1. Káosz (3. rész)

ALICE NEM JÖTT KÖZELEBB HOZZÁM; várta, hogy megnyugodjak, de ez nem ment könnyen.

Az ujjaim még mindig a földet markolták, zihálva kapkodtam a levegőt. Felemeltem a fejem, kétségbeesetten meredve rá, kavargó gondolataim kitartóan ostromolták a józanságomat.

- Nyugodj meg! – mondta énekelve, fájdalmas mosollyal az arcán.

„Nem lesz semmi baj.” – folytatta elméjével üzenve, miközben oldalra fordította a fejét. – „Holnap én is veled megyek az iskolába. Lisa Blackként iratkozom be, mint az unokanővéred. Elővigyázatosságból. Csak 15 éve volt, hogy idejártam, és nem szeretném, ha gyanút fognának. A többiek, Jazz, Bella, Edward, Rose és Emmett is visszajönnek. Carlisle és Esme is jönnek a hétvégén, de ők nem maradnak. Szerintük mi is képesek vagyunk megoldani ezt a helyzetet. Láttunk már ilyet!” – vont vállat.

- Nem, nem láttatok! – szűrtem a fogaim közt, letaglózva a rám szakadt jövőképtől.

Dühös voltam, rettentő dühös, hogy ilyen félvállról veszi, úgy beszél, mintha ez lenne a normális.

Edward csak egy vámpír volt, aki mindent megtett Belláért. Nemes lelkű, és végül az ő szerelmük beteljesülhetett.

„De én egy torzszülött vagyok!! Egy valóságos istencsapása. Farkas, vámpír... és egy nagyon kicsiny részt ember… Nem tehetem. Nem szerethetek egy embert. Akármilyen szép is az a lány, vagy akármilyen különleges... Lehet tőlem akár Kristen Stewart, akkor sem szerethetek belé.”

„Emmett is beiratkozik velünk, de ő majd csak éjjel ér ide, még van egy kis dolga.” – folytatta Alice az előző megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva. – „Emmett Karl Blackként iratkozik be, mint a fivérem. Rose nem jön a suliba, és Edward és Bella sem, de itt lesznek, amíg tehetik, hiszen nekik vissza kell menniük a Harvardra, de támogatni és segíteni fognak, ahogy csak tudnak. Rose nem akar az iskolába jönni velünk, mert szerinte bőven elég vagyok én és Em, de itt lesz neked ő is.”

Csak bámultam Alice-re. Nem tudtam, mit tegyek, hogy mit mondjak... egyszerűen lefagytam. Ott térdeltem, mint valami félőrült, az ujjaim görcsösen markolászták a nedves földet.

„Jaed, Drágám!” – nézett rám esdeklő szemekkel, vámpírgyorsasággal előttem teremve. Leguggolt hozzám, közben kézfejét az állam alá téve, mutatóujjának külső részével felemelte a fejem. – „Én azt szeretném, ha boldog lennél!” – üzente gondolatban. – „Arra kell, hogy kérjelek: NE KÖVESS EL SEMMI OSTOBASÁGOT!” – tekintetével az enyémet kereste, mire én belenéztem szerető, együttérzést sugárzó, aranybarna szemeibe.

- Nem fogok a lány közelébe menni! – jelentettem ki határozott, feldúlt hangon.

„Nem erre gondoltam!” – csattant az elmémbe gondolata keményen, miközben megrázta a fejét.

„Mi az, hogy nem erre gondolt??? Dehogynem! Nem lehetek olyan ostoba, hogy egy embert kiteszek MAGAMNAK.”

„Ed! Ez a lány...” – szakította meg Alice a gondolatmenetét egy pillanatra. – „olyan, mint Bella. De érzékenyebb! Sokkal érzékenyebb!” – megint szünetet tartott. – "Láttam őt szenvedni. Láttam, ahogy halálra váltan üvölt a fájdalomtól. Láttam meghalni. Láttam vámpírrá válni. A látomásaim az utóbbi egy hónapban az őrületbe kergettek. Amióta eldöntötted, hogy a forksi gimibe fogsz járni, azóta váltakoznak... folyamatosan.” – elvette a kezét az állam alól, majd elfordult tőlem.

Oldalasan elém ült törökülésben. A földet bámulta, miközben hangosan folytatta.

- Aztán elkezdtem koncentrálni a lányra – mondta bánatosan. –, és a látomásaimban láttam, hogy valami „fekete lyukat” ölel... tudtam, hogy te vagy! Ennyire már ismerem a képességem korlátait a hozzád hasonló fél-lényekkel kapcsolatban...

- Harmad! – morogtam.

- Akkor harmad! – mosolyodott el egy pillanatra. – A lényeg, hogy ő akar téged! – jelentette ki összeszűkítve a szemeit. – El kell döntened, hogy te mit akarsz! Nem bánthatod!

„Persze, hogy nem! El kell kerülnöm őt! Lehet, hogy Alice téved, hogy nem jól látta, lehet, hogy nem jó a tippje a "fekete lyukra", és nem is én vagyok az. Bárki lehet! Akár Seth is!”

Na persze! Alice sohasem téved! Lehet, azért látja szenvedni, mert én, a mutáns megsebzem. Lehet, ezért látta meghalni, ahogy vámpír is ezen okból válhat belőle.

A sok lehet őrült módon kavargott a fejemben.

„Távol kell tartanom magam tőle! Bármi áron!”

- Az érzései nagyon erősek... ezért láttam őt – mondta nagynéném elrévedve, a föld felé bámulva. – Ez a lány különleges. Neked pedig nem szabad úgy viselkedned, ahogy Edward tette Bellával...

„Témánál vagyunk!” – gondoltam.

- Nem szabad szeretned, aztán elhagynod..., aztán megint szeretned... Ő azt nem bírná ki... Ezért láttam... meghalni.

„Mi? Azért, mert elhagyom? Azért? Nem azért, mert széttépem?”

- Alice! – mondtam kétségbeesve, miközben felé hajoltam. – Mondd meg, mit tegyek! – kérleltem.

- Nem tudom. Ez a te döntésed – sóhajtotta. – Edward dolgába se szóltam bele... nagyon – vont vállat. – A tiédbe se fogok, de segíteni akarok, hogy ne kövess el olyan eszement őrültségeket, mint a nagyapád! – az utolsó szót gúnyolódva ejtette ki. – Tudom, hogy olyan vagy, mint ő! – fújta ki a levegőt, és a bal kezével felmarkolt egy kis földet, majd miközben beszélt az ujjai között engedte kifolyni azt vissza, ahová való. – Te is szörnyetegnek tartod magad..., aki nem érdemli meg a boldogságot..., aki lelketlen... Te sokkal többet szenvedsz azért, ami vagy, mint amennyit ő, mert te nem is tudod igazán mi vagy...

Ez igaz volt. Szenvedtem. Nem tudtam, hogy ki, vagy mi is vagyok valójában. Hogy hogyan teremthetnék egyensúlyt magamban, arról fogalmam sem volt.

A családom elfogadott... a vámpírokból álló része, még a barátaik is, a Denali klán és a többiek. De a falkának csak egy kicsiny hányada fogadott be: Sam, Paul, Jared, Embry, Leah és Seth...

A többi farkas tartózkodóan viselkedett velem szemben.

Seth és én együtt jártunk a rezervátumi suliba, egy osztályba. Egy padban ültünk, egész nap együtt voltunk, de a farkaskölykökkel folytatott beszélgetéseiben nem tudtam részt venni. Nem tudták hogyan viszonyuljanak hozzám, tanácstalanok voltak, ahogy én is.

Kívülállónak éreztem magam, és ezt mindenki látta rajtam.

Az ötlet, hogy a forksi gimibe járjak anyától származott.

Egy hónapja, estefelé bejött a szobámba.

- Jaed, kicsim! Kérdezni szeretnék tőled valamit. – az íróasztalnál ültem, és anya miközben beszélt megsimogatta a fejemet.

- Hallgatlak! – pördültem meg a forgószékkel, a kezeimet összekulcsolva a tarkómon.

Anya elsétált előttem, és egyik lábát feltéve az íróasztalra, félig felült rá. A székemmel utána fordultam, követve a mozdulatait.

- Ugye nem szereted a rezervátumi sulit? – kérdezte a szemembe nézve.

- Nem vészes – vontam vállat.

- Arra gondoltam, hogy talán... – lenézett a padlóra. – hogy talán, járhatnál a forksi gimibe! – emelte fel a fejét hirtelen a képembe vigyorogva.

- Komolyan? – kérdeztem meglepetten, miközben a kezeimmel az asztalra támaszkodva, felé hajoltam.

- Igen, komolyan! – mosolygott anya, látva a lelkesedésemet.

- Köszönöm, anya! – álltam fel hirtelen, örömömben a nyakába ugorva.

„Szóval ez a beszélgetés, a döntésem indította el a lavinát, ami most elsöpri eddigi megszokott életemet, magával sodorva a kétségbeesett bizonytalanságba.”

A sorsunkat magunk alakítjuk, de ki tudja melyik a helyes lépés: Vele vagy Nélküle? Egy ember élete forog kockán, de én nem készültem fel rá, hogy bármelyiket is válasszam!!

„Nem tudok, nem akarok!!!”

Alice még mindig a földdel játszadozott.

- Ha szeretni fogod őt, akkor vele kell lenned! – jelentette ki határozottan.

- NEM! – kiabáltam rá.

Alice felpattant, megfordult, majd kicsit arrébb megállt, háttal nekem.

- Gondolkodj el ezen! – bökte oda nekem a válla fölött, újra felém fordulva. – Gyere, menjünk haza! – susogta.

Felálltam, és ahogy mellé értem, Alice a vállamra tette a kezét.

- Ne aggódj! Minden rendben lesz! – mondta érzelemmentesen.

„Nem! Semmi nem lesz többé rendben! A jövőm maga a káosz………”