik itt? – kérdezte Bella, kecsesen Edward oldalára libbenve, utat engedve Alice-nek, miután hazaérve ránk találtak.

„Remek! Akar még valaki csatlakozni? Esetleg tarthatunk családi kupaktanácsot is… vámpírmódra! Úgyis ők vannak jelenleg többségben a házban!”

„+ még a Te egyharmad vérvonalad, Kisunokám! Arról se feledkezzünk meg!” - emlékeztetett Edward gondolatban.

„Szóval Kisunokám! Na, ezt még visszakapod Nagyp....!”

Edward vadul felmordult, jelezve, hogy jobban teszem, ha nem packázom vele.

„Oké! Oké!” – adtam meg magam a rangidősnek.

- Semmi, Bells! Csak a szokásos szópárbaj Edwarddal! – kacsintott apa, kamaszos pimaszsággal Bellára az előbbi kérdésére reagálva.

- Inkább egyél, Jake! – kérlelte kedvesen a nagyanyám.

Apa felsóhajtott, majd nekilátott a csirkének. Követtem a példáját.

„De ezt azért még lejátsszuk, Edy pajti!” – hallottam meg az üzenetét a fejemben, amit egyértelműen Edwardnak szánt.

„Esküszöm, mint két rossz gyerek! Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz!” – hitetlenkedve csóváltam a fejem.

- Mutass jó példát a gyerek előtt, Kutyus! – vonta fel nagyapám a szemöldökét.

- Igen, Kutyus! Viselkedj! – kuncogott anya, és ezt már én sem bírtam megállni nevetés nélkül.

- Na, várj csak, Nessie drágám! Nem harap a farkas, csak megkóstol! Vuhh! – vicsorgott apa játékosan felé, mire mindketten felugrottak az asztaltól.

Anya menekülőre fogta, a konyhapult körül kezdtek harci táncba.

„Na, kezdődik! És még én csodálkozom saját magamon, meg a fura viselkedésemen? Csak körül kell nézni ebben a házban…”

- A hálószoba odafent van! - morogtam.

Minden erőmet össze kellett szednem, hogy a szüleimet ne helyettesítsem gondolatban Beth-szel és velem. Edward nem hiszem, hogy békén hagyna akkor. Hallgathatnám a tréfálkozásait.

Az előbbi megjegyzésemre anyáék lenyugodtak. Apa nevetve fogta át anya derekát, majd elindultak az emelet felé.

- Vigyázz magadra, Kutya! - vicsorgott Edward, mikor mindketten fültanúi voltunk nyomdafestéket nem tűrő gondolatainak.

„Azt hiszem, megvan, hogy honnan erednek a beteges vágyaim!” – szóltam el magam.

„Beteges?” – értetlenkedett Edward.

„Nem érdekes!” – kezdtem piszkálni a vacsorámat.

Apa rákacsintott Edwardra, amit ő egy vad morgással viszonzott, mire a szüleim vihogva futásnak eredtek az emeletre.

Épp mikor befejeztem a nem éppen megszokott vacsorámat, Em és Rose léptek be a helyiségbe kézen fogva.

- Szia, Kölyök! – üdvözölt a nagybátyám.

- Szia, Drágám! – köszönt mosolyogva Rose, azzal a bizonyos „anyai” megértéssel az arcán.

- Sziasztok! – üdvözöltem őket egykedvűen.

Emmett gondolatai Beth és körülöttem forogtak, és nem voltak éppen szemérmesek.

- Emmett! – emelte szemeit Edward az ég irányába. – Muszáj ezt?

Rosalie egy jól irányzott mozdulattal tarkón vágta a nagybátyámat, az ütés hangjától még az asztal is megremegett.

- Ugyan, Rose baby! Hisz ismersz! – vont vállat Em fülig érő szájjal. – Javíthatatlan vagyok! – kacagott öblösen.

- Aha. Igen! Pont ezért távolítottalak el a házból, amíg az a lány itt volt. – tette csípőre mindkét kezét, villámokat szóró tekintettel nézve rá. – Nem akarom, hogy még egyszer verekedés legyen a vége! Ha kihozod a kedvenc unokaöcsémet a sodrából, akkor nem csak vele, de velem is meg kell majd küzdened! – fenyegetőzött Rose, anyatigrisként a védelmemre kelve.

- Állok elébe! – bólintott Emmett nevetve, gondolatai megint, egy bizonyos téma körül forogtak.

- Em, szerintem Rose nem a hálószobára gondolt. – kuncogott Bella, mivel feltűnt neki, hogy Edwarddal fennakadtak a szemeink.

- Dehogynem! – kacsintott a nagynénémre Em. – Tudod, hogy csak ugratlak, Öcsi! – lépett mögém, majd összeborzolta a hajamat játékosan.

- Ja! – nevettem, miközben ellöktem a kezét. – De azért én vigyáznék a helyedben! Mert ő megvéd engem! – öltöttem ki Em-re a nyelvemet, majd villámgyorsan felálltam az asztaltól, a nagynéném mellé lépve. – Igaz, Rose néni? – öleltem át a derekát, fejemet a vállára hajtva, ártatlan arcot vágva.

„Jesszus, mint a gyerekek az oviban, el sem hiszem, hogy az átlagéletkor 100 felett van ebben a családban!! És én vagyok a kiscsoportos! Hi-hi-hi…”

- Igen, Kicsikém! – gügyögte, miközben lágyan végigsimított az arcomon.

- Te, anyám asszony katonája, – nevetett fel Emmett harsogva. – bújj elő a szoknyája mögül!

- Rose-zal egyszerre tört fel a morgás a mellkasunkból.

„Leckéztessük meg!” – üzente nagynéném gondolatban, rám kacsintva.

- Rendben, és hogy csináljuk? – vetettem ravasz pillantást a nagybátyámra.

„Csak figyeld a gondolataimat.”

- Úgy lesz! – ígértem, még mindig ravasz arckifejezéssel.

Em értetlen tekintettel, rosszat sejtve figyelte kettősünket.

- Teddy Mackó! – lépett mellé Rose kacérkodva, mire neki kikerekedtek a szemei. Meg kell hagyni értett a nagymedve nyelvén. Ha csak egy csábos pillantást vetett Emmettre, a nagybátyám rögtön amnéziát kapott.

Rosalie az egyik kezét Em tarkójára helyezte, közelebb húzva magához. Ennek hatására a nagybátyám teljesen megfeledkezett a külvilágról.

„Most, Jaed! Tépd le a fejét! De csak kíméletesen!” – adta meg a szokásos jelünket nekem az elméjében.

Nem ez volt az első eset, hogy Em-nek ilyen leckéztetésben volt része. „Hiába, aki nem tanul…”

Villámgyorsan teremtem mögötte, mire Rose hátraszorította mindkét karját, én pedig megragadtam a fejét.

- Hééééééé! – kiáltotta méltatlankodva.

- Mit gondolsz, Rose néni végezzek vele??? – vigyorogtam ravaszul Emmett képébe.

- Ha könyörög, és megígéri, hogy megkímél téged a perverz gondolataitól kettőtökkel kapcsolatban, akkor megkíméljük az életét! – hajolt Rose közel hozzá, elégedett mosollyal az arcán.

- Oké, oké! – adta meg magát Em. – Vettem a célzást. – morogta.

- Engedjétek el! – nevetett Edward. – Éppen elég csapás neki, hogy már két családtag is képes legyőzni! – kuncogta, ahogy eleget tettünk a kérésének.

- Teddy Maci! – mondta Rose élesen, karjait a mellkasán összefonva, lábával a padlón dobolva.

- Rendben. – dünnyögte Emmett durcásan. – Bocs, Kölyök! – mondta békülékenyen, a tarkóját dörzsölgetve.

„A fene egye meg! Kellett nekem egy ilyen família? Két átkozott gondolatolvasó! Én is játszanám a nagylegényt a helyetekben!”

Gondolataira Edwarddal egymásra kacsintottunk.

Alice-t – aki mindeddig meghúzódott a háttérben – csak most vettem észre, hogy görcsösen markolássza a pultot, és fátyolos tekintettel mered maga elé.

- Alice? – szólítottam meg aggodalommal teli hangon, a többiek is mind felé fordultak.

- Nem hallom a gondolataiból, hogy mit lát. – mondta Edward.

- Én sem. – csóváltam meg a fejem.

„Beth!” – hallottam meg zaklatott hangját a fejemben. – „Beth, ma éjjel… csak annyit látok, hogy halálra rémül… tőled, Jaed… aztán zokogva elmondja,… hogy a szülei… és a nővére…” – torzult el Alice arca.

- Mi van a nővérével? – kérdeztem értetlenül.

„El fogja mondani neked!” – nyugtatott meg gondolatban. – „De nem lesz kellemes… Egyikkötőknek sem!!!”

„Akkor végre megnyílik előttem… teljesen!?”

A szívem hevesebben kezdett verni a felismerésre.

Jasper, aki a szüleim „érzései” elől menekült le az egyik vendégszobából, – amit éppen Alice utasításai szerint igyekezett átalakítani az itt tartózkodásuk idejére – hirtelen mellette termett. Amikor Alice-nek látomása volt, Jazz mindig támaszt nyújtott neki. Átölelte a derekát, szeretetteljes gyengédséggel a szemébe nézve. Kettőjük kapcsolata igazán különlegesnek számított.

- Bella! Beszélhetnék veled négyszemközt? – fordultam a nagyanyámhoz.

Az elhatározásom világos volt – beszélni Bellával a vámpírrá válásáról, arról, hogy mi játszódott le benne, mikor megtudta, hogy Edward micsoda. Egyáltalán hogyan kezdjek bele Beth beavatásába? Hogyan mondjam el neki, hogy mi vagyok??? Persze a gondolataimat gondosan elrejtettem a beszélgetés témáját illetően.

- Persze. – bólintott. – Menjünk sétálni! – karolt belém.

Edward gyanakvó tekintettel figyelte kettősünket, ahogy elhagytuk a házat.

Mikor vámpír-hallótávolságon kívülre értünk, elengedtem Bellát, távolabb lépve tőle, majd bizonytalanul belekezdtem a mondandómba.

- Bella, én… – próbáltam összeszedni a gondolataimat, mialatt hátat fordítottam, – zavaromat leplezendő – a sejtelmes sötétségbe burkolódzó erdőt kémleltem. – …én csak kíváncsi vagyok… – vallottam be a féligazságot, hiszen a kíváncsiságom okát egyedül Beth jelentette.

„Ha az agya ugyanúgy működik, mint Belláé, akkor Ő sem fog sikítozva menekülni egy olyan mutáns elől, mint én!”

Legalábbis ebben reménykedtem.

„Ne áltasd magad, Jaed! Csak nem gondolod komolyan, hogyha elmondod neki mi vagy, akkor is szeretni fog??? Ha mégis, akkor nagyobb elmebeteg vagy, mint ahogy eddig hitted!!!”

- Mire, Ed? – értetlenkedett, megszakítva az önostorozásban.

Mindig Ed-nek szólított, részéről ez a legnagyobb szeretet jele volt, hiszen amikor anyával terhes lett, akkor egy kicsi Edwardról ábrándozott. Persze imádta anyát, ez nem is kérdés, de a kis Edward számára bennem testesült meg.

- Arra, hogy… – fújtam ki bika módra a levegőt. – …szerinted hogyan mondjam el neki, hogy mi vagyok? – vettem erőt magamon, feltárva Bella előtt az igazságot.

„Hiszen senki sem hall minket, és vele őszinte lehetek!”

- Hát… - tétovázott, miközben felé fordultam az arcát fürkészve. - …nem tudom! – csóválta meg a fejét gondterhelten, a földet kémlelve.

„Jaj ne! Ha Ő sem tud segíteni, tanácsot adni akkor kihez forduljak??!! Mégiscsak benne maradsz a pácban, Jaed!”

- Tudom, hogy neked nem Edward mondta el. – idéztem fel a gondolatokat, melyek nagyapám elméjéből az enyémbe suhantak erről. – De mikor rájött, hogy tudod, akkor megnyílt neked, és sok mindenbe beavatott. – néztem rá kérlelően, a segítségéért esdekelve.

Csak idő kérdése és el kell mondanom Beth-nek, hogy mi vagyok. Hogy a Pokolfajzat hozzám képest csak egy ártatlan bárány.

Az időm vészesen fogyott, mert egyre biztosabb voltam benne, hogy Őt akarom. Hiába csak pár napja ismerem, már Ő az életem! A legnagyobb kincs ezen a földön, amit valaha is birtokolhatok! Az Ő lelke talán képes engem megmenteni, ahogy Belláé annak idején Edwardot.

- Igen. – bólintott helyeslően, összeszűkítve a szemeit, még mindig a földet kémlelve. – Tudod, én már az elején biztos voltam benne, hogy Őt akarom. Beleszerettem, és nem számított, hogy micsoda, nem érdekelt. Ezt meg is mondtam neki, mire dühös lett. De én hajthatatlan voltam. Meg voltam győződve a jóságáról, ahogy a tiédről is meg vagyok! – nézett rám teljes elszántsággal. – Hiszen te is csak egy olyan csodalény vagy, mint az édesanyád. – lágyult el a tekintete. – Ha Beth csak egy kicsit is hasonlít rám, akkor elfogad téged teljes valódban, ebben biztos vagyok… és mindent meg fog tenni, hogy veled maradhasson… ÖRÖKRE! – bólintott határozottan, nyomatékosan megnyomva az utolsó szót, megerősítve a saját igazát.

Egy pillanatra elrévedtem, végiggondolva a hallottakat.

„Végül is igaza lehet… hiszen Alice is azt mondta, hogy Beth hasonlít Bellára… Nem fél tőlem, nem tartózkodik, nem érzi frusztráltan magát a közelemben… a tudatalattija neki sem szirénázik, hogy veszélyben van mellettem…”

- Azt hiszem, igazad lehet. – mosolyogtam halványan a nagyanyámra.

Semmiben sem lehettem biztos. Az, hogy Beth közel engedett magához ilyen rövid idő után, az maga volt a csoda. Annyian keserítették már meg az életét, még is képes volt bízni egy olyan „Ki tudja mi!”-ben, mint én. Valami megmagyarázhatatlan dolog történt mindkettőnkkel… éreztem, hogy szüksége van rám… kihallottam a ritkán elcsípett gondolataiból.

Arra vágytam, hogy mindig mellettem legyen.

„Lehet, hogy rosszul gondoltam? Hogy mégiscsak bevésődtem? Csak nem a szokásos módon? A vámpírgének miatt átalakulhatott a folyamat. Már semmin se lepődök meg… Egy mutáns kész genetikai káosz!”

- Akkor? Hazamehetünk? – zavarta meg Bella az eszmefuttatásomat.

Bólintottam, majd újra belékarolva visszakísértem a házhoz.

- Köszönöm! – csókoltam hálásan homlokon a tornácra lépve, majd a kocsim felé indultam.

Alig vártam, hogy Beth-ékhez érjek. 10 óra múlt. Biztos voltam benne, hogy az angyalom már belépett az Álmok Országának kapuján.

Leparkoltam Newtonék boltja mögött, majd emberként viselkedve az ablaka alá sétáltam. Számomra jól kivehető volt, hogy résnyire nyitva hagyta.

„Szóval teljesítette az elmebeteg kérésedet, Jaed. Most elégedett lehetsz magaddal!” – szaladt fülemig a szám boldogan.

Játszi könnyedséggel kapaszkodtam fel a falon, ami szintén a természetemhez tartozott.

Óvatosan tártam szélesre a rögtönzött bejáratot, nesztelenül beugorva szerelmem hálószobájába.

Beth összekuporodva feküdt az ágyon, – mint egy magzat az édesanyja hasában – az egyik kezével a mellkasához szorítva a takarót.

Selymes hajzuhataga lágyan terült szét a hátán. Gyönyörű volt, mennyeien gyönyörű!