2. Döntés (6. rész)

MIALATT BETH A KAROMBA KAPASZKODVA EGYENLETESEN SZUSZOGOTT MELLETTEM; én alaposabban szemügyre vettem a kicsiny szobáját.

Érthető módon ennek a helyiségnek a berendezése sokkal jobban érdekelt, mint a ház többi részéé.

Az ajtó mögötti fal háromnegyedéig egy fehér könyvespolc húzódott, telis-tele könyvekkel. A legtöbbjük klasszikus: Rómeó és Júlia; Othello; Szentivánéji álom; Sok hűhó semmiért; – Shakespeare összes műve helyet kapott rajta – Értelem és érzelem; Kisasszonyok; Üvöltő szelek. Ebben is Bellára hasonlított. Edward gondolataiból tudom, hogy Bella rongyosra olvasta ezt a művet. Nem mintha Beth példánya jobb állapotban lett volna, sőt nála az összes könyvön jól látszott, hogy jó párszor a keze ügyébe került. Legjobban a Rómeó és Júlia, és a Sok hűhó semmiért volt viseltes, a génjeimnek köszönhető tökéletes látásommal ezt könnyedén megállapíthattam.

„Én is nagyon szeretem Shakespeare-t.” – mosolyodtam el egy pillanatra, Beth felé fordítva a fejemet.

Olyan édesen szendergett. Az ajkai kissé elnyíltak, gyönyörű arcának vonásai pedig ellágyultak.

„Fogd vissza magad, és térj észre! Nem szabad kihasználnod a helyzetet!!!”

Visszafordultam, a berendezést tovább tanulmányozva.

A könyvespolcon helyet kapott még egy közepes képernyős TV, egy HD és DVD lejátszó és egy nagyobbacska hifitorony. Mellette egy fehér tolóajtó. „Valószínűleg a gardróbja.” – morfondíroztam magamban.

A tolóajtó mellett a hatalmas kétszárnyas ablak, melyen átsejlett a holdvilág, sejtelmesen megrajzolva a függöny fekete-arany indáit. Aztán Beth fehér, kék fiókos éjjeli szekrénye, majd a fekete alapon aranymintás kovácsoltvas keretű, boltíves támlájú ágy, rajta velünk. Az ágyhuzat élénk narancssárga. A szoba falai halvány barackszínűek. Az én oldalamon az éjjeliszekrény párja, és a negyedik fal, az ajtó mellett… tele fényképekkel, egyértelműen a szüleiről, illetve a még négytagú családról.

Tisztában voltam vele, hogy Bella és Edward már közel járnak, pár pillanat és ideérnek a ruháimmal. Hiszen már hallottam Edwardot a fejemben, illetve az erdő felől a lépteik zaját. Óvatosan kihúztam a karomat Beth ujjacskái közül, majd lassan felkeltem az ágyról.

- Jaed! – sóhajtotta nyöszörögve.

- Aludj csak, Édes! – suttogtam gyengéden. – Itt vagyok. – simítottam ki csodaszép arcából egy kosza tincsét.

Már sokadszorra mondta ki a nevemet ezen az éjszakán, de nekem mindannyiszor gyorsabban kezdett verni a szívem, és elöntött a boldog elégedettség, tudva, hogy rólam álmodik.

Ahogy kitártam az ablak egyik szárnyát, Bella és Edward nesztelenül már be is ugrottak rajta.

„Tessék.” – üzente Edward gondolatban, és a kezembe nyomott egy fehér, bordázott anyagú garbót, egy fekete farmert, természetesen bokszeralsót, és zoknit.

„Alice látta, hogy a lány, hasonló összeállítást választ mára.” – világosított fel, látva a garbóra vágott értetlen képemet. Mára, mivel már hajnali fél 4 volt.

- Köszönöm. – sóhajtottam vámpírfrekvencián.

- Ne gyötörd magad! – nézett rám Bella aggodalmasan.

- Semmi baj. Túlélem. – mosolyogtam fanyarul. „Naná, hogy túlélem…” - húztam el a számat erre a gondolatomra, Edward ugyancsak, mialatt egymásra néztünk.

- Figyelj rám, kicsim! – mormolta Bella kedvesen. – Már kötődsz hozzá, és ő is hozzád! Alice elmesélte a látomását… - kuncogott. - …te pizzát ettél.

„Na, most pont nem hiányzik az ugratásuk, amúgy sem érzem igazán jól magam!”

- Úgy tudom az emberek szoktak. – vontam vállat egyszerűen. Nem igazán volt kedvem erről beszélgetni, hiszen magam sem tudtam, hogy mi a fene történik velem… Edward előtt pedig vigyáznom kellett, nehogy a remegéshullámokra gondoljak.

- Alice mindent elmondott nekünk. - hagyta figyelmen kívül az előbbi gúnyos megjegyzésemet. - Tudom, hogy ugyanúgy tépelődsz magadban, ahogy Edward tette anno, de semmi értelme... – Az említett személy megforgatva a szemeit, felsóhajtott. - Ha egy kicsit is hasonlít rám, – Alice szerint pedig elég sok mindenben – akkor nem fogja hagyni, hogy lerázd. Ha beléd szeret, akkor már nincs visszaút... Alice szerint sokkal érzékenyebb nálam, és ha ez így van, akkor ő nem bírná ki, ha elhagynád... - tartott fejmosást határozott hangon.

Ahogy Edward, én is elég mókásnak tartottam, amikor a nagyanyám szigorú próbált lenni. Most is somolygott magában.

- Igen, ismerem az Alice által látottakat. - szűrtem a fogaim közt, a hangomban Bella stílusa miatt vidámság bujkált. - Már nincs választásom. Képtelen vagyok távol maradni tőle. - fújtam ki vadul a levegőt. - Megvallom őszintén, már nem is akarok. Alice pedig tudta ezt. Jól tudta! - adtam hangot a nagynéném iránti haragomnak a kelleténél kissé hangosabban.

„Nem akarok újabb rémálmokat!” - hallottam meg Beth-t a fejemben.

- Jaed! - nyöszörgött, kétségbeesve utánam tapogatózva.

Villámként mellette teremtem, majd karjainkat újra egymásba fontam tenyeremet törékeny kézfején pihentetve.

- Hmm. - hallatszott Beth megkönnyebbült sóhaja.

„Nem akarom látni a múltban történtetek!” - üzente gondolatban, mialatt összeráncolta a szemöldökét álmában.

- Ne aggódj, Édes! - suttogtam lágyan, mit sem törődve a közönségünkkel. - Itt vagyok, őrzöm az álmaid! Csak a jövőt fogod látni, ígérem! - csókoltam homlokon.

- Milyen aranyosak! - suttogta Bella meghatottan Edward fülébe, miközben átkarolta.

- Várj! - szólt Edward döbbenten.

„Te… te hallottad őt? A gondolatát?” - álmélkodott elméjében.

- Igen. De... de te nem? - csodálkozva néztem fel rá.

- Semmit sem hallottam. - csóválta meg a fejét elmerengve. - Különös!

- Mire gondolt? - érdeklődött pár pillanat múlva.

- Arra, hogy nem akarja látni a múltat az álmaiban. - feleltem ellágyulva. - Két gondolatát is hallottam az előbb ezzel kapcsolatban.

- Én egyiket sem hallottam. - mondta Edward, miközben végigpillantott a mellettem fekvő angyalon.

- Hogyan lehetséges ez? - csodálkozott el Bella is összeszűkítve a szemeit.

- Ő is különleges, mint te, kedvesem! - simított végig Edward kézfejével Bella arcán, szemeiben az ébredő vágy csillogásával,.. a gondolatairól nem is beszélve.

„Ó Jézus, így is épp elég nehéz, ráadásul most… mintha még mindig tinik lennének, nem pedig nagyszülők!”

- Megtennéd? - szűrtem a fogaim közt.

-Igen. Hát persze. Bocsánat. - hadarta nagyapám zavartan. - Megértelek, nekem rosszabb volt. Nekem Em nagybátyád perverz gondolatai jutottak. - kuncogott halkan.

Mindhárman vigyáztunk, hogy a beszélgetés emberi fül számára nem hallható frekvencián folytatódjon. Nem akartuk Beth-t felébreszteni. Ötletem sincs, hogyan magyaráztam volna meg neki a szobájában fogadott vendégeimet.

- Akkor, mi nem is zavarunk. - jelentette ki Bella, Edwardot az ablak felé tessékelve.

„A többiek holnap nem mennek suliba. Meghagyják ezt a napot nektek kettesben. Alice úgy látta, hogy így jobb lesz!” – üzente még nagyapám gondolatban. Válaszul bólintottam.

Nem igazán értettem a dolgot.

Miután vámpírkecsesen kiszálltak az ablakon, újra kiszabadítottam magam Beth öleléséből. Becsuktam az ablakot, majd kissé arrébb vonulva magamra öltöttem a mai viseletemet. Ekkor hajnali negyed 5 volt. Az éjjeliszekrényen található digitális ébresztőóra számlálója ezt világosan a tudtomra adta piros fényű kijelzőjével. De nélküle is jól tudtam hány óra, vámpír-időérzékem segítségével.

Már a mai ruhakollekciómban visszafeküdtem Beth mellé kezeit ismét a karomba fűzve, az Edwardtól hallottakon morfondírozva. „Hogyan lehetséges ez?” - ismételtem meg magamban Bella kérdését. Fogalmam sem volt, mi lehet a válasz. Hogy képes néha megmutatni, néha elhallgatni a gondolatait. Edward elől pedig teljesen elrejteni őket. „Figyelni fogok!” - döntöttem el gondolatban. „Rá kell jönnöm, miként működik az elméje! Muszáj, mert ezt nem sokáig bírom ki épp ésszel!”

Beth közelebb csúszott hozzám, karjait még mindig a felkaromra kulcsolva, majd végül a mellkasomra hajtotta a fejét. Mélyen beszívtam a hajából áradó csodás kókuszillatot.

Elkeseredett harcot vívtam magamban: a józan eszem a vágyaimmal szemben!

Egy perccel múlt 7 óra. Beth 7-re állította az órát, de én egy hirtelen mozdulattal abban a pillanatban kinyomtam, ahogy megcsörrent. Az volt a tervem, hogy én ébresztem fel lágy csókot lehelve ajkaira, de tétováztam.

„Meg fog ijedni Tőled, Jaed, inkább ne próbálkozz! És nem is Te vagy a mesebeli herceg… főleg herceg nem!”

A mellkasomon feküdt, ajkai elnyíltak, szőkésbarna hajzuhataga szétterült a garbómon. Olyan békésen aludt, hogy egyrészt nem volt szívem felébreszteni, másrészt nem tudtam, hogyan fog reagálni.

Lassan legördítettem magamról, testemmel fölé tornyosulva. A szívem hevesebben kezdett verni, úgy zúgott a mellkasomban, mintha egy bomba ketyegne, miközben arcommal Beth arca felé közelítettem.

- Csipkerózsika! - suttogtam. - Ideje felkelni! - mormoltam lágyan.

Hmm. - nyújtózkodott egy nagyot. - Adam, hagyj! Mindjárt kelek! Különben is felhúztam az órát. - motyogta.

- Én nem Adam vagyok. - somolyogtam, miközben megpusziltam az arcát.

Hirtelen felpattantak a szemei, és vadul pislogott.

- Á! - sikkantott ijedten, görcsösen a takarót markolászva, próbálva feljebb húzni, piruló arcát elrejteni. - Jaed!? - kérdezte rémülten.

„Ezt már megint jól megcsináltad… mégis örököltél azokból az „idióta” génekből!”

- Igen, én vagyok. – feleltem nyugtatóan, s hajoltam kissé közelebb hozzá.

- Jó reggelt! - motyogta.

- Jó reggelt, Édes! - suttogtam vissza.

Lassan közelítettem felé, megízleltem a lágy puhaságot, megcsókoltam az alsó, majd a felső ajkát, majd nyelvemmel is körberajzoltam őket. Beth szíve vad vágtába kezdett, a vére lüktetve áramlott az ereiben, a légzése felgyorsult. Törékeny karjaival átölelt, egyik kezének ujjait a hajamba fűzte, a másikkal görcsösen kapaszkodott a hátamba. Azt hittem, hogy a körmei menten beletörnek márványkemény bőrömbe. A kezecskéje után nyúltam, és lefejtettem a hátamról, majd vasmarkom fogságába ejtettem. Belenyögött a csókunkba.

„Félek…” – hallottam meg Őt ismét a fejemben.

„Ó a fenébe, most aztán magyarázkodhatsz, miért kell mindig letámadnod?”

- SSS! – suttogtam. – Ne, félj! Ha akarod, abbahagyom! – ígértem selymes vámpírhangomon.

- Ne! – lehelte alig hallhatóan.

„Mit NE? A csókot, vagy az abbahagyni????? Miért nem hallom, most nagyon bosszantó!”

Beth elméje, újra csendbe burkolózott, engem lassan az őrületbe kergetve.

Eszembe jutott, amit a mozi előtti búcsúzásunkkor eljátszottam vele.

- Hogy mondtad? – kérdeztem az ajkaitól, miközben még mindig a nyelvemmel ízlelgettem őket.

- Ne! – mondta határozottabban.

Felnéztem rá. Szemeiben a kék óceán megint zöldes árnyalatban játszott.

- Miért vagy mérges? – mosolyogtam, mialatt ajkaim az övéin pihentek.

- Emlékszem, hogy mit mondtál az autóban, mikor elbúcsúztunk. „Ha megríkatlak, jobb lesz, ha elmegyek.” – idézte pontosan a szavaimat.

„Érdekes, az emberek nem szoktak ennyire határozottan emlékezni az elhangzott beszélgetésekre, nemhogy szóról szóra idézni őket! Ez egyre furcsább!!!”

- Igen. Emlékszem. És? – érdeklődtem.

- Akkor is többször kimondattad velem, hogy ne menj el, mert azt mondtad, nem hallod. - mondta durcásan.

„Szóval, Ő is vágyik a csókjaimra, most már értem mire mondta a Ne-t.”

- Ajjaj! – mosolyogtam ravaszul. – Azt hiszem, lebuktam. – hunytam le a szemem, és lágyan megcsókoltam.

- Hát le! – jelentette ki határozottan. A hangja még mindig durcás volt.

- Hmm. – mormoltam. – Hogyan engesztelhetnélek ki? – húztam végig ajkaimat az övéin.

A lélegzete elállt egy pillanatra, majd vadul zihálni kezdett.

Ujjacskái görcsösen szorították a kezemet, miközben nyelvemmel megízlelve édes ajkait lassan beljebb kalandoztam, kutatva az ő nyelve után. Miután rátaláltam, kétséggel követte a mozdulataimat, átadva magát vágyainak.

Beth ereiben mintha épp Forma1-es versenyt rendeztek volna. A fejemben hallottam a lüktetést, a szíve minden egyes dobbanását.

Nem lehettem heves… A méregfogak… Vigyáznom kellett. De az Ő törékenysége a segítségemre volt. Megfontoltan csókoltam Őt, a szerelmemet.

Már az volt. A szerelmem! Az életem! A vére énekelt nekem… De nem akartam megízlelni, nem akartam bántani… csak hallani az erei lüktetését, a szívdobogásának gyönyörű dallamát… A mellkasában működő csodás szerv vad ütemét egy szárnyait csapkodó kolibrihez lehetne leginkább hasonlítani.

Beth csodás lénye megbabonázott. Az első percben, ahogy megpillantottam a parkolóban. Olyan voltam, mint akinek elvették a látását. Vakon tapogatóztam, bizonytalanul haladtam az ismeretlen felé.

A szívem vadul dübörgött, felforrt a vérem. Szerelmem kezét lefejtettem magamról, majd a mellkasomra helyeztem.

Eper illatú lehelete elkábított.

- Öhm. – nyögtem bele a csókunkba.

Minden homályos volt.

„Istenem! Milyen vadul ver a szíve! Vajon az enyém is ennyire gyors?” – hallottam meg ismét csodaszép hangját a fejemben.

- Ideje indulni… - ziháltam, miközben ajkaim elváltak az övéitől. – Még… elkésünk. – próbáltam visszanyerni a józanságomat.

- Miért mennyi az idő? – kapta a fejét az óra irányába. – Jesszus! Negyed is elmúlt…

- Ne aggódj, Édes! Odaérünk! – mosolyogtam rá, majd lágy csókot leheltem a homlokára.

Fellöktem magam, majd fél törökülésben az ágy másik oldalára telepedtem.

Beth és az én szívem is lassan kezdte felvenni a normális tempót. Felkelt az ágyból, majd az ajtó felé indult.

- Te már voltál a fürdőszobában? – fordult vissza kedvesen mosolyogva.

- Igen. – füllentettem. – Én már indulásra készen állok, mint láthatod! – mutattam végig magamon.

Végignézett rajtam, majd zavartan elkapta a tekintetét. Hamvas arcbőre felvette a halványpír árnyalatot.

„Na Jaed, még a végén neked kell vigyáznod az erényeidre? Érdekes fordulat lenne?”

Felnevettem. Hiába kutattam, megint néma volt az elméje, nem hallottam semmit.

- Honnan vettél tiszta ruhát? – kérdezte álmélkodva.

„Ahh, egyre több hibát követsz, el Te balfék!!!”

- Lisa hozta nekem őket egy órája. Felhívtam, hogy valami közbejött, és nem lesz időm hazamenni.– füllentettem könnyedén.

- Oké. – motyogta. – Akkor megteszed, hogy elkészíted a reggelit? – kérdezte a padlót tanulmányozva. – Van müzli. Én általában azt szoktam ilyenkor enni.

Pont, mint Bella, habár szerintem a legtöbb lány ilyet reggelizik.

- Persze, Édes! – leheltem, miközben felkeltem az ágyról. Elhaladva mellette a kézfejemmel végigsimítottam az arcán. A szíve kihagyott egy pillanatra.

A müzli a pulton hevert. Kerestem egy közepes méretű tálat, amibe szórtam belőle, majd elővettem a tejet a hűtőszekrényből, és ráöntöttem egy keveset.

Edwarddal ellentétben - mosolyogtam magamban kárörvendően - én jól ismertem az emberi ételeket, hiszen jócskán kijutott nekem, ezeknek a fogyasztásából.

Furcsa mód teljesen természetes volt, hogy Beth-szel reggelizzek, nem is gondolkodtam rajta, ösztönösen cselekedtem.

Letettem a tál müzlit a négyszögletes ebédlőasztalra, ami a konyha közepén állt. Szerelmem éppen akkor ért le a lépcsőn. Szemem sarkából nyugtáztam, számomra már ismerős ruhadarabjait. Karcsú alakját lágyan ölelte a fehér garbó, formás lábaira izgatóan feszült a sötétkék farmer, ami fekete Wesco csizmában végződött.

Leültem az asztalfőre, majd vártam. A kezemben egy kanállal piszkáltam a reggelinket.

- És… az enyém? – motyogta értetlenül.

Felnevettem.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig együtt lesznek... – szavaltam kijjebb csúszva a székemmel, egyik kezemmel a térdemen támaszkodva. – Gondolom, ismered a mondókát?

- Aha. – bólintott, miközben elindult felém.

Megállt előttem, és én az ölembe kaptam, majd a kezébe nyomtam a kanalat.

Fülig vörösödött, ahogy az egyik lábamon ülve elkezdte kanalazni a müzlinket.

A konyhában lévő óra hirtelen elütötte a felet, s mi kapkodva igyekeztünk a bejárat felé.

Beth bezárta a bejárati ajtót, aztán a kulcsot a szokott helyre rejtette. Átfogva a derekát, magammal húztam a kocsihoz. Kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, majd miután beszállt én is elfoglaltam a helyemet a volánnál.

Felé villantottam a félmosolyom, vasmarkom fogságába ejtettem törékeny kezecskéjét, majd indítottam.

- Ne haragudj! – motyogta, rögtön ahogy kifordultunk a házuk elől.

Nem értettem, mire gondol, hogy miért kellene haragudnom. A gondolatai újra rejtve voltak előlem.

- Miért is? – érdeklődtem.

Úgy tettem, mintha erősen próbálnék emlékezni, összeszűkítettem a szemeimet, Beth felé sandítva.

- Hát… az éjszakai… tudod… - motyogta, nagyot sóhajtva, majd kinézett az ajtó ablakán.

- Édes, ezért nem kell… ne butáskodj! – csóváltam meg a fejem. – Erre majd térjünk vissza később, rendben?

Nem így akartam elmondani neki, hogy rám számíthat, hogy bármi is történt vele a múltban, én mellette leszek, és segítek túl lenni rajta. Ehhez a karjaimban akartam tartani, átölelni, és a szemébe nézni.

- Oké. – lehelte, még mindig a mellettünk elsuhanó tájat kémlelve.

- Akkor? Jöhet a földrajz? – váltottam témát.

- Aha. – suttogta.

- Kérdezz! – vontam vállat. – De figyelmeztetlek, hogy minden helyes válasz egy csókot ér! – sandítottam felé, mire rám kapta a tekintetét.

Erre kuncogni kezdtem. Beth arca szépen kipirult, én pedig élveztem a helyzetet.

- Szóval? – énekeltem ravasz vigyorral a képemen.

Kegyetlenül kikérdezett. Mind az összes államot elsoroltatta velem, a kormányzóikkal együtt. Megkért, hogy lassan soroljam el őket újra, mialatt lehunyta a szemét, és erősen koncentrálva motyogott magában, miután rájött, – a táskájából előkotort tankönyvből - hogy a válaszaim egytől egyig helyesek.

Nem értettem a dolgot. Reméltem, hogy nem most próbálja megtanulni.

- Ez összesen 50 csókot jelent. – közöltem elégedetten, mikor végeztem a lecke felmondásával. Szerelmemnek azonnal felpattantak a szemei, nagyot nyelt, miközben újra kipirult az arca.

Leparkoltam a szokott helyre.

„Jaj, csak ma ne!”- tárta fel előttem újra elméjének kapuit. – „Bárcsak ma békén hagynának!” Az iskola parkolója dugig volt diákokkal. A pontos idő háromnegyed nyolc.

Rávillantottam a félmosolyom, miközben ajkaimhoz emeltem összefonódott kezeinket, törékeny csuklójára lágy csókot lehelve.

Beth kikerekedett szemekkel, kétségbeesett tekintettel nézett rám.

Lehunytam a szemem, vadul kifújva a levegőt. Megkerülve a kocsit, kitártam neki az ajtót, a karomat felé nyújtva. Az égen viharfelhők gyülekeztek. Tekinthettem volna őket baljós előjelnek is.

Belém kapaszkodott, majd kiszállva az autó és én közöttem állt. Hallottam a többiek szánalmas gondolatait.

„Igazán… mit akarhat ettől a kis szerencsétlentől… ha nem csak hülyíteni?” – hangzott fel a fejemben Amy idegtépő, nyafka hangja.

„Nézd már, bénácskának hódolója akadt! Vajon trófeaként ér valamit?” – üzente David, a nagydarab fekete hajú, táskalopó bunkó. A nevét egy előbbi beszélgetésfoszlányból tudtam meg.

Le kellett higgadnom. Ha Beth nincs ott velem, akkor az egész bagázst ízekre tépem, de ott volt, és ez némileg segített fékezni az indulataimat.

Előreléptem egy lépést… egy hirtelen ötlettől vezérelve… hogy megcsókoljam.

Közelebb hajoltam hozzá, miközben Ő hátrálva az autóra helyezte a kezeit. Mindkét karommal megtámaszkodtam a kocsi oldalán a teste mellett. Fogságba esett. Az arcunk pár milliméternyire volt egymástól, és nem találhatott kiutat.

- Beth! – suttogtam. – Megcsókolhatlak? – kérdeztem selymes vámpírhangomon.

Szerelmem szemei a szokott méret duplájára kerekedtek, ajkai elnyíltak, vadul zihált, a vére csak úgy száguldozott az ereiben, a szíve pedig majd átszakította a mellkasát.

- Azt hiszem. – motyogta alig hallhatóan.

Persze én tökéletesen hallottam.

„Itt, mindenki előtt?” – üzente gondolatban. – „Biztos, hogy ez… jó ötlet???”

„A legjobb!” – háborodtam fel gondolatban. – „Úgy gondolta, hogy a többiek előtt nem fogom megcsókolni? Micsoda képtelen ötlet!”

Kicsit kinyitottam a számat, majd mindvégig a szemébe nézve lassan gyönyörű ajkai felé közelítettem az enyémekkel.

A szíve dübörgött, majd amikor ajkaim az övéihez értek kihagyott egy pillanatra. Elmosolyodtam, majd a nyelvemmel beljebb kalandoztam az övé után kutatva. Beth a vállamra kapta a kezét. Kétségbeesetten belemarkolt. Egyik karommal átfogtam a derekát, majd magamhoz húztam, a másik kezemmel lefejtettem törékeny ujjait a vállamról, az enyémekbe fűzve. Megszűnt körülöttünk a világ. A nyelvünk körtáncot járt, miközben szerelmem görcsösen szorította a kezem. A szívem Beth-ét lazán verte a dübörgésben, a vérem pedig felforrt, mintha csak láva folyna az ereimben.

Vadul ziháltunk homlokunkat összeérintve, mikor ajkaink elváltak egymástól. Már senki sem volt körülöttünk.

- Elkésünk. – leheltem, mialatt szemeimet lehunyva próbáltam normálisan lélegezni, a vágyamat visszafogni.

Szerencsére Mr. Fricks sosem kezdte időben az órát. Még mindig átfogva szerelmem derekát gyengéden magammal húztam a földrajz terem irányába.

A hátsó padsor üres volt. „Úgy látszik ez lesz az állandó ülőhelyünk!” – állapítottam meg magamban elégedetten. Nem szerettem szem előtt lenni.

Hallottam a többieket a fejemben, de igazán nem tudtak meghatni. Nem érdekelt, hogy azt gondolják, nekem Beth „csak arra kell” vagy hogy Amy szerint a „szűz lányokra bukom”.

Bár ha ezt gondolja, akkor végre leesett neki, hogy semmi esélye nálam. „Kis felszínes lotyó!”

Miután helyet foglaltunk, a pad alatt megfogtam kezecskéjét, majd a törzsemmel felé fordulva megvillantottam a félmosolyom.

Zavarban volt, hamvas arcbőre felvette a halványpír árnyalatot.

Mr. Fricks belépve a terembe ügyetlenkedve lepakolt a tanári asztalra. Szerencsétlen, alacsony termetű, vékony, szemüveges középkorú férfi volt.

Feleltetésre készült.

Legnagyobb meglepetésemre Beth-t szólította fel. Szerelmem vadul kifújta a levegőt, lassan kihúzva a kezét az enyémből, majd elindult előre, a tanár mellett függő térkép felé.

Már felkészültem rá, hogy súgnom kell neki. De nem kellett. Tökéletesen visszaidézte a kocsiban átvett anyagot, és Mr. Fricks minden kérdésére hibátlanul felelt.

- Kitűnő! Jeles, Miss Dawn. – hangzott a végszó a tanártól elégedett mosollyal az arcán. – A helyére mehet!

Gyanakodva méregettem Beth-t, miután visszaült mellém. „Most komolyan… lehetetlen, hogy idefelé tanulta meg az anyagot!” – hitetlenkedtem gondolatban. – „Erre befizetek! Rá fogok kérdezni!”

A pad alatt a kezemet az övéért nyújtottam, mire ő egy mosoly kíséretében ujjait az enyémekbe fűzte.

Beth és én mintha összenőttünk volna. A nap folyamán három olyan óránk volt, amit külön kellett töltenünk.

Mialatt biológia, illetve kémia fakultáción szenvedtem, Ő spanyolon, és geológián. Ügyeltem a többiekre, hogy ne bánthassák Őt. Igyekeztem mindenkit irányítani. Ez volt a meglepetésem a szirénem számára. Azt akartam, hogy ezt a napot senki se ronthassa el, persze ettől még hallottam a valódi gondolataikat. Túlságosan is sokszor fordult meg a fejükben, hogy ártsanak Beth-nek.

„Egy-egy embert rávenni valamire... azt igen... az még oké... na de egy egész osztályt kordában tartani... az már kemény dió!”

Az utolsó órája testnevelés volt, és hármas csapatokat kellett alkotniuk. A két legkevésbé ellenszenves lányt küldtem oda hozzá, hogy kérjék fel csapattársnak. Nagyon meglepődött, láttam a lányok fejében.

Az Ő elméje ismét makacs némaságba burkolózott.

Én egy órával előbb végeztem, így a kocsiban ülve figyeltem, és irányítottam az eseményeket, majd kicsengetéskor kiszálltam, elindulva a tornaterem irányába.

Az épület előtt lazán a falnak támaszkodtam, az eget kémlelve, elmerülve a gondolataimban. Az eső elkezdett záporozni, mintha dézsából öntenék.

Nem volt már választásom. A döntés rég megszületett. Már akkor, mikor Alice-nek látomása volt kettőnkről. A nagynéném ellen fogadni, lehetetlen vállalkozás… Edward is próbálkozott vele, sikertelenül. Minden úgy lett, ahogy ő azt előre látta. Szóval, én a múltból tanulva meg sem kísérelem… hiszen kimondhatatlanul és végérvényesen beleszerettem Beth-be, és önző voltam én is…