1. Káosz (5. rész)

EM BEKÁSZÁLÓDOTT A HÁTSÓ ÜLÉSRE; Alice pedig beült mellém.

Nem olyan sebességgel hajtottam, mint tegnap, de természetesen a sebességhatárt nem tartottam be.

Nem beszéltünk út közben, Alice nagyon koncentrált valamire, Em az ablakon bámult kifelé, én pedig elmerültem a gondolataimban. Kikapcsoltam a képességem, hogy ne halljam a gondolataikat. A családtagjaimmal már megtudtam tenni, sokat gyakoroltam.

Hétfő volt, szeptember. A tanév első napja. Az évnyitót kihagytuk. Mindannyian feleslegesnek tartottuk, hogy megjelenjünk. Hiszen Alice és Em tegnap - jobban mondva Emett ma - érkeztek, én pedig egyébként se jöttem volna el. Az eső szemerkélt, ami nagyon is megszokott volt erre. Mielőtt a sulihoz értünk volna szakadni kezdett.

Fél nyolc előtt járt 5 perccel. A parkolóban még alig állt pár autó.

- Oda parkolj! - utasított Alice a parkoló másik vége felé mutatva.

Bólintottam, és szó nélkül eleget tettem a kérésének.

Kiszálltunk, összeszedtük a cuccunkat, és épp indultunk volna befelé, amikor...

"Remélem, hamarosan kinövik ezek a kölykök a hülyeségüket, és békén hagyják végre!" - hallottam meg egy fiatal nő gondolatait.

"Remélem, nem aggódik értem nagyon. Van elég baja szegénynek nélkülem is!" - jött felém egy kamaszlány gondolata is. - "A fenébe! Újabb hülye tanév ebben a pokolban! De kibírom valahogy! Muszáj! Majd nem veszek róluk tudomást!" - folytatódott a gondolatmenet.

Egy kicsi, piros Chevrolet hajtott be a parkolóba. Egy kb. 10 évvel ezelőtti modell.

Kinyílt az anyósülés felőli ajtó, és egy korombeli, szőkésbarna, hosszú hajú lány szállt ki rajta.

Nem tudom, hogy mit kerestem még a parkolóban. Megint olyan érzésem volt, mintha lefagytam volna.

- Szia! - kiáltotta a volánnál ülő nőnek, miközben a nyitott kocsiajtóba kapaszkodott.

- Rendben. Akkor délután. - jött a nő válasza.

A lány nagyot sóhajtott, megpördült, és bevágta az ajtót, de ezzel a mozdulattal a kezében lévő mappát elejtette, és abból a papírok szanaszét szóródtak.

- Oh, hogy a fene! - motyogta alig hallhatóan, de én hallottam. "Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?" - folytatta gondolatban, és leguggolt, hogy összeszedje a jegyzeteit.

Hirtelen feltámadt a szél, és elsodort néhány lapot. Az egyik pont a lábamnál állapodott meg.  De valami mást is felém hozott a szél, egy illatot. A torkom égni kezdett. Nagyot nyeltem, és a fájdalom végigszáguldott a nyelőcsövemen, aztán szétterjedt a testemben. A vérem felforrt, úgy éreztem, mintha lázas lennék. Az illat, ami megcsapott édes, zamatos és elképesztően hívogató volt. A lány vérének az illata.

Urrá tudtam lenni a szomjamon, hiszen tegnap vadásztam, és egyébként is jó voltam ebben.

De ilyen még nem történt velem.

 

Ösztönösen hajoltam le, nem is gondolkodtam, és felemeltem a papírt, a Bűn és bűnhődés elemzése volt rajta irodalomra, kis narancssárga virágokkal körülölelve. Az egyik nyári olvasmányunk, aminek az elemzését elvileg ma vettük. Ez az olvasmánylistán világosan a könyv címe mellé volt írva: "Az elemzésből jól készüljenek fel, mert az első tanítási napon ezt fogjuk venni, és kérdezni fogok! Mr. Brooks"

Odasétáltam emberi tempóban a lányhoz, aki még mindig "A fene!" és "A francba!" felkiáltások kíséretében gondolatban szedegette össze a jegyzeteit.

Leguggoltam hozzá, és az arcomon megjelent egy Edwardtól örökölt, jellegzetes vonás, a jól ismert félmosoly.

- Ez azt hiszem, a tiéd! - mondtam.

A hangom olyan lágy volt, mintha a legújabb áldozatomat cserkészném be. Ismeretlen volt ez a hang számomra, még sosem csináltam ilyet. Az illata még mindig égette a torkomat. Apró láng volt ez, jelezve a természetemet.

A lány zavartan emelte fel a fejét, és kikerekedett szemekkel nézett rám. Én még mindig mosolyogtam, és mélyen a szemébe néztem. Óceánkék szemei voltak, olyan volt, mint a horizont, ahol az óceán és az égbolt egymáshoz ér.

"Ez meg ki lehet?" - hallottam meg a gondolatait. - "Még sosem láttam, biztosan új diák. Remek! Újabb nagymenő, aki megkeseríti az életemet!" - gondolta, miközben óvatosan végignézett rajtam.

Nem értettem a gondolatmenetét, hogy mire érti, hogy meg fogom keseríteni az életét, de akkor meghallottam.

Három fiú, tőlünk 7 méternyire nagyokat röhögött. Feléjük fordítottam a fejem.

"Szerencsétlenke újabb éve!" - hallottam meg egy nyúlánk, szőke ficsúr gondolatait.

"Mennyire szánalmas!" - száguldott felém a barna, az előzőnél kissé vállban erősebb fiú gondolata.

"Ez már kezd unalmas lenni!" - jött a következő, aki egy fekete hajú, az előző kettőnél nagyobb darab kölyök volt.

A szemeim összeszűkültek, aztán rendezve vonásaimat visszafordultam a lányhoz.

- Az unokanővérem összeszedi a többi lapot, amit elvitt a szél. - próbáltam megnyugtatni, mert a gondolatai és a mozdulatai is nagyon idegesek voltak.

- Kö... szönöm! - hebegte, és ismét kikerekedett szemekkel bámult rám.

- Szívesen. - mondtam újra elmosolyodva.

Gyorsan összekapkodtam a még a földön heverő lapokat, - amiknek nagy részük már teljesen elázott - és felálltam. Kinyújtottam a lány felé az egyik kezemet, aki készségesen helyezte bele az övét, és én felhúztam.

Elhúztam a kezem, közvetlenül előttem állt. Farmer és egy keki színű felső volt rajta, ami kilátszott a citromsárga dzsekije alól. A haja rendetlenül omlott a vállára, az arca hófehér volt, - persze nem annyira, mint a rokonaimé - és a szeme... A szeme tökéletesen illett az arcába, olyan volt, mint két tiszta vizű, kis tavacska.

- A nevem Jaed Cabil Black. - mutatkoztam be mosolyogva.

- Én Elisabeth Katie Dawn vagyok. - mondta, és felhúzta az orrát.

"Nem értem minek kell a nevével kérkednie."  - jött felém a gondolata. Felnevettem, erre ő csodálkozva nézett rám. Olyan lehettem, mint egy elmebeteg. 

- Azt hiszem, hogy akkor neked is meggyűlik a bajod azzal, ha alá kell írni valamit. - jegyeztem meg mosolyogva.

- Igen. - válaszolta viszonozva a mosolyomat.

- Szerintem az irodalom óránk közös. - böktem az állammal a mappája felé.

- Aha. - sütötte le a szemét.

Alice mellénk libegett a kezében egy jókora papírhalommal, azok szerencsére elég száraznak tűntek.

- Megtaláltam az összeset. - mondta Elisabethre mosolyogva, és felé nyújtotta a paksamétát.

- Köszi! - válaszolta a lány zavartan, és Alicere emelte a tekintetét.

- Lisa vagyok. - folytatta nénikém.

- Beth. - mondta Elisabeth kurtán. - Igazából Elisabeth, de én csak így használom. - folytatta felém fordulva.

- Értem. - mondta Alice kedvesen.

Én csak bólintottam.

- Nekünk még be kell iratkoznunk. - mondta nénikém a szemembe nézve, aztán megragadta a karomat. - Még találkozunk. - bökte oda még Bethnek a válla felett.

- Hát akkor sziasztok! És még egyszer köszönöm! - kiáltotta utánunk zavartan.

A három fiú időközben eltűnt. Valószínűleg már elindultak az óráikra. Nem figyeltem igazán rájuk.

A titkárságon nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, 10 perc alatt végeztünk, és még volt 5 percünk beérni az óránkra.

Földrajzunk volt, amit kívülről fújtam. Unalmas volt. Alice-szel és Emmel a hátsó hármas padban foglaltunk  helyett. Alice az egyik, Em a másik oldalamra ült. Úgy tűnt ez az óránk nem közös Bethszel. Magam sem tudtam miért, de ez elkeserített.

Nem akartam rákérdezni Alicere, hogy mi volt ez az egész a parkolóban, hogy tudja e, hogy miért viselkedtem így. Csak nem örököltem azt a hülye bevésődéses baromságot apától?

Nem, az nem lehet. Mikor megláttam Betht, akkor nem szűnt meg körülöttem a világ, és nem adtam meg neki az "univerzum közepe" címet. Nem, ez az érzés nem az volt. De akkor mi volt?