2. Döntés (2. rész)

VÉRÉNEK ÉDES ILLATA BETÖLTÖTTE AZ ELMÉMET; hirtelen mozdulatától hosszú, selymes haja az arcomba omlott, és csiklandozta az ajkaimat. Kókusz illata volt.

Langyos könnyei eláztatták az ingemet, áthatoltak a vékony anyagon, és bevésődtek lázasan égő bőrömbe. A szomjam a torkomban égett apró, pislákoló lángként. Nagyot nyeltem, és a fájdalom megint végigszáguldott a nyelőcsövemen, mintha forró lávát nyeltem volna, ami lassan szétáradt a testemben. Édes kín volt ez, amit elviseltem. Elviseltem, mert cserébe a karjaimban tarthattam őt.

Beth halkan zokogott a vállamon. Gondolatban hálás volt nekem, hogy kiálltam mellette. Elméjét nem hagyták el haragos szidalmak, még akkor sem, amikor a három balfácán szórakozott vele. Csak vissza akarta kapni a táskáját, amit az édesanyja készített, és azt, hogy végre hagyják békén. Amikor elvágódott a padunk előtt, nem törődött gondolatban a rajta röhögő diákokkal. „Jaj, ne! Hogy lehetek ennyire béna! Ez nem igaz!” - ennyi száguldott csak felém elméjéből akkor.

Nem tudom, hogy miért, de meg akartam vigasztalni, nem akartam őt így látni. Zokogása hallatán összefacsarodott a szívem. A karjaim önálló életre keltek, és lassan, bizonytalanul átölelték őt. Mindkét kezem a hátán pihent, az egyikkel lágyan simogattam.

- SSS! - suttogtam, miután elfordítottam a fejemet hajzuhatagában a füléhez hajolva. - Ne itasd az egereket miattuk! - folytattam lágyan, leplezve, hogy tudom, nem is erre gondol.

Pár perccel később már csak szipogott. Éreztem, hogy el akar húzódni, és én készségesen leengedtem a karjaimat a hátáról. Lassan felegyenesedett, és a szemembe nézett. Megint elmerültem az óceánban. Egyik kézfejemmel letöröltem arcáról egy könnycseppet. A bőre hamvas volt, és forró a sírástól, orcáin halvány pír játszott, a szemei vöröslöttek, de így is gyönyörű volt. Gyönyörűen gyámoltalan, és én a mutáns korcs védelmezni akartam őt.

Nem törődtem a körülöttünk lévő szánalmas bagázs elmémbe bekúszó gondolataival. Most számomra csak ő létezett.

"Ez a csaj nem semmi!" – hallottam meg Em hangját a fejemben, és elmosolyodtam. Amikor Beth a nyakamba ugrott, leesett az álla.

A lány remegő kezekkel a táskája felé nyúlt, és előkotort egy csomag papír zsebkendőt. Kivett egyet közülük, és letörölte vele az arcát, majd próbálta diszkréten kifújni az orrát. Olyan bájos volt.

Amikor a tanár belépett a terembe, én visszafordítottam a törzsemet a tábla irányába. Lezserül elnyúltam a padban. A gondolataim elkalandoztak, az elmém tompa volt, mintha egy sűrű ködfátyol mögül figyelném a környezetemet.

Merengésemből Beth rántott vissza a valóságba, ahogy egy határozott mozdulattal egy papír fecnit csúsztatott az orrom elé.

"Ne haragudj!" - csak ennyi állt rajta. Felhúztam az egyik szemöldököm, majd kezembe vettem a tollát, ami az asztalon hevert.

"Miért haragudnék?" – írtam le gyorsan, majd visszatoltam elé a papírt a tollal együtt. Közben tekintetemmel a tanárt figyeltem, nehogy lebukjunk.

"Hát, hogy a hogy ilyen hevesen reagáltam!"

"Ne aggódj! Nekem tetszett!" – villantottam felé a félmosolyom, felé tolva a fecnit.

Mi a fenét művelek? Alice biztosan ezt is előre látta. Az én döntésemet nem, mert az egy hirtelen elhatározásból született, meg engem a kevertvérű biológiai abszurdumot egyébként sem lát, de a táskadobálós akcióról tutira tudott, és nem kellett látnoknak lennie, hogy kikövetkeztesse, mit fogok tenni. Az igazságtalanságot nem bírtam elviselni, és azt sem, ha valaki fitogtatta az erőfölényét a gyengébbel szemben. A rezervátumi suliban sokszor álltam ki a kisebbek mellett, akiket az idősebbek állandóan piszkáltak. Mivel ott mindenféle korosztály volt összezárva egymássál, ezért az ilyen esetek mindennaposak voltak. Az indiánok részére az általános és a középiskola is egy épületben volt.

Beth szemei kikerekedtek, mialatt elolvasta a válaszomat. Csodálkozó tekintettel rám pillantott, majd írni kezdett.

"Akkor jó!" - tolta vissza a papírost, aztán egy hirtelen mozdulattal visszarántotta maga elé, és lázasan írni kezdett. - "Amúgy nagyon rendes volt tőled! Köszönöm! El se tudod képzelni, milyen jól esett! Részemről örülök, hogy osztálytársak vagyunk. A többieket hallottam, mikor rólad beszéltek. Az a véleményük, hogy nagyon furcsa vagy! De szerintem nem! Szerintem azért vagy fura nekik, mert kedves vagy! Itt senki sem az! Velem legalábbis." – fintorodott el, mikor ezt leírta.

Felesleges volt elém csúsztatnia az üzenetet, a toll mozgásából már tisztában voltam minden egyes szóval.

Nem tudtam, mit válaszoljak neki erre vagy, hogy válaszoljak e egyáltalán. Végül csak felé villantottam a félmosolyom.

Az óra véget ért. Felálltam a helyemről, és nyújtózkodtam egyet, ami nagyon jól esett most. Az izmaim feszültek voltak, és az agyam folyamatosan kattogott. Mi ez az egész?

„Nem leszel képes távol maradni tőle!” - csengtek a fülembe nagyapám vészjósló szavai.

- Milyen órátok lesz? - kérdezte Beth, miközben ő is kikászálódott a padból.

- Francia. - válaszolta neki Em vigyorogva.

- Moi aussi. (Nekem is.) - mondta a lány, és engem elkápráztatott, hogy milyen természetességgel ejti ki az idegen szavakat. - Esetleg mehetnénk… együtt. - folytatta az anyanyelvén bizonytalanul.

- Persze. - vágta rá nagybátyám mohón.

Beth gondolatai körülöttem jártak. Elmosolyodtam.

Mi lesz ebből? Fújtam, ki vadul a levegőt, majd követtem a végzetemet.