BETH APRÓ LÉPTEKKEL HALADT MELLETTEM; nem esett nehezemre igazodnom hozzá.
Em a hátunk mögött követett minket.
Beth a mappáját - amit az előző óránk elején vett ki a táskájából - a mellkasához szorította. Úgy tűnt, minden egyes lépését nagyon megfontolja. Gondolatban attól félt, hogy megint elesik.
- Nem kell félned! Ha esetleg megbotlanál, most el tudnálak kapni. - vigyorogtam rá.
Jaed Cabil Black! Ez meg mi a fene volt? „Nem kell félned! Ha esetleg megbotlanál, most el tudnálak kapni!” - ismételtem meg gúnyosan magamban az előbbi szövegemet. Mekkora egy marha vagyok!
„Jobb nem jutott eszedbe, Öcsi?” - küldte felém nagybátyám gondolatban.
- Nem! - szűrtem olyan halkan a fogaim közt, hogy csak Emmett hallhatta.
Beth kikerekedett szemekkel nézett fel rám, és abban a pillanatban valóban megbotlott, én már ugrottam is elkapva a karját, hogy megtartsam. Mikor a talpára állítottam, fülig vörösödve egy hálás pillantást küldött felém.
- Köszi! – suttogta, majd lesütötte a szemeit.
Semmi kedvem nem volt a francia órához. De az kissé jobb kedvre derített, hogy Beth is ott lesz. Mellettem.
Tökéletesen beszéltem a nyelvet, - Carlisle tanított - ahogy olaszul és latinul is. Edward portugálra és spanyolra okított, míg Jazz németre. Mindegyiket egy vagy talán két hétbe telt megtanulnom, mint ahogy bármi mást is.
Miután beértünk a terembe, ismét a hátsó hármas padot vettük birtokba, ugyanabban a felosztásban, mint az előző órán.
Beth-szel leveleztünk, egészen a kicsengetésig. Kíváncsi voltam, hogy honnan ered a tökéletes francia kiejtése. Kiderült, hogy az édesapja diplomata volt, és sokat utazott, ő tanította a nyelvre, illetve még olaszra.
Édes illata beépült az elmémbe, bájos esetlensége előhozta belőlem a védelmezőt.
Hangos csengőszó vetett véget az órának. Beth felállt a székéről, és összeráncolta a szemöldökét, mialatt a padot bámulta.
- Milyen udvariatlan vagyok! - mondta, és gondolatban is megerősítette. „Érdekes, most vajon miért hallom?" - morfondíroztam magamban.
- Azt hiszem, még be sem mutatkoztam. - emelte szemeit Emettre. - Elisabeth Katie Dawn. Röviden Beth. - jelentette ki elszántan.
- Tudom. - vont vállat nagybátyám zsebre tett kézzel, miközben bamba vigyor ült a képén. - Ne aggódj! Én már ismerlek. Az én nevem pedig lényegtelen. – „persze, hogy lényegtelen, hiszen álnév” - fortyogtam magamban. - Amúgy Karl Black. Ennek a lükének - bökött felém az állával - az unokabátyja.
Beth mosolyogva bólintott.
Csupán két órát kell eltöltenem a nap folyamán nélküle, - de éreztem nehéz lesz - ráadásul, Alice és Jazz mintha felszívódtak volna, ami eléggé bosszantott.
Belépve az ebédlő lengőajtaján megpillantottam őket a sorban állva. „Fenn kell tartani a látszatot.” - sóhajtottam magamban.
Beth mellettem állt. Egyik karommal átfogtam karcsú derekát, és magammal húztam Alice-ék felé, miközben Em szintén csatlakozott hozzánk.
- Szia! - énekelte nagynéném.
- Szia! - motyogta Beth.
Zavarban volt.
- Azt hiszem, még nem találkoztál Dennisszel. - folytatta Alice.
Beth megrázta a fejét.
- Szia! Dennis Swan. - mutatkozott be Jazz.
- Szia! Elisabeth Katie Dawn. Vagyis csak Beth. – sóhajtotta.
Torkig volt már a bemutatkozásokkal a mai napra.
Megpakoltuk a tálcáinkat. Alice és Jazz, Beth és én egyet-egyet, Emmett csak elvett egy ásványvizet.
A közös tálca ötlete hirtelen született meg, ami ellen Beth sem tiltakozott. Attól félt, hogy elejtené, és annak a tegnapi cicababának átfutott a borult elméjén, hogy kiveri a kezéből. Nem akartam esélyt adni neki erre.
Felemeltem a tálcát, és összeszűkítettem a szemeimet, majd az asztalok felé fordultam. Már messziről ordított a fejemben: „Odamegyek, és kerek perec randira hívom. Nem utasíthat vissza! Engem nem!” A borult elméjű csaj gondolatai voltak, aki elszánt léptekkel közeledett felénk.
Hozzánk érve, megállt velem szemben.
- Szia! - mondta kacéran.
- Hello! - szűrtem a fogaim közt, olyan hangsúllyal, mellyel reméltem, beléfojtom a mondandóját.
Már jól tudtam, hogy mit akar kérdezni, s azt is, mit fogok válaszolni.
- Nem tudom… arra gondoltam, hogy esetleg lenne kedved eljönni velem moziba?
Magamban felnevettem, és az arcomra kiült egy ravasz vigyor.
- Az a helyzet, hogy nem lenne. - mondtam selymes vámpír hangomon. - De erről jut eszembe. - fordítottam a fejem Beth felé, és mélyen a szemébe néztem. - Beth! - olyan lágyan ejtettem ki a nevét, hogy a szemei rögtön kétszeres méretűre kerekedtek, mint ezelőtt. Ettől felbátorodtam. - Lenne. Kedved. Moziba. Menni. Velem. Ma. Este? - ejtettem ki minden egyes szót jól artikulálva, és Beth lábai felmondták a szolgálatot, térdei megbicsaklottak, és törékeny teste lassan indult meg a padló felé.
Egyik kezemmel megtartottam a tálcát, a másikkal átfogtam a derekát, és szorosan magamhoz húztam. Mélyen egymás szemébe néztünk. Rávillantottam a félmosolyom.
A cicababa durcásan összefonta a mellkasán a karjait, és az egyik lábával a padlón dobogott. A gondolatai szörnyen szánalmasak voltak.
- Ti… jártok? – kérdezte hisztérikus hangon.
Ajkaim még szélesebb félmosolyra húzódtak, és szemeimmel még mindig fogva tartottam Beth tekintetét.
Nem bírtam ki, hogy ne bosszantsam fel még jobban ezt a fúriát.
- Nem. - válaszoltam egyszerűen. - De még bármi megtörténhet. Ez csak Beth-en múlik.
Miss. Hisztérika egy gyilkos pillantást vetett ölelkező kettősünkre, majd - kezeit ökölbe szorítva - fújtatva elviharzott.
„Ugyanolyan elmebeteg vagy, mint a nagyapád! Istenem! Miért nem tudta csak az értelmes génjeit továbbörökíteni?” – hallottam meg Alice gondolatait. – „Beth biztosan olyan lesz, mint Bella: rám fogad majd! Te meg a végén kivert kutyaként jössz könyörögni mindkettőnkhöz, hogy bocsássuk meg a hülyeségeidet! Megmondtam, hogy NE tegyél SEMMI OSTOBASÁGOT! Erre… - a szemem sarkából láttam, hogy égnek emeli a tekintetét. - úgy viselkedsz, mint akinek elment a józan esze! Hajlandó vagy végre elengedni, vagy most már örök időkre így maradtok?”
Lehunytam a szemem, és beszívtam Beth édes vérének illatát. Az ereiben csak úgy száguldozott az éltető nedű, és a szíve vadul döngette a mellkasát. Hallottam nagyot nyelni, miközben felegyenesedtem, és a lábaira állítottam, majd leengedtem a karom a derekáról.
Beth olyan áhítattal nézett fel rám, - mint egy istenre - mire rávillantottam a mosolyom.
Az egyik hátsó asztalnál foglaltunk helyet, távolabb a többi diáktól.
Ráhelyeztem a tálcát, aztán kihúztam egy széket Bethnek, miután leült, letelepedtem a mellette lévő helyre.
Alice és Jazz velünk szemben ültek, Em pedig mellettem.
Láttam, hogy Beth kíváncsian méregeti Jaspert, de a gondolatai kedvesek voltak: „Ki lehet ez a fiú? Biztosan Lisa barátja. Ő olyan gyönyörű. Hozzá ilyen pasi passzol. Jaed is olyan tökéletes.” Az izmaim megfeszültek, ahogy ez a kijelentése bekúszott az agyamba.
„Mit akarhat tőlem? Neki olyan lányokkal kellene lennie, mint Lisa. Hogyan utasíthatta el Amyt? Ő olyan gyönyörű. Nem olyan szürke egér, mint én.”
Szóval a fúriát Amynek hívják.
Miközben hallgattam a gondolatait az arcát fürkésztem. Tekintete a tálcán lévő mugli undormányokon pihent. Fejét lehajtotta, és hajzuhataga nem sok bepillantást engedett gyönyörű vonásaira.
- Még nem válaszoltál az előbbi kérdésemre. - jelentettem ki kissé keserűen.
Beth felemelte a fejét, és csodálkozva a szemembe nézett. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, mint mindig, most is elmerültem a kék óceánban.
- Szívesen. - mosolygott rám.
„Még senki sem hívott randira. Mit fogok felvenni? Ráadásul Madison ma sokáig dolgozik, és az iskolabusszal kell hazamennem… A francba! Nem fogok tudni elmenni vele.” - hallgattam rémült gondolatait, magamban somolyogva.
- Ma is jönnek érted? – kérdeztem lágyan.
- Nem. Ma busszal megyek. - húzta el a száját.
- Haza tudlak vinni, ha gondolod.
„Ez a srác olvas a gondolataimban.” Felnevettem. Ha tudná.
Na, most már tényleg jöhet a kényszerzubbony! Beth értetlenül nézett rám. Vállat vontam.
- Az jó… lenne. - motyogta bizonytalanul, és ismét a tálcát bámulta.
„Hazamegyek a Porschéért.” - bólintott felém Alice.
- Rendben, és köszönöm! - válaszoltam nénikémnek vámpírfrekvencián.
Az ebédszünet további részét szótlanul töltöttük. Beth, Alice és Jazz jóízűen falatoztak, miközben én csak fintorogtam. Nekik jó idejük volt megszokni ezeket a vacakokat, de én képtelen voltam akár egy morzsát is legyűrni belőlük a torkomon.
- Te nem vagy éhes? - kérdezte Beth aggodalommal teli hangon.
- Csak szerelmes! - röhögött Emmett.
Gyilkos pillantást vetettem rá, nem sok jót ígérve számára.
- Mi van? - tartotta maga elé mindkét kezét védekezően. - Csak az igazat mondtam.
„Hogy az a… Köszi, te észlény!” - morogtam magamban. „Nem elég, hogy tudathasadásban szenvedek, még a te hülye vicceidet is el kell viselnem.”
Beth értetlenül nézett Emmettre.
- Ugyan már kislány! - nevetett fel Em. – Ne mond, hogy te nem vetted észre! Teljesen beléd esett!
„Na most aztán… Megölöm! Nem érdekel, hogy a nagybátyám! Ezt nem ússza meg!” A düh végigszáguldott a gerincemen, majd egy hideghullám követte, és én megremegtem.
„Mi volt ez? Csak nem leszek beteg? Én?”
Akaratlanul is Bethre kaptam a tekintetem, az arca paprikavörös volt. Ez mintha elfújta volna a dühömet, mosolygásra késztetett, összeszedtem magam és lehiggadtam.
- Ezzel… megyünk? - kérdezte Beth, miközben a hófehér Merci felé tartottunk.
Vállat vontam, még mindig az ebédlőben átélt furcsa remegés foglalkoztatott.
- Igen. A nagynénémtől kaptam. - vallottam meg a féligazságot.
Kitártam Bethnek az anyósülés felőli ajtót, majd miután beszállt emberi tempóban megkerültem az autót, és beültem a volánhoz.
- Nem fázol? – érdeklődtem, mert az előbb láttam megremegni. - Te jó ég, tiszta „nagypapi” feeling - kacarásztam hangtalanul a deja vu szerű érzés felbukkanásán. Mint majdnem mindent, ezt is elmesélték.
- Kicsit. - vallotta be.
Feltekertem a fűtést, miközben ráparancsoltam, hogy kösse be magát. Aztán kilőttem a Mercimmel.
Beth ajkai elfehéredtek, és az ujjai görcsösen kapaszkodtak az ülésbe.
„Atya ég! Meg fogunk halni! Mennyivel mehet? Talán már elértük a fénysebességet.” - kiabálták sikítva gondolatai.
„Na tessék, teljesen úgy reagál, mint Bella „nagyi” anno!”
Önfeledt nevetésben törtem ki. Valahogy a szokásosnál is sokkal jobb kedvem volt.
Haragudtam Alice-re, mert már megint igaza volt, mint mindig. Miért rángatott bele ebbe?
Én nem ezt akartam…. Miért is találkoztam Vele… A másik suliban kellett volna maradnom…, de kavargó gondolataimba bekúszott valami melegség, átvéve az irányítást.
Haragudtam Alice-re, mert már megint igaza volt, mint mindig. Miért rángatott bele ebbe?
Én nem ezt akartam…. Miért is találkoztam Vele… A másik suliban kellett volna maradnom…, de kavargó gondolataimba bekúszott valami melegség, átvéve az irányítást.
Ez már a teljes őrület. Dr. Jekyll és Mr. Hide kiscserkészek hozzám képest. Hogy én mekkora idióta vagyok!
Itt ülök, karnyújtásnyira a legszebb, legkedvesebb lánytól, akivel valaha is találkoztam, aki nem fél tőlem. Pont ellenkezőleg, én rémülök halálra tőle.
Beth mérgesen méregetett, miközben én még mindig kacagtam. Ránéztem, bele azokba a csodaszép óceánkék szemekbe. Meglepődtem, mert most kissé zavarosak voltak, és nem óceánkékek, hanem halványzöldek.
- Mi van a szemeddel? - kérdeztem kétségbeesve.
„Mi történhetett? Beteg talán?” - próbáltam elkapni a gondolatait, de már megint az őrjítő csend!!
- Amikor mérges vagyok, akkor bezöldülnek a szemeim. - fonta össze karjait durcásan a mellkasán.
Annyira imádnivaló volt.
Egyik kezemmel a kormányt tartottam, - a természetem, ugye - áthajoltam Beth oldalára szembe fordulva vele, hátat fordítva a szélvédőnek.
- Te meg mit művelsz? - kiabált rám.
A vére, mintha felforrt volna, a szíve pedig: pá-pám, pá-pám… Az elmémbe égett ez a leírhatatlanul csodálatos dallam.
- Semmit. - leheltem, és közelebb hajoltam hozzá.
A szemei egyre élénkebb zöldebbé váltak, és vészesen kikerekedtek. Attól féltem, kigurulnak a helyükről.
Ajkaim lágyan megérintették az övéit, amelyek fantasztikusan puhák, és melegek voltak.
A nyelvem önálló életre kelt, meg akarta ízlelni az édes lágyságot. Beth vadul zihált. Ujjaival még mindig az ülésbe kapaszkodott. A kezemet lassan a tarkójára csúsztattam, és közelebb húztam magamhoz.
- Ne… ne így! - sóhajtott bele a csókunkba. - Állj félre, kérlek!
Lehúzódtam az út szélére, miközben egy pillanatra sem engedtem el őt. Leállítottam a motort, és visszatértem előbbi pozíciómba.
Beth lesütötte a szemét.
- Én… még… soha… - suttogta alig hallhatóan.
Próbáltam meghallani a gondolatait, de azok némák voltak előttem. Nem értettem, megint mi történt a képességemmel, de túl izgatott voltam, hogy most ezzel foglalkozzam.
- Mit soha, édes? - mondtam lágyan, mialatt a mutatóujjammal finoman felemeltem az állat, hogy a szemébe nézhessek.
- … soha sem… csókolóztam. - motyogta, és megpróbálta újra lehajtani a fejét, de én nem hagytam.
Kénytelen volt újra a szemembe nézni.
- Én sem. - hajoltam közel ajkaihoz mosolyommal bűvölve, mire ő - megadva magát - lehunyta a szemeit, nagyot sóhajtva.
- Félek. - suttogta.
Olyan volt, mint egy riadt őzike, akit finoman, és lassan fel akartam falni.
- Óvatos leszek. - ígértem.
„Olyan jó lenne, ha foghatnám a kezét, miközben megcsókol.” - hallottam meg újra a gondolatát. „Mi a fene történik velem…..?”
Egyik kezemmel lefejtettem törékeny ujjait az ülés egyik oldaláról. A szemei felpattantak, de nem ellenkezett a mozdulataim ellen.
Gyenge ujjacskáit másik kezem ujjaiba fűztem, miközben mélyen a szemébe néztem.
Vasmarkomat, ami az ő piciny kezecskéjét tartotta fogva, a szívem fölé helyeztem.
- Nyugodj meg! - leheltem.
Újra megcsókoltam. Nyelvemmel körberajzoltam izzó ajkait. A vérem forrni kezdett, nem akartam heves lenni, de minden erőmet össze kellett szednem, hogy összpontosítani tudjak.
Finoman megízlelni… csak ennyit akartam. Édes ajkai válaszoltak a ki nem mondott kérdéseimre. Nem bírtam elengedni. A lágy csókok visszatartottak, visszatartottak attól, hogy kifussak a világból.
„Nem bánthatod őt!” - Alice hangjára a fejemben magamhoz tértem, összefacsarodott a szívem.
Ebben is igaza volt. Nem tehetem. Nem okozhatok fájdalmat ennek a csodaszép angyalnak.
Tehát döntöttem. Sóhajtottam magamban, és ajkainak érintésére fókuszáltam az enyémeken.
