2. Döntés (4. rész)

Hát itt a folytatás! :)))))

Drága Vampire Nori!

Ezt a fejit kifejezetten Neked ajánlom, mivel tegnap véres harcok árán megszerezted magadnak Jaedet! xD

Ezért most megkapod tőlem ajiba! xD

Sok millió csók Neked a támogatásért, és a bizalomért!

Ui.: Mindenkinek köszönöm, aki akár csak egy mondatával is hozzájárult, hogy a múzsa rendszeresen meglátogasson! ;)))

IMÁDLAK TITEKET!!!!!!!!!!!!!!!! xD

Pussz.

Abigel

LÁGYAN MEGCSÓKOLTAM AZ ALSÓ, MAJD A FELSŐ AJKÁT; nem tudtam betelni vele.

Vadul zihált, eper illatú lehelete megrészegített.

Homlokomat az övéhez érintettem, és a szemeim mosolyogtak. Ismét rabul ejtettem a tekintetét. Az orcái kipirultak, és hamvas bőre lángolt, mintha lázas lenne.

Vasmarkommal még mindig a mellkasomhoz szorítottam törékeny kézfejét. A szíve makacsul zakatolta a számomra oly’ kedves dallamot, vérének édes illata elhomályosította az érzékeimet.

„Mit művelek? Istenem! Olyan gyönyörű! Elment az eszem!” - sóhajtottam magamban.

„Ha hazaérek, beszélek Alice-szel, de előbb lerendezem Emmett-tet. Az ebédlőben történtekért még elszámolnivalóm van vele. Az én káromra nem szórakozhat büntetlenül.”

Tépelődésemet Beth kétségbeesett hangja szakította meg.

- Miért csinálod ezt velem? - a hangja remegett, a sírás kerülgette.

- Mit, Édes? - kérdeztem lágyan, és végigsimítottam az arcán.

- Én… nem vagyok… a te súlycsoportod. - mondta keserűen.

Hangosan felnevettem. „Ezt a kifejezést! Még, hogy nem az én „súlycsoportom.” Jesszusom! Esküszöm, mindjárt felfalom! Annyira imádnivaló!”

- Mi olyan vicces? - ráncolta össze a szemöldökét, és a szemei ismét halványzöld árnyalatban játszottak

„Miért nem hallom már megint, pedig most nagyon szeretném tudni, mire gondol abban a gyönyörű kis fejecskéjében?”

Vállat vontam.

- Miért gondolod, hogy nem vagy az? - hajoltam közel finom ajkaihoz, mire egy pillanatra megborzongott. „Vajon Tőlem, …. vagy csak a hidegtől? Miért most hagy cserben a képességem megint??”

- Ez… egyértelmű. - motyogta.

Kissé távolabb húzódtam Tőle, tekintetét még mindig fogva tartva. „Ó ezek a lányok, a fene se érti őket!”

És ki lenne az én súlycsoportom? - érdeklődtem a már ismerős, selymes vámpírhangomon. - A rosszindulatú, felszínes Amy? - köptem dühösen a szavakat, - fejemet a volán felé fordítva - ahogy eszembe jutott az a fúria, a szánalmas és sekélyes gondolataival.

Beth kikerekedett szemekkel fürkészte az arcomat.

- Gondolom. - suttogta alig hallhatóan, és lesütötte a szemeit.

„Jaj Beth, ezt Te sem gondolhatod komolyan? AMY meg én!!! Ha-ha-ha. Valószínűleg nem lenne hosszú életű!”

Elmosolyodtam a képtelen válaszán.

- Hmm. - úgy tettem, mintha elgondolkodnék a javaslaton. - Rosszul gondolod! Ellent kell mondanom. - húzódtam ismét közelebb hozzá.

Beharapta az alsó ajkát, miközben riadt tekintettel nézett a szemembe.

„Lehet, hogy ezt az egészet a többiek találták ki: Az új srác majd kikészíti bénácskát.” - hallottam meg ismét a gondolatait. Ez már kezdett sok lenni nekem. Hol hallom, hol nem. „Hogy csinálja ezt? Vagy csak a puszta közelsége képes rá, hogy kikapcsolja a képességem, és nincs is Bethben semmi különleges?” - dilemmáztam magamban.

„Holnap mindannyian rajtam fognak röhögni”. - folytatódott a gondolatmenete. - „Hogy képesek ilyesmire? Jaed lehet, hogy csak emiatt kedves velem. Teljesen meg akarnak semmisíteni. Azt akarják, hogy elköltözzünk innen. Istenem! Mennyivel másabb lenne minden, ha anyáék még élnének, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne, és sokkal… boldogabb!” - az utolsó szó egy fájdalommal teli, hatalmas sóhaj kíséretében hagyta el az elméjét.

„Ahh…szegény lány, ez szörnyű lehet neki! Nem is tudom elképzelni, csak halvány sejtelmem van, hisz engem két nagy „család” pátyolgat, igaz, ez néha fárasztó tud lenni.”

A családjáról eddig még nem tudtam túl sokat. Az édesapjáról a francia óra alatt zajló levelezésünk során - válaszként a nyelvtudására vonatkozó kérdésemre - csak annyit írt, hogy diplomata VOLT. A múlt időből én arra következtettem, hogy már nem az, nem arra, hogy meghalt.

- Beth! - énekeltem az ajkain. - Nekem te kellesz! - leheltem.

„Pedig próbálom meggyőzni, - nem valami nagy sikerrel - hogy bízzon bennem, és ne gondoljon butaságokat.”

„Most már biztos, hogy ez valami átverés! Egy rossz vicc! Vagy… egy álom.” - tárult ki előttem ismét titokzatos elméjének kapuja. -„Egy csodaszép álom, és én mindjárt felébredek. Otthon…, a szobámban… Milyen szomorú is leszek akkor…, és milyen csalódott… De még mindig jobb, mintha az egész suli előtt megaláznának!”

„Miért gondol ez a lány ilyeneket? Az életről, és persze Rólam! Vajon miért kapott már ennyi sebet, hisz a légynek sem tudna ártani?”

A gondolataitól összeszorult a mellkasom, és úgy éreztem, nem kapok levegőt.

Lenéztem a még mindig egymásba kapaszkodó ujjainkra, majd kezeinket Beth ölébe ejtettem. Az Ő törékeny kézfeje került felülre, amit gyengéden simogatni kezdtem a másik kezemmel.

- Tudod, - sóhajtottam, tekintetemet ujjainkra fókuszálva - én nem tartozom a szánalmas, sárvérű, iskolai bagázshoz. - félszemmel érzékeltem, hogy ajkai mosolyra húzódnak a „sárvérű” kifejezés hallatán - Azért szereztem vissza a táskádat, mert ösztönösen cselekedtem, és mert nem tetszett, amit látok. Gyűlölöm, ha valaki attól érzi magát erősnek, hogy a nála gyengébbel szemben fitogtatja az erejét. - öntöttem ki neki teljesen a szívemet, amitől lassan kezdtem megkönnyebbülni. - Ez gyávaság! - egyre ingerültebbé váltam, ahogy visszagondoltam arra a jelenetre. - Nem is tudod, hogy legszívesebben mit tennék azzal a három balfékkel! - szűrtem végül a fogaim közt. Ismét egy erőteljes remegéshullám futott végig a gerincemen, azután pedig izzadni kezdtem. „Én izzadni? Lehetetlen! Mi a nyavalya-kórság kerülget?- ilyet még nem tapasztaltam” De most nem akartam az esetleges betegségemmel foglalkozni, sokkal fontosabb dolgom van annál: Meggyőzni Őt, hogy bízzon bennem. Csak ez számít most!

Tekintete követte az enyémet, amikor belekezdtem az előbbi mondandómba.

Néhány percig - szótlanul elrévedve - az ölében nyugvó, egymásba fonódó kezeinket néztük, miközben én belefeledkeztem Beth felém száguldó gondolataiba.

„Lehet, hogy most az egyszer mégis megszánt engem Fortuna? Jaed őszintének tűnik, és ahogy megvédett… Mégsem lehet olyan, mint a többiek… Különben is már az első nap kedves volt velem, kivéve az aznapi elköszönését, - erre a gondolatára legszívesebben állon vágtam volna magam - és rajtam kívül csak Lisáékkal állt szóba. Na meg persze ma Amyvel, ha azt egyáltalán szóba állásnak lehet nevezni.”

Elmosolyodtam az eszmefuttatásának zárómondatán, majd ráemeltem szemeimet, - elszakítva kezeinktől - , mire felemelte a fejét, és hálás tekintetével rabul ejtette az enyémet.

Lassan felé hajoltam, majd lágy csókot leheltem forró ajkaira.

- Figyelj rám, Beth! - kértem azon a bizonyos vámpírhangon. - Nem foglak becsapni! Nem foglak megbántani! Istenemre esküszöm, hogy SOHA többet nem okozok fájdalmat neked! - gondoltam arra a bizonyos elsőnapi elköszönésre.

- Hiszek neked! - suttogta alig hallhatóan, és gondolatai, szavai hitelességéről biztosítottak.

Nem értette ugyan, mire értem, hogy „többet” nem okozok fájdalmat neki, de nem dilemmázott rajta sokat.

- Akkor? Hazavihetlek? - kérdeztem egy elégedett, széles mosoly kíséretében.

Beth bólintott. Visszaültem a volánhoz, miközben egy pillanatra sem engedtem el törékeny ujjait.

A motor halkan felmordult - lágyan duruzsolva, és én egy csodálattal teli, elégedett pillantást vetettem a mellettem ülő angyalra.

Beth Newtonék boltjától pár méternyire lakott, amit most Mike vezetett, az édesanyja ugyanis évekkel ezelőtt - hosszú betegség után - elhunyt. Bella emberként náluk dolgozott, és én is sokszor jártam az üzletükben, így jól ismertem Forks azon részét.

Leparkoltam a Dawn ház előtt.

- Megérkeztünk! - mondtam lágyan, mire Beth felsóhajtott. - 7-re érted jövök. - vigyorogtam.

Bólintott, majd az ajtó felé nyúlt.

- És a búcsúcsók hol marad? - leheltem, miközben - egyik kezemet a kormányon pihentetve - áthajoltam az Ő oldalára. Ujjait még mindig vasmarkom fogságában tartottam.

Kérdésem hallatán ismét fülig vörösödött, majd arcával bizonytalanul közelíteni kezdett az enyém felé.

Nem mozdultam. Mosolyogva vártam, hogy megcsókoljon. Ajkait félénken az enyémekhez érintette, miközben ujjai szorosabbra fűződtek rabságukban.

A kezemet - amely az előbb még a kormányon pihent - lágyan a tarkójára helyeztem, és finoman közelebb húztam magamhoz.

- Hmm. - mormoltam. - Olyan édes vagy!

- Te is. - suttogta alig hallhatóan.

- Valóban? - leheltem.

Válaszul észrevétlenül bólintott.

Nem akartam elengedni. Mindörökre a karjaimban akartam tartani. Megvédelmezni, akár az életem árán is.

A döntés már rég megszületett, de én nem akartam tudomásul venni, nem voltam képes benne hinni.

„Fortuna hozzám volt kegyes, és nem Bethhez. Én egy tökéletes angyalt kaptam, míg Ő egy mutáns szörnyeteget. Bárcsak „egy átlagos farkas” lennék, akkor nem agonizálnék azon, hogy mit tegyek. Farkasként boldogan élhetném le mellette az életemet, - együtt megöregedve - és ha Ő meghalna én is követhetném.

Édes vérének illata, akkor nem kísértene, és biztos lehetnék abban, hogy boldoggá tehetem. Akkor megadhatnék neki bármit. Bármit, ami után csak vágyakozik. Adhatnék neki családot.

Jaed! Miket nem gondolsz? Hiszen alig ismered!!! Két napja még azt sem tudtad, hogy létezik ezen a világon Beth! Térj már észhez az isten szerelmére!!”

Az utolsó gondolatomra összefacsarodott a szívem. A rokonaim közül senkinek még csak fogalma sem volt arról, hogy képes vagyok e a gyermeknemzésre. Habár valószínűnek tartották, hiszen a vámpírférfiak is képesek voltak rá, akkor én miért ne lennék? Hiszen harmadrészt ember vagyok.

Valójában semmiben sem voltak biztosak velem kapcsolatban. Biztosra vették például, hogy a harapásom nem mérgező, egészen öt hónappal ezelőttig, amikor egy vadászaton vadul termelődni kezdett a számban a gyilkos nedű, amit én undorodva köpködni kezdtem.

Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Szerencsére akkor Seth, Emmett, és Edward társaságában voltam vadászni, és a nagyapám rögtön tudta, hogy mi az a folyadék, amitől kétségbeesve próbálom megszabadítani a szájüregemet.

Természetesen ebben is egyedi voltam: a mérgem nem olyan volt, mint a vámpíroké, de Carlisle-nak és Edwardnak a mai napig sem sikerült teljesen kielemezni.

Beth a vállamra hajtotta a fejét, forró ajkai csiklandozták a nyakamat. Éreztem, ahogy langyos könnyei ismét eláztatják az ingemet.

- Mi a baj, Édes? - kérdeztem a leglágyabb hangomon, és simogatni kezdtem a haját.

- Semmi. - rebegte.

Elmosolyodtam.

- Értem, és mi az a semmi?

- Ez… az egész.

- Ha megríkatlak, akkor jobb lesz, ha elmegyek. - hajoltam a füléhez olyan közel, hogy ajkaimmal megérinthessem.

- Ne! - könyörgött suttogva.

- Hogy mondtad? - csókoltam lágyan a fülébe, majd a nyelvemmel megízleltem.

- Ne! - suttogta ismét.

- Még mindig nem értem. - leheltem.

- Ne! - kérte most már erélyesebben.

- Szívesen itt maradnék. Semmit sem szeretnék ennél jobban! - vallottam be szomorúan. - De haza kell mennem. Még van egy-két elintézni való ügyem mielőtt érted jönnék, és különben is, ha állandóan a nyakadon lógok, akkor hamar rám fogsz unni. - vigyorogtam.

- Nem hiszem. - rázta meg a fejét a vállamon, miközben összeráncolta a szemöldökét.

Felemeltem a fejét, hogy utoljára - mielőtt egyedül maradnék a kettészakadni készülő elmémmel, és a skizofréniámmal - megcsókoljam.

Ajkai elnyíltak, ahogy a szemembe nézett, én pedig lassan hozzáhajoltam, és pár milliméternyire a csodás puhaságtól elmosolyodtam. Beth hevesen ajkaimhoz nyomta az övéit, és karjaival átölelte a nyakamat, átkaroltam a hátát, és egy hirtelen mozdulattal közelebb húztam magamhoz. Megéreztem édes nyelvét a számban, - nem gondolkodtam - az enyémmel követtem a mozdulatait. Ujjait remegve a hajamba fűzte. Én is így tettem.

Csak akkor váltak szét ajkaink, mikor már egyikünk sem kapott levegőt. Vadul ziháltunk, homlokunkat összeérintve.

- Megyek. - jelentettem ki keserűen, nagyot sóhajtva.

- Oké. - suttogta Beth beletörődve.

Erőt vettem magamon, és engedtem kiszállni. Néztem, ahogy minden lépésnél visszafordul, és a képemre kiült egy önfeledt vigyor, amit képtelen voltam letörölni onnan.

Mikor a bejárati ajtóhoz ért ismét visszafordult, - körülbelül húszadszorra a rövid útszakaszon - és felém intett, amit én boldogan viszonoztam. Miután eltűnt az ajtó mögött indítottam.

Úgy hajtottam, mint egy őrült - a kilométeróra jócskán túllépte azt a bizonyos 300-as határt - remélve, hogy felcsavarodom egy fára, de a gének… úgy sem engednék.

Nem tudtam, hogy mit csináljak, de ígéretet tettem. Ígéretet tettem az angyalomnak, és be akartam tartani, bármit is jelentsen ez.

Mire hazaértem, teljesen kikészültem. Vadul markoltam a kormánykereket, ami lassan kezdte megadni magát, és halvány - az én szememnek jól látható - repedések jelentek meg rajta. „Remek, ebben is Edwardot utánzom.” Felsóhajtottam, miközben lehunytam a szemem. Lassan, de biztosan kezdtem lehiggadni.

Miután sikerült megnyugodnom, kiszálltam, - már mindenki jól tudta, hogy ott vagyok - és lezserül a vezető felőli oldal ajtajának támaszkodtam.

- Emmett Cullen! - mondtam erélyesen a szokásos hangnemben - hisz tudtam, hogy így is meghallja az illető - ravasz vigyorral a képemen.

„Játsszuk le, Öcsi!” - küldte felém nagybátyám gondolatban.

- Rendben. - válaszoltam még szélesebb vigyorral, majd futásnak eredtem a közelben lévő erdei tisztás felé.

Mikor odaértem abba az irányba fordultam, ahonnan érkeztem, és bevártam Em-et.

Jól tudta, hogy ellenem semmi esélye, de a büszkesége, és a harc iránti lelkesedése erősebb volt.

Támadó pozíciót vettem fel. Széles terpeszbe állva, kissé előrehajolva, megdöntve a törzsemet, egyik kezemmel a talajnak támaszkodva, másikat hátra lendítve. Az arcomon még mindig ott ült a ravasz vigyor.

„Miért kell ebből ilyen nagyügyet csinálni? - morfondírozott magában, miközben közeledett. - De ha ezt akarod, legyen!” - közölte elégedetten, gondolatban.

A tisztás másik oldalán a sűrű növényzet mozogni kezdett, és Emmett előlépett. Előrelendítettem a karomat, majd intettem, hogy lehet próbálkozni.

- Nagyon jót nevettem a mai vicceden, bácsikám! - mondtam gúnyosan vámpírhangomon. - Most vállalnod kell a következményeit! - fenyegettem.

Ő csak bólintott, egy - az enyémhez hasonló - ravasz vigyor kíséretében.

- Tudom, mire készülsz! - jelentettem ki, biztosítva arról, hogy úgyis vereséget szenved.

Hiszen hallottam a gondolatait. Tudtam, hogy merre mozdul, még jóval azelőtt, hogy igazán megfogalmazódott benne. Ráadásul sokkal erősebb voltam nála. Egyetlen vámpír létezett, akivel döntetlenül végződtek játékos harcaink: a nagyapám, Edward.

Vicces, de néha meg sem mozdultunk, - ha nem volt igazán kedvünk átrendezni a tájat - fejben játszottunk.

Emmett hirtelen előrelendült, hogy rám vesse magát. Nem mozdultam, majd az utolsó pillanatban villámgyorsasággal eltűntem alóla, mire ő guggolva ért földet az előbbi helyemen.

„Ügyes!” - bólintott elismerően, miközben elhúzta a száját, majd ismét felém lendült.

Párszor még eljátszottam vele - mint torreádor a bőszült bikával - az előbbi arrébb sasszézó, elegáns lépést. Aztán egy idő után úgy döntöttem ideje megadnom neki a kegyelemdöfést.

Emmett ismét elrugaszkodott a talajtól, és felém vetődött. Felvettem azt a bizonyos támadó pozíciót. Mikor már majdnem nekem ütközött, erőteljesen előrelendítettem a karom, és a tisztást körülvevő fák irányába repítettem nagybátyámat. Testével három fát tövestül szakított ki a helyéről, hármat pedig kettéhasított.

- Jobban jársz, ha nem avatkozol bele a szerelmi életembe, mert akkor esküszöm, hogy nem állok jót magamért! - jelentettem ki, fenyegető éllel a hangomban, majd visszarohantam a házhoz, Emet sorsára hagyva.

- Alice! - szűrtem a fogaim közt, belépve az előszobába.

- Láttam a csókot! - trillázta nénikém, miközben lepiruettezett a lépcsőn.

- Hogy-hogy láttad? - esett le az állam a csodálkozástól, hiszen arról volt szó, hogy engem nem lát.

- Ha vele vagy, inkább vagy ember. - vont vállat.

- Oké. Értem. - hagytam rá. - Beszélnem kell veletek. - csúszott ki a számon. Egy hirtelen elhatározástól vezérelve Bellával, és Edwarddal is beszélni akartam.

Kiöntöttem nekik a szívemet. Mindig számíthattam rájuk, és most nagy szükségem volt a támogatásukra, a szeretetükre. Elmeséltem nekik mindent, ami köztem és Beth között történt, és azt is, hogy mennyire össze vagyok zavarodva, de nem akarom bántani Őt. Nem áll szándékomban magára hagyni.

Kicsivel több, mint másfél óra múlva kellett elindulnom. Ez az idő, pont elegendő volt arra, hogy elmerüljek az önmarcangolás tengerében, és hogy a családom vigasztaló szavai mentőövet dobjanak nekem.

- Ő egy nagyon érzékeny lány! De feláldozná magát érted! Bátor! Ebben a tekintetben pontosan olyan, mint Bella! Bármit megtenne az elmeháborodott szerelméért! - vetett Alice rosszalló pillantást a nagyapámra.

Keserűen bólintottam egy halvány mosoly kíséretében. A remegéshullámokról nem tettem említést, sőt még véletlenül sem gondoltam rá, nem akartam, hogy aggódjanak.

- Indulnom kell! - sóhajtottam, majd emberi tempóban a bejárat felé indultam.

„Ó, a mozi! Igen, igen! Vegyél popcornt, ha te nem kérsz, akkor Ő sem fog, de éhes lesz, mert nem volt ideje enni. Közepeset… az tökéletes lesz… és kólát, mert fáradt… viszont ne engedj belőle neki túl sokat inni, mert nincs hozzászokva a szervezete… nem fogyaszt koffeint túl gyakran.” - hadarta Alice gondolatban.

Természetesen tökéletesen megjegyeztem mindent, és a plusz információk birtokában már biztos lehettem benne, hogy az este tökéletes lesz.

Leparkoltam a ház előtt. Tökéletesen láttam Beth alakját az egyik utcafront felőli ablakban, ahogy kikukucskál a függöny mögül.

Boldogan tépte fel a bejárati ajtót. Abban a pillanatban megcsörrent a mobilom.

- Igen, Alice? - szóltam bele csodálkozva a telefonba.

- Jobb lesz, ha kiszállsz, mert mindjárt megbotlik. - hadarta rémülten.

Nem gondolkodtam. Az emberi tempónál kicsit gyorsabban szálltam ki az autóból, és léptem Beth elé, aki a kocsi felé rohant, és a következő pillanatban – egy a földből kiálló kőnek köszönhetően – eszeveszett tempóban zuhant törékeny teste a föld felé. „Alice ilyenkor imádlak, bármennyire is bosszantó tudsz lenni!”

Senki sem láthatott, kihalt volt az utca. Villámgyorsan kaptam Beth után mindkét karommal megtartva Őt. Kikerekedett szemekkel nézett fel rám, és én elkaptam a tekintetét, mire Ő lesütötte a szemeit. A bőre forró volt, a szíve pedig vad ütemet játszott, a vére illata ismét elbódított.

- Szörnyű, milyen hatással vagyok rád! – emeltem égnek a szemeimet.

- Áh, alapban két ballábas vagyok! – mondta keserűen a karjaimban. „Ilyen nincs! Pont mint Bella, még emberi éltében! Kísérteties a hasonlóság!”

- Akkor majd én leszek a jobb lábad!- ajánlkoztam.

- Én benne vagyok. – mosolygott halványan. - De vigyázz! Mert hajlamos vagyok másokban is kárt tenni! – sóhajtotta.

- Nem kell féltened! Képes vagyok mindkettőnkre vigyázni! – biztosítottam, mire a szemei is mosolyogni kezdtek.

„Olyan kedves! Ha tényleg Ő lesz a jobb lábam, akkor azt hiszem, nem kell félnem többé, hogy megbotlok! Bár fogalma sincs, mire vállalkozik!"

A gondolatai végre arról árulkodtak, hogy bízik bennem. Így az a bizonyos kő kezdett legurulni a mellkasomról, amelyet a gyanakvása helyezett oda.

Óvatosan talpra állítottam.

- Szia, Édes! – leheltem azzal a hangsúllyal, amit akkor használtam, mikor az ebédlőben elhívtam moziba.

Most is úgy reagált, mint akkor. A térdei megbicsaklottak. Ugyanúgy tettem mindent, kivéve, hogy most nem volt tálca a kezemben, és hogy most ajkaimmal lágyan játszadozni kezdtem az övéivel, majd a nyelvemmel is megízleltem azokat.

Törékeny ujjait szabad kezem ujjaiba fűzte, és görcsösen szorította. Lehelete édes, meleg szellőként cirógatta az arcomat. Annyira szép volt. Arcának hamvas bőre ismét halvány pírt öltött, és a ruha, amit viselt jól kiemelte karcsú derekát.

Egy vajszínű dzseki - zipzárja nyitva -, halványkék hosszú ujjú blúz, illetve egy koptatott farmer volt rajta.

Nekem a kotnyeles nénikém készített ki minden egyes ruhadarabot. Biztosan látta Beth mit fog felvenni. Fekete koptatott farmer, sötétkék, V-nyakú póló és fekete bőrdzseki. Az én összeállításom. „Mint az éjszaka Black Angel-je. A veszélyes rosszfiú, aki ráadásul rettentően vonzó.” – kacarásztam még otthon, öltözés közben.

- Szia! – motyogta halkan.

- Mehetünk?- kérdeztem ajkain.

Azt hiszem. – bólintott határozottan.

Ismét talpra állítottam, majd átfogva a derekát magammal húztam az anyósülés felőli ajtóig, amit aztán kitártam neki. Vetett rám egy hálás pillantást, majd rebegett egy „Köszönöm!”-öt, és beszállt.

Most már - figyelve magamra – megkerültem a kocsit, és beültem a volánhoz. Indítottam, aztán Beth felé nyújtottam a jobb kezemet.

Képes voltam úgy vezetni, hogy közben mindvégig vasmarkom fogságában tartottam törékeny ujjait.

Port Angeles felé haladtunk, és én elmerültem a gondolataimban. „Az első randim vele, csak jól sikerüljön! Alice sok mindent lát, de ha változik a szándék, változik a jövő is…”

Beth illata betöltötte az autó légterét. Mélyen magamba szívtam hajának kókusz, leheletének eper, testének barack, vérének édes zamatát. Elrévedve bámulta a műszerfalat.

- Hogy csináltad? – suttogta.

- Mit? – kérdeztem meglepetten, mert nem tudtam, mire gondolhat, aztán meghallottam…

„Olyan gyorsan kapott el…”

Remek! Most már nem csak kihagy, hanem késik is a képességem. Szuper! – fortyogtam magamban.

- Hát, hogy… olyan gyorsan… - ráncolta össze a szemöldökét. - … olyan gyorsan… el tudtál kapni, mikor megbotlottam a ház előtt.

„Lehet, hogy csak nekem tűnt gyorsnak… De akkor is olyan furcsa…” – száguldottak felém tépelődő gondolatai.

Vállat vontam, majd Tőle kissé elfordulva kinéztem az ajtó ablakán.

- Isteni adottság!– sarkítottam. Végül is még az is lehet! – morfondíroztam el, ezen a képtelenségen.

- Kérlek! – kiabált rám kétségbeesve. – Az utat nézd!

Bella és Ő véletlenül nem rokonok? Ezek a deja vuk mosolygásra késztetnek.

„Attól, hogy ez életem eddigi legszebb napja, nem itt és most szeretnék meghalni!” – üzente Beth gondolatban.

Felé villantottam a félmosolyom, majd mindvégig fogva tartva rémült tekintetét felé hajoltam, elengedtem a kezét, és megcseréltem a karjaimat villámgyorsan. Jobb kezemmel a kormányt tartottam, bal kezemmel lefejtettem az ülés szélébe görcsösen kapaszkodó ujjait, és a szívem fölé helyeztem a kezét. A másikat pedig vasmarkomba fűztem.

Olyan rémülttel nézett rám, hogy hangos nevetésben törtem ki. Egyszerűen vele könnyű volt önmagamnak lenni. Mindig jól titkoltam a természetemet az emberek elől, de Ő… Ő más volt. Neki meg akartam mutatni, hogy nincs mitől félnie, hogy bármitől képes vagyok őt megvédeni.

Mélyen belenéztem a zöldes árnyalatban játszó óceánba, és lágyan megcsókoltam. Immár sokadszor.

- Öhm. – nyögtem bele a csókunkba. – Nem tudok betelni veled. – vallottam meg gyengeségemet.

„Milyen szépeket tud mondani… pedig egyáltalán nincs bennem semmi különleges!” – morfondírozott gondolatban

.

„Ó, ha tudná… ha tudná, hogy számomra mennyire az!”

Olyan gyönyörűen kipirult az arca… csodaszép volt. Lesütötte a szemeit.

- Nézz a szemembe, Édes! – kérleltem lágyan, és Ő eleget tett a vágyamnak.

Tekintetünk összeforrt, és gyengéden válaszoltunk egymás ajkainak sürgető kérdéseire.

Már csak fél kilométer választott el minket az „Isten hozta Port Angelesbe!” feliratú táblától, és lemondóan visszafordultam a volán mögé. Kezeimet - ismét megcserélve - jobb kezem vasmarkába fűztem angyalom törékeny ujjait.

„Úgy szeretnék hozzábújni, de azért itt a kocsiban… mégse tehetem… még a végén tényleg balesetünk lesz!” – elmosolyodtam meghallva a gondolatát, és elhatároztam, hogy a film alatt végig a karjaimban fogom tartani.

Leparkoltam a mozi előtt. Elengedtem Beth gyenge kezecskéjét, majd kiszálltam, megkerülve a kocsit kitártam neki az ajtót, és kisegítettem.

Most aztán nem érdekelt senki gondolata az övéin kívül, képes voltam kizárni a külvilágot, mert Beth velem volt.

Átfogtam a derekát, és határozott léptekkel a mozi felé indultam.

Közösen megállapodva az Örök álmodozók című filmet választottuk, aminek a kezdéséig alig volt hátra tíz perc.

Megvettem a közepes popcort, és a kólát, ahogy Alice javasolta. Tényleg látszott Bethen, hogy kissé fáradt, és alig hallhatóan a gyomra is korgott néha.

A helyünk a legutolsó sor legszélén volt – direkt ide kértem a jegyet – távol a tömegtől.

Kényelembe helyeztük magunkat, és izgatottan vártuk, hogy kialudjanak a fények. Amikor ez megtörtént, átfogtam Beth derekát, és közelebb húztam magamhoz. Hálásan a mellkasomra hajtotta a fejét, törékeny kezeivel körülölelve. Arcomat hajába rejtettem, és elvesztem a belőle áradó kókuszillatot.

A film játékideje másfél óra volt, és egészen élvezhetőnek ígérkezett.

Nem esett nehezemre mozdulatlanul végigülni – megint a vámpírgének ugye. Bethnek viszont elég gyakran kellett pozíciót váltania, nehogy elgémberedjen a teste. Persze engem ez egy cseppet sem zavart. Élveztem, hogy vele lehetek.

„Lehet, hogy azért tud ilyen hatással lenni rám, mert ugyanolyan rejtély számomra, mint Edward számára Bella?” – gondolkodtam el egy századmásodpercre.

Néha-néha Beth ajkaihoz emeltem egy-egy szem popcort, és én magam is bekaptam egyet-egyet. Most annyira nem zavart a mugli kaja íze, mert gondtalan és önfeledten boldog voltam.

A film véget ért. Ismét átfogtam a derekát. Bethszel kitárgyaltuk a vásznon látottakat, amíg elértünk az autóig.

A popcornból semmi sem maradt, a közepes valóban jó választás volt. A kóla viszont csak félig fogyott el, mert nem akartam, hogy Beth túl sokat igyon belőle.

Kitártam az anyósülés felőli ajtót, majd lágyan lecsúsztattam a kezemet a derekáról. Miután beült, és én becsuktam az ajtót, megkerültem a Mercit, és elfoglaltam a helyemet a volánnál.

A hazafelé vezető utat majdnem teljesen szótlanul töltöttük. Úgy tűnt mindketten a gondolatainkba merültünk.

Hirtelen a mobilom csengőhangja törte meg az utastérre telepedő csendet.

- Lisa! – mondtam lágyan Alice álnevét. Biztosra vettem, hogy fontos, máskülönben nem zavarna.

- Mindjárt hívni fogja a nővére, hogy bent kell maradnia a munkahelyén éjszakára. Nagyon aggódik Bethért, mert rettentően fél éjjel egyedül. Ajánld fel neki, hogy vele maradsz! Szörnyű rémálma lesz, és kiabálni fog álmában.

- Köszi! Oké. Rendben. – hadartam, majd visszarejtettem a telefont a zsebembe.

Bethre fordítottam a tekintetem, és rámosolyogtam. Abban a pillanatban valóban megszólalt a mobilja.

- Mad? – emelte a füléhez a készüléket.

Jól hallottam, hogy mit mond a fiatal nő a vonal másik végén. Alice szóról szóra ugyanezt mondta nekem az előbb.

- Ne aggódj! Rendben leszek! Nem lesz semmi baj! – ráncolta össze Beth a szemöldökét, és a szabad kezével gondterhelten a homlokát dörzsölgette. – Oké. Te is! Szia! – hangzott a végszó Beth nővérének a „Vigyázz magadra!” és a „Szia!” szavaira. Miután letette Ő is a zsebébe mélyesztette a készüléket, hozzám hasonlóan.

Az arca valóban félelemről árulkodott.

- Valami baj van? – érdeklődtem lágyan, miközben kibámultam a szélvédőn.

„Ajánljam fel, de hogy? Alice mégis mit gondoltál? Ez olyan mintha az első randin ágyba akarnám vinni!”

Nem akartam, hogy féljen, és mindennél jobban vele akartam lenni, de az agyam egyik része nagyon is tartott ettől a gyönyörű, esetlen angyaltól, és az általa kiváltott érzésektől.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy Beth lehajtja a fejét, majd összeszorítja a szemeit.

- Semmi. Csak a nővéremnek bent kell maradnia a munkahelyén. – suttogta, és a hangja remegett a benne csendülő kétségbeeséstől.

„Utálok egyedül éjjel lenni! Miért nem dolgozhat Mad normális időbeosztásban! Megint nem fogom lehunyni a szemem egész éjszaka!” – küldte felém rémülten gondolatait.

- Mitől vagy így megrémülve? – kérdeztem lágyan, miközben tekintetemmel az arcát fürkésztem. Valamitől nagyon félt, de a gondolatai nem árulkodtak róla, hogy mitől.

- Nem szeretek egyedül lenni éjszaka. – vallotta be az igazat. Persze ebből, még mindig fogalmam sem volt arról, hogy mitől is fél tulajdonképpen. – Akkor általában… egy szemhunyást sem vagyok képes aludni. – csuklott el a hangja.

„Nesze neked, Jaed Black! Most aztán nincs kiút…”

- Szeretnéd, hogy nálatok maradjak éjszakára? Jó viszonyban vagyok a kanapékkal. – mosolyogtam rá megértően.

„Talán nem hangzik túl rámenősen!”

- Tényleg megtennéd? – kérdezte Beth kikerekedett szemekkel, vágyakozó hangon.

- Érted bármit, édes! – válaszoltam szelíden, és ajkaimhoz emeltem vasmarkomban fogva tartott kézfejét lágy csókot lehelve rá.