2. Döntés (5. rész)

TÖRÉKENY KÉZFEJÉT MÉG MINDIG VASMARKOM FOGSÁGÁBAN TARTOTTAM; mélyen beleszagoltam a csuklójába, majd visszaengedtem kezeinket a sebváltóra.

Vérének édes eszenciája bekúszott az elmémbe, teljesen elbódítva, fátylat borítva érzékeimre.

Nem néztem rá, tekintetemet a szélvédőn át az országútra szegeztem. Magamon éreztem azt az áhítattal átitatott, szívemet melengető, csodálatos pillantását.

„Olyan rendes tőle, hogy velem marad ma éjjel… Így talán képes leszek aludni is egy kicsit.” – száguldottak felém hálával telt gondolatai.

„Megint hallom! Ilyen nincs!… Istenem, Alice!… „Nem fogsz tudni ellenállni neki!” - csengett a fülembe immár sokadszorra Edward gondolata. - …Edward! Segítsetek!”

Teljesen kétségbeestem… Beth a végzetem… Nem vagyok képes, nem megvédeni… nem vagyok képes, nem vele maradni ma éjszaka… Alice látta, hogy kiabálni fog álmában, hogy szörnyű rémálma lesz… Ezzel a tudattal nem hagyhatom magára! Vele kell lennem, megóvnom őt… MINDENTŐL!

Leparkoltam a házuk előtt, mialatt még mindig nem fordítottam felé a tekintetem. 

Amióta megismertem Őt, azóta barátságot kötöttem a maró bizonytalanság érzésével…

„Mivel hívtam ki magam ellen a sorsot? Miért én? Mit vétettem, hogy teljesen felborítja az életemet?”

Lehunytam a szemeimet, - az arcvonásaimat rendezve- miközben erőteljesen kifújtam a levegőt.

Mikor Beth felé fordultam, már a szám szegletében ott ült a félmosoly.

Mint egy megrémült őzike, úgy ült az ülésben. A fejét lehajtotta, – a lábait bámulva, beharapva alsó ajkát – szabad kezével görcsösen kapaszkodott az ülésbe.

„Mégis fél Tőlem… már rájött, hogy nem lesz jó ötlet itt maradnom, megbánta az előbbi beleegyezést az itt alvásomhoz.”

Nem akartam, hogy tartson tőlem… nem akartam, hogy azt gondolja, hogy ágyba akarom vinni rögtön az első randink után. Hiszen, egyfelől ez teljes képtelenség, másrészről, ha tehetném, akkor se tenném.

- Öhm. – köszörültem meg a torkom, öklömet a szám elé téve. – Nos. – kezdtem lágyan. – Megérkeztünk. – húztam egy pillanatra – tekintetemet rászegezve – szélesebbre a mosolyom.

Beth mereven bólintott. Megint nem hallottam semmit, némák voltak a gondolatai.

„Nem értem, mi a baj vele, ha olyan lenne, mint Bella semmit se hallanék! De ez a felemás helyzet, teljesen összezavar!”

Újra ajkaimhoz emeltem megcsókolva kicsiny kézfejét, majd kifűztem ujjaimat az övéiből.

Kiszállva megkerültem a kocsit, majd kitártam neki az ajtót, a karomat felé nyújtva. Készséggel elfogadta, én pedig kisegítettem az ülésből.

Előttem állt, egy századmásodperc töredék ideje alatt végignéztem karcsú alakján, aztán átfogva a derekát gyengéden a ház felé húztam.

A bejárati ajtó előtt elengedtem, – meghallva a gondolatát – lehajoltam, hogy kivegyem a kulcsot a lábtörlő alól.

Amikor moziba indultunk, Beth nővérének a barátja még a házban volt. Épp indulni készült a munkahelyére. Elkaptam egy beszélgetésfoszlányt – a lakáskulcs rejtekhelyéről, ami szintén a segítségemre volt.

- Honnan tudtad? – kérdezte Beth megdöbbenve.

Ajkaim széles mosolyra húzódtak, mialatt még mindig a lábtörlő előtt guggoltam.

„Hoppá! Na Jaed, ez most úgy hívják: dupla bukta! Figyelmetlenül figyeltél! Hogy fogsz ebből kimászni?”

Felállva vállat vontam.

- Gondolatolvasó vagyok! – mondtam ki lazán az igazságot.

Beth gyanakvó pillantással méregetett, miközben én felnyitottam a zárat.

- Ugyan, Édes! Ne nézz már rám így! – forgattam meg a szemeimet. – A környéken mindenki a lábtörlő alatt tartja a lakáskulcsot. – próbáltam terelni.

„Erről szólnom kell Mad-nek! Máshová kell rejtenünk a kulcsot!” – hallottam meg őt ismét a fejemben.

Előzékenyen félreálltam, hogy Beth léphessen be elsőként a házba, majd követtem.

Egy keskeny előszobába léptünk, amely balra, a konyhába vezetett. Velünk szemben egy ajtókeret, a nappali bejárata. A berendezés barátságos, a falak világosak.

„Annyira fura ez a helyzet. Egy teljesen idegen sráccal… egy házban… egyedül…" - nagyot nyelt az utolsó gondolatára.

„Istenem! Meg fogok ettől őrülni… mint egy rádió, amit ki-be kapcsolgatnak!... Éreztem, hogy erre gondol a kocsiban, és igazam volt!”

Elmosolyodtam. Az egyik kezemmel hátulról átöleltem a derekát - közelebb húzva magamhoz – a másikkal eltűrtem a haját a füle mögé.

- Megmutatod a kanapét? – suttogtam lágyan a füléhez hajolva.

„Uh, remélem… nem érti félre… a francba, de tényleg úgy hangzott mintha: „naná, hogy nem a kanapéra vágyom”!”

A szíve vad vágtába kezdett, a nyaki ütőere az arcomba lüktetett, ahogy az éltető nedű eszeveszettül végigszáguldott benne. Arcának hamvas bőre felvette azt a gyönyörű halványpiros árnyalatot - amit eddig mindig - mikor hozzáértem.

Az előszoba ablakain beszűrődő holdfényben is tökéletes láttam, és érzékeltem Őt.

Nem akartam ráijeszteni, és féltem, hogy az előbbi kérdésemmel - illetve tettemmel – csak ezt értem el, de Beth válaszreakciója nem erről árulkodott. Lassan, bizonytalanul megfordult a karomban, majd arcát a mellkasomba rejtve szorosan átölelt. Gyenge kezecskéinek szorítása aligha okozhatott bárminemű kellemetlenséget számomra, a mutáns szörnyeteg számára.

Egyik karommal öleltem, aztán meghallottam a zokogását.

„Jesszusom! Na, Jaed ezt jól megcsináltad… Azt ígérted, hogy SOHA többet nem bántod őt! Erre tessék, a hülye ötleteiddel, hogy megérinthesd… Gratulálok!” – szidtam le magam gondolatban.

- Mi a baj, Édes? – mormoltam gyengéden a fülébe. – Megbántottalak valamivel? – kérdeztem rá a nyilvánvalóra.

- Ne..nem… - zokogta.

„Legalább most hallanám, mire gondol, hogy meg tudjam vigasztalni!” – nagyot sóhajtottam erre a gondolatomra.

Mutatóujjammal gyengéden az álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét, finoman kényszerítve, hogy a szemembe nézzen, de Beth lesütötte a tekintetét. Gyönyörű arcán könnycseppek csillogtak, amitől teljesen elgyengültem. Nem tudom miért, de úgy éreztem a közelségem megnyugtatja, az érintésem megvigasztalja, ezért állandóan ölelni és csókolni akartam, elsöpörve csodás lelkéből minden bánatot.

- Beth! Bízz bennem! – kérleltem lágyan, miközben az arcát fürkésztem. – Bármi is bánt, nekem elmondhatod!

„Kezdek teljesen nyálassá válni, mint valami rossz szappanopera főszereplője! Egyszerűen hihetetlen, hogy milyen hatással van rám… Két napja hogy ismerem, és azóta teljesen kifordultam önmagamból… Mégiscsak valamiféle bevésődés lenne???” – morfondíroztam magamban.

- Igazából… nem tudom… hogy miért sírok… - motyogta.

- Oké. – sóhajtottam csalódottan. Tudni akartam, hogy mi jár a fejében, de természetesen most is a legjobb pillanatban hagyott cserben a képességem.

- Ha esetleg megtudod, akkor tájékoztass! Rendben? – próbáltam viccelni.

Beth határozottan bólintott.

Áhítattal néztem azt a gyönyörű, ártatlan arcát, amin még mindig ott csillogtak a könnyei.

„Istenem! Ha tudná milyen különleges!”

- Megmutatom a kanapét. – suttogta kipirulva.

- Rendben. – engedtem le a karom a derekáról.

Beth elfordult tőlem, majd átlépve az ajtókereten előre indult. Követtem.

- Hát íme! – mutatott az almazöld színű, kissé viseltes kinézetű bútordarabra, miután felkapcsolta a villanyt.

Rávillantottam a mosolyom, majd alaposabban szemügyre vettem a helyiséget. Habár már korábban megtettem, de emberinek akartam látszani.

A nappali berendezése szolid, de barátságos. Meleg, nap-sárga. A jobb falnál egy hatalmas, régi könyves állvány polcai tele könyvekkel, a balnál a tágas ablakok előtt a tv-polc, rajta egy nagy-képernyős tv-vel. Előtte a ma éjszakai fekvőhelyemnek szánt kanapé. A könyvespolc előtt pedig az emeletre vezető lépcső.

- Nem vagy éhes? – kérdezte Beth, megszakítva mélázásomat. – Arra gondoltam, rendelek egy pizzát.

- Oké. Jó ötlet! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

„Oké???... Jó ötlet???... Teljesen elment az eszem??? Ez már klinikai beavatkozást igényel!”

Fogalmam sincs, honnan jutott eszembe pont ezt válaszolni neki. „Úgy látszik, az ő kedvéért még a mugli kaját is képes vagyok elfogyasztani? Tényleg kezdek emberibbé válni általa?” – csodálkoztam el magamon teljesen gondolatban. Biztos voltam benne, hogy a mozis rögtönzött popcorn vacsora után Beth még éhes lesz, de én? Na jó! Ez eléggé… őrülten hangzik. A csengőszó térített vissza a fejemben kavargó kérdésektől.

Beth kifizette a tonhalas pizzát a futárfiúnak, majd a kezében a visszataszító undormányt tartalmazó dobozzal belibegett a nappaliba. „Vacsoránkat” a leendő ágyam és a tévé között elhelyezkedő sötét színű fa dohányzóasztal közepére helyezte, majd felnyitotta.

A pizza illata most meglehetősen kellemes érzéseket váltott ki belőlem, és úgy éreztem valóban éhes vagyok.

„Ez képtelenség!” – adtam hangot elképedésemnek gondolatban.

Beth a konyhából hozott egy pizza-szeletelőt, majd egyenlő szeletekre vágta vele a kör alakú ételcsodát. Miközben én bekapcsoltam a tv-t. Az egyik nosztalgia adón épp Az ügyfél című film ment. „Ez jó lesz!” – gondoltam. Természetesen meg se fordult a fejemben, hogy képes leszek a filmre figyelni, de Ő talán szeretne nézni valamit evés közben.

Én mindeközben a kanapén ültem, - még mielőtt a pizzafutár megérkezett - már emberien kényelembe helyeztem magam.

Lehuppant mellém, és felém nyújtott egy szeletet.

- Hú! – kiáltotta meglátva a műsort a televízióban. – Ez az egyik kedvenc filmem. – lelkesedett.

- Nekem is. – mosolyogtam.

Valahogy most egészen más volt. Felszabadult, úgy piruettezett a házban, hogy Alice is megirigyelné. Magabiztosabb, és sokkal vidámabb volt. Teljesen lenyűgözött.

„De ez a csend, az elméje felől…”

Elvettem a kezéből a szeletet, majd felé fordítottam a vékonyabb végét, és ajkai felé közelítettem. Bethnek kissé kikerekedtek a szemei, de mosolygott, miközben leharapott belőle egy falatot. Visszafordítottam a szeletet magam felé, majd én is beleharaptam, méghozzá elég nagyot. Egészen kellemes élmény volt, nem olyan, mintha sarat nyelnék. Éreztem a tészta, a szósz és a tonhal ízét a számban. „Nem is rossz.” – állapítottam meg magamban.

„Én, a mutáns szörny hétköznapi emberként pizzát majszolok???… Ráadásul még ízlik is???… Oké! Nekem teljesen elmentek otthonról!”

Jóízűen – ha mondhatom ezt – elfogyasztottuk a vacsoránkat, engem teljesen új és elképesztő élményekkel gazdagítva.

Beth - miután lenyelte az utolsó falatot – felállt, majd a dobozzal a kezében a konyha felé indult. Pár perc múlva két pohár narancslével jött vissza. Letette őket az asztalra, miközben visszaült mellém.

Féloldalasan felé fordultam, egyik kezemmel felkönyökölve a kanapé háttámlájára, fejemet megtámasztva.

Mikor észrevette, hogy nézem, az arca újra kipirult. Végigsimítottam hamvas arcbőrén, mire rám emelte gyönyörű tekintetét. Mosolyogva lassan felé hajoltam, és ajkaimat lágyan az övéihez érintettem. Nem akartam heves lenni, nem akartam megijeszteni. Csak a karjaimban akartam tartani, és puha ajkait az enyémeken érezni.

A vére dübörgött, teljesen elmerültem, mint a fuldokló tengerész a szirének hangjára. Szívének heves dobogása számomra a szirének énekét jelentette.

Törékeny kezecskéjével kétségbeesetten kapott a karom után. Megérezve tapogatózását, ujjaimat lágyan az övéibe fűztem. Erősen szorította a kezem. Vagyis csók közben fognom kell a kezét, következtettem az eddigi reakcióiból.

Ajkaim lágyan az övéire simultak. Nyelvem bejárta a csodás puhaságot. Beth vadul zihált, az erei kitágultak. Hihetetlen érzés volt. Elmondhatatlan. Láttam Edward fejében, hogy Bella – amíg ember volt - vérének illata, és szívének dübörgése milyen érzéseket váltott ki belőle. De megérteni igazán csak most voltam képes.

Finoman átöltem, majd magamhoz húztam a szirénemet. ELVESZTEM! Beth illata, kedvessége, törékenysége minden szabályomat felülírta. A vele kapcsolatos összes kijelentésemet kitörölte az agyamból.

Jól látta Alice a jövőt, sőt, Ő már azt is tudta, a szándék sem fog változni, mert nem leszek képes rá! A vonzás erősebb a józanságomnál… s mert én is önző vagyok!

Edwardnak igaza volt, és most már nincs értelme tiltakoznom. Akarom Őt, vele akarok lenni, és ha Beth is ezt akarja, akkor vele leszek.

Ajkaimat lassan az állára csúsztattam, megízlelni finom bőrét… mámorító… majd le a nyakára. Lágy csókokat leheltem lüktető ütőerére.

- Öhm. – nyögtem fájdalmasan.

A vágy égette a testemet. A vérem felforrt, és a szívem hevesen dobogott, gyorsabban, mint Bethé. Szorosan hozzábújtam, ajkaimat nyakán pihentetve, arcomat elrejtve selymes hajzuhatagában.

„Ne! Nem akarom… hogy megtörténjen! Nem vagyok rá kész… és nem is ismerem őt! Jaj!!! Csak ne bántson… Egyedül vagyunk… Ketten egy üres házban… Istenem! Mi lesz, ha…” – Beth kétségbeesett gondolatai visszhangzottak a fejemben.

- Beth! – suttogtam a nyakának. – Nem akarlak megijeszteni! Nem érintelek meg, és nem csókollak meg, ha te nem akarod… - próbáltam megnyugtatni.

„Kac-kac… előbb talán magadat nyugtasd le Jaed, mert te igencsak akarod… per pillanat.”

El kellett volna húzódnom tőle, hiszen félt… de képtelen voltam… „Mi történik velem?”

Nem felelt, ettől megrémültem, de gyenge ujjacskáival erősebben megszorította a kezem.

Ajkaimmal lágyan ízlelgettem hamvas, barack illatú bőrét. Hirtelen megint egy remegéshullám futott végig a gerincemen. „Mi a franc ez?” – kezdtem unni ezt az állandó vészjósló előjelet.

Nagyot sóhajtottam. Próbáltam visszatérni a valóságba… igyekeztem ellenállni Beth-nek, aki fenekestül felforgatta az életemet… és megbénította az érzékeimet…

Végre képes voltam elhúzódni tőle… Vissza akartam térni az előző pozícióba, de a hajamba fűzte az ujjait, és miközben a tekintetünk egybeforrt, tudtam, hogy mire gondol.

„Ráérzett a félelmemre… Annyira kedves… Velem még senki… soha… nem viselkedett így… Ha ez nem a többiek ötlete, ha nem egy újabb gonosz tréfa… akkor… ez egy… ez egy álom… vagy tündérmese… Inkább az utóbbi!”

Elmosolyodtam elméjének aranyos üzenetére, majd lágyan homlokon csókoltam.

- Ideje villanyt oltani. Holnap suli. – suttogtam homlokomat homlokához érintve, ajkaitól pár milliméternyire.

- Aha. – motyogta. – Akarsz esetleg tusolni vagy ilyesmi? A fürdőszoba odafent van. – hadarta zavartan. – Van eldobható fogkefénk is. A nővérem hozta a munkahelyéről.

„Hát persze! Az Ő számára most ember vagyok… Majd bevonulok a fürdőszobába, megengedem a csapot, aztán pár percet eltöltök odabent…” – fogalmazódott meg bennem a halandó létemet igazolni hivatott tervem.

Ember voltam, vámpírbőrrel... így nekem sem volt szükségem mindennapos tisztálkodásra.

„Remélem a fogkefés dolgot nem értette félre… Olyan idétlenül hangzott…” – aggódott Beth gondolatban.

- Valamire célozni szeretnél? – próbáltam oldani a hormonoktól - vagy fogalmam sincs mitől - feszült hangulatot.

- De… dehogy… - kerekedtek ki a szemei.

Felnevettem.

- Oké. Akkor merre is van a fürdőszoba? – kérdeztem vigyorogva.

- Balra az első ajtó a lépcső tetején. Tiszta törölközőt találsz az ajtó melletti szekrényben. Bármelyiket használhatod nyugodtan. – informált kedvesen.

- De mehetsz te előbb. Ha szeretnél. – mondtam előzékenyen.

- Nem, menj csak te. Addig én átnézem a földrajzot holnapra. – sóhajtotta.

- Áh. Hagyd csak! Holnap átbeszéljük suliba menet. Rendben? – elég későre járt, és Beth túlságosan is fáradtnak tűnt, nem akartam, hogy holnap elaludjon a padra dőlve.

Csodálkozva nézett fel rám.

- Én kívülről fújom. – vontam vállat mosolyogva.

- Oké. De akkor is menj csak te előbb. – erősködött.

- Rendben. – adtam meg magam. – Sietek! – ígértem, majd újra lágy csókot lehelve a homlokára felkászálódtam a kanapéról.

A fürdőszobába érve magamban lassan elszámoltam húszig – vetkőzés gyanánt, majd megengedtem a csapot, az előbb kitervelt színjáték kedvéért.

Tíz perc után elzártam, de előtte még egy kis tusfürdőt leengedtem a lefolyóba, hogy minden bizonyíték arról árulkodjon, mintha tusoltam volna.

A törölközőt – amit az említett szekrényből vettem elő – a csap alá tartottam egy másodperc töredék idejéig, felhasználva vámpírgyorsaságomat. Így úgy hatott, mint egy nedves, használt törölköző.

Beth feljött az emeletre, miközben én a mosdókagylónál épp az eldobható fogkefék egyikét tettem bizonyítékává emberi mivoltomnak.

Tizenöt perc után elégedetten hagytam el a helyiséget, majd visszamentem a nappaliba.

A kanapé már meg volt ágyazva. Egy fekete póló, és egy sötétkék férfi pizsamanadrág hevert a narancssárga paplanon. Beth készítette ki nekem Adam ruhái közül. Így hívják a nővére, Mad barátját.

A fürdőszobában eltöltött idő alatt elkaptam tőle egy gondolatfoszlányt az éjszakai viseletem ötletéről.

„Érdekes, fel sem tűnt, hogy egy ideje, megint veszem a gondolatait!”

Átöltöztem, - megőrizve a látszatot - miközben az emeletről hallottam, ahogy Beth megengedi a vizet. Igyekeztem nem oda figyelni, nem akartam, hogy meztelen testének gondolata bekússzon az elmémbe.

Lehuppantam a kanapéra, majd a televízió képernyőjére meredtem, ami még mindig be volt kapcsolva, ugyanazon az adón. A főszereplő kissrác épp a kórházban bujkált.

Húsz perc múlva meghallottam Beth finom lépteit a lépcső felől. A törékeny testéből áradó barack illat most sokkal intenzívebbnek hatott. Mélyen beszívtam a felém áradó csodálatos aromát.

Beth egy világos rózsaszín pólót - a minta az elején egy fehér, piros szívet tartó mackó – és egy piros pizsamanadrágot viselt. Bizonytalanul toporgott a könyvespolc előtt.

Felé villantottam a félmosolyom.

- Mi a dilemma tárgya? – kérdeztem lezserül. – Jönni, vagy nem jönni? Ez itt a kérdés. – idéztem a modern Hamletet.

Beth válaszul vadul kifújta a levegőt, - lehunyva szemeit – majd két kezét ökölbe szorítva teste mellett határozott léptekkel megindult felém.

Megint nem hallottam… már megint kikapcsolták, vagy nem volt jó a frekvencia - azon a bizonyos rádión.

Pár másodperc múlva csodálatom tárgya már előttem állt. Feltápászkodtam a kanapéról.

- Jó éjszakát! – suttogta.

- Neked is! – leheltem. – Szép álmokat, Édes! – hajoltam közel ajkaihoz.

A szíve rázendített a számomra oly’ kedves dallamra. Gyönyörű, hamvas arcbőre halványpiros árnyalatban játszott.

„Bárcsak hallanám most megint!” – sóhajtottam csalódottan.

Végigsimítottam arcának puha bőrén, majd ajkaimat lassan az övéi felé közelítettem, finoman megízlelve a csodás puhaságot, mialatt vasmarkom fogságába ejtettem kicsiny kezecskéjét.

Most képes voltam felülkerekedni a szirén csókjai után vadul sóvárgó szörnyetegen. Beth annyira bájosnak és törékenynek hatott, hogy gátat vetett mohóságom útjába.

Lágy csókot leheltem a homlokára, majd elengedtem, rávillantva a félmosolyom.

Utána fordultam, ahogy a lépcső felé tartott. Ha tudnék aludni, akkor most biztosan álmatlanul tölteném az éjszakát.

Az elmémet kínzó gondolatok nem hagytak nyugodni. A fejem felett ott lebegett Damoklész kardja, arra várva, hogy lesújthasson. Az emeletről lüktető szívverés halk dallama képes volt valamennyire megnyugtatni… visszatartani attól, hogy önmarcangolásba kezdjek.

Megcsörrent a mobilom.

- Igen, Alice! – szóltam bele kedvetlenül.

- Fél perc, és kiabálni kezd! – mondta aggodalmasan.

- Rendben. Köszi!

- Még valami. Holnapra Bella és Edward visznek neked ruhát. Láttam, hogy együtt mentek reggel suliba, és… láttam a pizzás dolgot… - vihogott a vonal túloldalán.

- Ha-ha-ha! De vicces kedvében van valaki! – durcáskodtam. A hangulatom nem volt éppen a legjobb.

- Ugyan, Jaed! Aranyosak voltatok…

Vadul kifújtam a levegőt.

- Oké. Kb. még 5 másodperc. Szia!

Szia! – nyomtam ki feldúltan a telefont.

Aztán meghallottam…

- Annnyaaaaaaa! – Beth ordított. Ha ember lettem volna, akkor is tökéletesen hallottam volna. – Apppppaaaaaaa! Neeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeeee! Neeeeeeemmmmmm!

Villámként cikázva teremtem az emeleten, és téptem fel a szobája ajtaját. Máris a karjaimban tartottam. Gyenge testének minden porcikája nedvességben úszott. Vadul zihált, és hisztérikusan zokogott.

- SSS! – vontam a mellkasomra. – Nyugodj meg, csak álmodtál! – teljesen kétségbe ejtett, hogy így kell látnom.

Beth szorosan átölelt. A zokogásának keserves hangja majd kitépte a szívemet. A mellkasomban szorítást, és a torkomban hatalmas gombócot éreztem. Fájt, hogy szenvedni látom.

„Olyan jó, hogy itt maradt velem! Nem lennék képes egyedül… Istenem! A rémálmok… még ennyi idő után is annyira valóságosak… Ahogy anyáékat… és Madet…” – hallottam meg őt ismét a fejemben.

„Mi történhetett vele? Mit élhetett át, ami ennyire megviselte?”

Semmit sem értettem, csak annyit, hogy egy szörnyű emlék kínozza szépséges, emberi lelkét.

A karjaimban tartottam, lágyan ringatva.

- Köszönöm. – szipogott a mellkasomon. – Köszönöm, hogy itt maradtál.

- Semmiség! – suttogtam mosolyogva. – Mondtam, hogy érted bármit! Komolyan is gondoltam! – biztosítottam magabiztosan.

Beth hamar megnyugodott, mialatt én mindvégig hallottam a gondolatait, amelyek tele voltak bizalommal irántam.

Amikor a szíve már normális ritmusban vert, lágyan visszafektettem az ágyába, a takarót ráterítve törékeny testére.

Halkan szuszogott, a mellkasában dobogó csodás szerv lassú ütemet játszott. Vissza akartam menni a nappaliba, de mikor a homlokához hajoltam, hogy megcsókoljam, Beth belekapaszkodott a karomba.

„Mennyire szeretnék hozzábújni! Nem akarok újabb rémálmot… Szeretném, ha átölelne.” – üzente gondolatban.

Megcsókoltam a homlokát, ahogy az előbb is akartam.

- Ne aggódj, Édes! Itt maradok melletted! – mormoltam, miközben leheveredtem mellé.

Szorosan hozzám bújt, törékeny ujjacskáival a felkaromba kapaszkodott.

„Nem akarok újabb rémálmot…” – ismételte meg újra az egyik előbbi gondolatát, miközben arcát a karomba rejtette.

- Ne aggódj! Hallom a gondolataidat, Édes! Őrzöm az álmaidat, ígérem! – suttogtam vámpírfrekvencián.

- Jaed! – sóhajtotta.

Megmerevedtem egy pillanatra, azt hittem meghallott… „Lehetetlen!” – figyeltem a légzését pár pillanatig… a levegő egyenletes ütemben hagyta el a tüdejét, a szíve lassan dobogott, félálomban volt, mialatt énekelve, melengetve a szívemet kimondta a nevemet.

Hirtelen eszement ötletem támadt.

„Holnapra nagy meglepetést tartogatok a számára… Az Én szirénem számára… Remélem, beválik, még soha nem csináltam ilyet… Sikerülnie kell… Látni akarom az arcát, amikor…” – mélyedtem bele a gondolataimba.