3. Együtt (1. rész)

FIGYELTEM A FELETTÜNK LASSAN TERJESZKEDŐ VIHARFELHŐBŐL FÖLDRE HULLÓ ESŐCSEPPEKET; melyek hatalmas robajjal, villámok kíséretében érték el az aszfaltot.

Az esőköpenyen keresztül a kocsim szélvédőjére fókuszáltam.

Ekkor meghallottam Beth finom lépteit a kijárat felé. Ellöktem magam a faltól, majd mosolyogva az ajtó felé fordultam. Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilom.

- Igen, Alice! – emeltem unottan a fülemhez a készüléket.

„Mit akarhat?” Nem volt kedvem most vele társalogni. Csak az angyalomat akartam látni… azonnal!

- Jaed, mit műveltél? Tudod mit, nem is akarom tudni! – hadarta feldúltan eszeveszett sebességgel. – Beth elrohan tőled, aztán a parkolóban elesik. Vérezni fog. Hozd el hozzánk. Az összes diák körülöttetek lesz, nem lesz lehetőséged megakadályozni.

„Hogy? Mit műveltem??!! Beth elrohan? De miért? Vérezni fog… Már megint, mit kavar a sors bele az életembe???”

Erősen megszorítottam a telefont. Kis híja volt, hogy nem zúztam porrá.

- Jaed? – kérdezte nénikém kétségbeesve.

- Itt vagyok. – szűrtem a fogaim közt.

- Még nem történt meg, ugye? – kérdezte remegő hangon.

- Nem, még nem. De most mennem kell. – nyomtam ki a készüléket, mikor meghallottam nyílni az épület ajtaját.

Beth – apró kezeit ökölbe szorítva a teste mellett, rám se nézve – lehajtott fejjel lépett ki az esőbe.

„Ó Alice, annyira utálom, amikor igazad van! És úgy nézz ki Jaed, most megint beletrafált, mozdulj már, és mentsd a menthetőt!”

Azonnal utána iramodtam, elkapva törékeny karját.

Próbáltam meghallani az elméjét, de már sejtettem, úgysem fogom. Bejött a tipp - szokásos frekvenciacsend a rádióban!

- Várj! – kérleltem, miközben gyengéden visszahúztam, magam felé fordítva.

- Hagyj! – kiabált rám dühösen, elrántva a karját.

Elengedtem, nem akartam fájdalmat okozni neki.

- Beth! – kiáltottam utána. – Mit követtem el? – kérdeztem jogosan, hiszen semmit sem értettem az egészből.

„Bárcsak most hallhatnám Őt a fejemben…” – sóhajtottam reményvesztetten. – „Akkor legalább tudnám, hogy mi történt… milyen átkozott képesség az, ami van is – meg nincs is?!”

Meghallottam a zokogását, amint rohanni kezdett a parkoló irányába.

Alice-nek igaza volt. A többi diák ebben a pillanatban lépett ki az épületből. Amy-vel és a három bunkóval az élen. Képükről a pillanatnyi meghökkenést felváltó, leplezetlen kárörvendéssel bámultak felénk.

„Bezzeg az „ilyenek” gondolatait kristálytisztán hallom, mint mindig, tele gonosz, ízléstelen gúnyolódással!”

A kéretlen nézőközönség miatt, emberi tempóban voltam kénytelen Beth után futni.

A parkolóban állt a víz, egy hatalmas tócsa terült el közvetlenül előttünk.

Beth ruhája már így is nedves volt a zuhogó esőtől. A járdáról lelépve megbillent,... azonnal elvágódott. Nem tudtam megakadályozni, túl messze voltam, és nem kockáztathattam. Meg kellett őriznem az önuralmam, de borzasztó nagy erőfeszítésembe került, hogy képes legyek tétlenül végignézni, ahogy elesik.

A nénikém jól tette, hogy figyelmeztetett.

Beth esés közben a tenyereivel támaszkodott meg. A kemény aszfalt felhorzsolta puha bőrét.

Visszatartottam a lélegzetem, mert nem akartam megtapasztalni, mi lenne, ha megérezném édes vérének illatát. Megálltam a járdaszegélynél, a tehetetlenség dühével harcoltam, a segíteni kész, s a vicsorgó szörnyeteg önmagammal.

Feltolta magát, miközben – számomra hallhatóan – nyöszörgött. Biztosan fájt a keze.

Felült a pocsolya közepén nekem háttal, a lábait felhúzva, átkarolva őket, majd a fejét a kezeire hajtotta. Visszafojtott sírásának, szaggatott hangjai, nyilakként járták át a szívemet.

„Istenem! Mit követhettem el??? Nem emlékszem semmi bántóra! De, akkor is jóvá kell tennem!”

A többiek már közeledtek. Odaléptem hozzá, mellé guggolva.

- Meg fogsz fázni! – mondtam lágyan, a lehető legkevesebb levegőt felhasználva a tüdőmből.

Nem felelt, csak meredt maga elé újra zokogva.

Egyik karommal óvatosan a lábai alá nyúltam, a másikkal a hátát tartottam, majd felemeltem a földről.

- Eressz el! – kiabálta hisztérikusan, miközben vadul püfölni kezdte a mellkasomat.

„Ó Beth, miért teszed még nehezebbé magadnak, és nekem is, ezt az egészet!”

Gyenge kezecskéjében inkább az én márványkemény bőrön tehetett volna kárt. Szerencsére nem volt képes olyan erővel ütni, hogy esetleg eltörjenek.

Meghallottam a többiek alattomos gondolatait. Szerencséjük, hogy most fontosabb dolgom volt.

- Beszéljük meg a kocsiban! Kérlek! – suttogtam.

Beth felhagyott az ütlegelésemmel, ráeszmélve arra, hogy csaknem az egész iskola minket figyel.

Karjait durcásan összefonva a mellkasa előtt, aprót bólintott beleegyezésül.

A szánalmas bagázs, rosszalló pillantással, és még rosszallóbb gondolatokkal kísérte végig, ahogy óvatosan beültetem az anyósülésre.

Ekkor vettem észre, hogy a térdén jókora vérfolt éktelenkedik.

Megkerültem a kocsit, majd mielőtt beültem volna vettem egy újabb mély lélegzetet. Nem esett nehezemre visszatartani a levegőt, – bár nekem szükségem volt az éltető oxigénre – akár órákig is képes voltam rá, mindenféle erőlködés nélkül.

Beth fájdalmas arccal, dideregve kuporgott az ülésen. Halvány elképzelésem sem volt róla, hogy mit vétettem, ami ilyen reakciót váltott ki belőle.

„Hiszen úgy tűnt, már megbízik bennem… ezek szerint mégsem???”

Minél előbb ki akartam engesztelni, a karjaimban akartam tartani. Olyan édes volt, olyan esetlen.

„Tisztáznom kell vele ezt a nyilvánvalóan… félreértést!”

- Beth! – énekeltem, miközben az egyik karomat a kormányon pihentetve felé fordultam. – Elmondod, hogy miért haragudtál meg rám? Mert én őszintén szólva semmit sem értek. – csóváltam meg a fejem.

Lehunyta gyönyörű, megint zöld árnnyalatban játszó szemeit.

- Biztosan csak játszadozol velem. – suttogta alig hallhatóan, ujjaival az ülés két oldalába kapaszkodva. – A többiek kedvesek voltak velem a tornaórán, pedig rendszerint ott van részem a legpokolibb élményekben… - sóhajtott fájdalmasan, szemöldökét összeráncolva. – Az öltözőben sem bántottak. Még… Amy sem. – nyomta meg a felszínes „cukorfalat” nevét.

„Mégis feltűnt Neki az „ajándékom”? De akkor.... őrülnie kellene, hogy nem piszkálták! Miért nem teszi? Most az bántja,… hogy nem bántották?”

Türelmesen megvártam, amíg elmondja, miért neheztel rám, mert nem akartam, hogy válaszadás közben idő előtt elfogyjon a levegőm.

- Szóval erről van szó… - mormoltam, miközben az agyamban derengeni kezdett a probléma oka.

Beth puszta jelenléte képes volt megnyugtatni. Nem szorítottam a kormányt újabb repedéseket létrehozva rajta, sőt a hangom sem volt ingerült, pedig belül őrjöngtem az ostobaságom miatt.

„Mégis mit vártál? Ha tényleg olyan, mint Bella,…akkor? Akkor, nem fog tapsikolni!! Jaed! Te idióta! Ezt aztán szépen csináltad… ügyes fiú! Gratulálok! Te, balfácán…” – szidtam le magam gondolatban.

- Édes, én… nem gondolod, hogy azért viselkednek így veled, mert tudják, hogy velem vagy? – próbáltam épkézláb magyarázatot adni számára a történetekről. – Megígértem, hogy nem hagyom, hogy bántsanak! Be is kívánom tartani az ígéretem! – jelentettem ki elszántan.

Nagyot sóhajtott, majd rám emelte szépséges tekintetét.

- Tényleg? – kérdezte reménykedve.

- Igen. Tényleg. – bólintottam mosolyogva.

- Ne haragudj! – hajtotta le megcsóválva a fejét. – Most biztos hisztis libának tartasz.

Felnevettem, de csak egy pillanatra. Vigyáznom kellett. Vészesen fogyott a levegőm.

Az álla alá nyúltam gyengéden kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Számomra „hisztis liba”-ként is gyönyörű vagy! – duruzsoltam, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Akkor? Szent a béke? – kérdeztem viccelődve.

- Igen. – motyogta.

„Na ezt most megúsztad Jaed, de legközelebb… ?”

- Rendben. – tértem vissza a volánhoz, majd kicsiny ujjacskáit lefejtve az ülés oldaláról óvatosan az enyémekbe fűztem, ügyelve a tenyerében lévő horzsolásokra.

- Kérlek, akkor had vigyelek el hozzánk. Az egyik unokatestvérem orvostanhallgató, ellátja a sebed. – néztem le a térdére. – Nekem elég mélynek tűnik. Utána pedig hazaviszlek. – ígértem.

- Oké. – egyezett bele rövid hallgatás után.

Időközben a vihar elvonult, kisütött a nap. Még egy halvány szivárvány is látszott az esős kisváros egén.

Indítottam, mialatt elővettem a mobilom, és tárcsáztam Alice számát.

- Szia, Lisa! – szóltam bele könnyedén, mikor felvette.

- Minden rendben? – kérdezte aggodalommal teli hangon.

- Igen. – feleltem kurtán. – Viszek egy vendéget. Kérlek, szólj Edwardnak. Elsősegélyre lesz szükségünk.

A bejelentést csak formalitásnak szántam, hiszen a nénikém tökéletesen tisztában volt vele, hogy ki a „vendég”, és hogy elsősegélyre van szüksége.

- Rendben. – válaszolta. – Nagyon vérzik? – informálódott.

- Eléggé. – közöltem. – Mindjárt ott vagyunk. Szia!

- Szia! – nyomta ki a készüléket.

Beth kikerekedett szemekkel nézett rám.

„Még mindig rossz a vétel… A fene egye meg!… Tudni akarom, hogy miért nem hallom!” – dühöngtem magamban.

Kezdett teljesen megőrjíteni, hogy az elméje a legjobb pillanatokban burkolózott hallgatásba.

- Hogyhogy nem jöttek az unokatestvéreid iskolába? – kérdezte csodálkozva.

„Kis kíváncsi!” – somolyogtam gondolatban.

- Mert el kellett intézniük még pár dolgot a régi sulijukban. – füllentettem könnyedén.

- Értem. – felelte.

Az út hátralévő részében nem beszéltünk. Én nyilvánvaló okok miatt, ő pedig úgy látszott zavarban van.

Leparkoltam a feljárónkon, üres volt. Alice nyilván a garázsba „rejtette” a Porschét.

Villantottam Beth-re egy félmosolyt, majd ajkaimhoz emeltem összefont kezeinket lágy csókot lehelve törékeny kézfejére.

Kiszállva újabb mély lélegzetet vettem, mielőtt kiemeltem őt az anyósülésről.

Ahogy a karjaimba vettem, a kotnyeles „Lisa” már meg is jelent a verandán.

- Sziasztok! – csicseregte.

Ő sokkal gyakorlottabb volt a levegő visszatartásában nálam, na és persze ő vámpír, akinek a levegő nem létszükséglet.

- Szia! – motyogta Beth, miközben fülig vörösödött.

- Szia, Lisa! – üdvözöltem jókedvűen.

Ilyen körülmények között – hogy Őt a karjaimban tarthatom – még Alice sem képes felbosszantani.

- Mi történt? – színészkedett.

- Csak egy kis baleset, nem vészes. – vontam vállat.

Nem akartam felesleges párbeszédekre pazarolni az időt.

- Értem. – hagyta rám. – Hozd be a nappaliba. – utasított kedvesen mosolyogva.

Beth a nyakam köré fonta törékeny karjait, megszeppenve pislogva fel rám, mikor megindultam vele a ház felé.

- Nyugi! – suttogtam. – Senki sem fog megenni! – kuncogtam.

„Mi ne mondjak, morbid egy humorod van, Jaed!” – fenyítettem magam gondolatban.

Alice előreengedett minket, majd a konyha felé vette az irányt.

Lassan a világos, krémszínű kanapénkra ültettem, majd letelepedve mellé megfogtam a kezét, vigyázva, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

Edward ebben a pillanatban meg is jelent, kezében egy orvosi táskával.

„A „nagypapi” mint orvostanhallgató!! He-he-he! Na ez,…na ez a helyzet iróniája!!”

- Sziasztok! – mondta lágyan.

- Szia! – nézett fel rá Beth kikerekedett szemekkel.

- Edward vagyok. Lisa bátyja. – mutatkozott be.

- Beth. – válaszolta szerelmem kurtán.

Az arca felvette a csodás halvány pír árnyalatot.

„Na, persze!” – morogtam magamban. – „A vámpírférfiak, főleg a nagyapám látványa minden nőt elkápráztat!”

Nem haragudhattam Rá, hogy ugyanúgy reagál, mint bármelyik másik nőnemű lény, de azért rendesen bosszantott a dolog.

- Le kellene vágnunk a nadrágodat a sebről. Ennek a ruhadarabnak már így is, úgy is mindegy. - jelentette ki könnyedén.

„Ezt legjobb lesz, ha rád bízom!” – üzente felém gondolatban.

„Rendben.” – válaszoltam.

„Na, szép! Újabb kísértés!... Jaed, nyugi! Csak ellátjátok a sebét!... Semmi pánik! Jobb lenne, ha Edward vágná le róla a nadrágját??? Na, azt már NEM!!!”

Edward megforgatta a szemeit a fejemben végigszáguldó, beteges gondolataim hallatán.

Az orvosi táskát a dohányzóasztalra helyezte, majd magunkra hagyott minket.

Kis idő múlva egy ollóval a kezében tért vissza.

- Jaed? – nyújtotta felém az eszközt mosolyogva.

Elvettem, majd – a kezét elengedve – letérdeltem Beth elé.

Szerencsére Edward tapintatosan ismét kiment a helyiségből.

„Muszáj uralkodnom az elmémen, még a végén a nagyapám perverz disznónak fog tartani.”

Nagyot nyeltem, mielőtt a bokájától elkezdtem volna felvágni az anyagot. Lélegezni, még mindig nem lélegezhettem, és ez némiképp megnehezítette a dolgomat.

Amennyire gyorsan csak lehetséges egy ember számára, olyan gyorsan vágtam fel Beth farmerját. Közel érve a sebhez lassabban haladtam tovább.

Felszisszent, ahogy a seb mellett elszabtam az anyagot.

Nem mertem magam kiszedni a beleragadt anyagot, féltem, hogy nem vagyok képes elég óvatosan megtenni.

- Ne haragudj! – mormoltam. - Edward! – kiáltottam.

Rögtön a hátam mögött termett, kezében tartva az orvosi táskát. Felállva átnyújtottam neki az ollót, majd visszaültem Beth mellé, újra vasmarkom fogságába ejtve kezecskéjét.

Edward letérdelt az előbbi helyemre.

Nagyon lassan, megfontoltan nyitotta szét a farmer anyagot, majd elkezdte lefejteni a sebről.

- Áúú! – szisszent fel Beth.

- Bocsánat! – mentegetőzött a nagyapám.

„Szegény Angyalom! Jókora sérülést szerzett… Valószínűleg egy éles köre eshetett, mert jó mély a vágás!”

Edward miután szabaddá tette a sebet, kitisztította, majd bekötözte.

- Készen vagyunk! – kötötte meg a fáslin az utolsó csomót. – Máshol is megsérültél? – érdeklődött.

- A tenyere. Mindkettő. – válaszoltam szerelmem helyett.

Edward egy fertőtlenítős gézlappal Beth mindkét tenyerét letörölgette. Szerencsére ezek csak felszíni sérülések voltak, már nem is véreztek.

„Elégetem a véres gézlapokat, de a nadrágját is le kell vennie! Attól is meg kell szabadulnunk!” – üzente felém.

„És persze, ezt én közöljem vele, ugye???”

Erre a gondolatomra rám villantott egy ravasz vigyort.

„A „nagypapiért”,… hallottam ám!”

„Kösz, szépen!” – háborogtam.

- Na? Megmaradsz? – jelent meg Alice az ajtóban, kezében egy pohár narancslével.

- Aha. – válaszolta szerelmem zavartan.

- Tessék. – nyújtotta felé nagynéném az üdítőt.

- Köszi! – nézett fel rá Beth hálásan.

„Bellának van ugyanilyen farmerja, azt felveheti. A méret úgy látom, egyezik.” – mosolygott Alice.

Bella is csatlakozott hozzánk, a karján ott pihent az említett ruhadarab, ami tényleg kiköpött mása volt Beth nadrágjának.

- Szia! Bella Cullen vagyok. Edward barátnője. – intézte szavait szerelemhez.

„Barátnője… na, ja! Már több mint 15 éve házasok! Ez elég morbid!”

„Még sem mondhatunk el neki mindent azonnal! Ha Téged választott, akkor előbb-utóbb úgyis be kell avatnod!” – vetett rám rosszalló pillantást a nagyapám.

Nyilvánvalóan nem tetszett neki az előbbi gondolatmenetem.

- Tessék. Szerintem jó lesz rád. – adta át Bella a farmert Beth-nek.

- Köszönöm! – motyogta szerelmem.

Diszkréten mindenki eltűnt a nappaliból.

Billy még kora reggel horgászni ment Charlie-val. Még a hétvégen említette. Anyáék pedig kiruccantak Seattle-be.

„Jobb is!” – gondoltam. – „Ennyi tagját éppen elég ismernie a családomnak, egyenlőre!”

- Felviszlek a szobámba. Ott átöltözhetsz. – ajánlottam fel.

Nem akartam, hogy lépcsőznie kelljen.

Alig észrevehetően bólintott.

Egyik karommal a térdei alá nyúltam, a másikkal átfogtam a derekát, majd felálltam. Beth egyik kezében a farmert fogta, a másikkal átkarolta a nyakamat.

Emberi tempóban mentem fel vele a második emeletre, az én birodalmam szintjére.

A szobámba érve gyengéden a világoskék kanapémra ültettem.

- Magadra hagylak. – leheltem lágy csókot a homlokára. – Szólj, ha bejöhetek.

Becsukva magam mögött az ajtót a konyhába mentem. Ittam egy pohár vizet, majd felültem a középen végighúzódó pultra.

- Jaed! Bejöhetsz! – hallottam meg Beth kiáltását.

Vámpírgyorsasággal teremtem az ajtó előtt.

„Hiszen most nem láthat!” – somolyogtam.

Mielőtt emberi tempóban beléptem volna, mély lélegzetet vettem. Beth a kanapém, és az ágyam között állt, kezében a véres farmerrel.

- Teljesen úgy festesz, mintha semmi se történt volna! – vigyorogtam. – Ezt kidobom. – vettem el tőle a szétszabott ruhaneműt. – Mindjárt jövök! – ígértem.

Miután elértem a lépcsőfordulóig leszáguldottam a földszintre. Edward a bejárati ajtóban állt, kezét az égetnivalóért nyújtva.

Átadtam neki, majd villámgyorsan újra az emeleten termettem.

Beth a kanapén ült, kifelé meredve az üvegfalon. A hálószobák így voltak kivitelezve a házban, kivéve Billy-ét. Ez amolyan vámpírszokás.

Letelepedtem mellé, majd átkaroltam a vállát.

- Jól vagy? – kérdeztem.

- Aha. – válaszolta egykedvűen.

- Ez nem volt valami meggyőző! – vontam fel a szemöldököm.

- Sajnálom, a történteket. – hajtotta le a fejét.

„Egek! Még Ő sajnálja! Pedig én voltam az idióta! Nem gondoltam bele, hogy mit csinálok… Nem kellett volna ennyire túlzásba esnem… Csak távol kellett volna tartanom őket tőle… ehelyett, még oda is küldtem hozzá azt a két csajt tornaórán…”

Az álla alá nyúltam, majd gyengéden felemeltem a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen.

- Nem a te hibád. Megértem, hogy nehéz bíznod bennem. – mormoltam.

„Szegénykém! Amikor vele maradtam éjszaka, akkor megtudtam a gondolataiból, hogy senki sem bánt kedvesen vele… Érthető, ha kételkedik bennem…”

- Szeretnék bízni! – suttogta, lesütve a szemeit.

- Én pedig szeretnék bizonyítani! – suttogtam vissza, miközben kezem ujjait az övéibe fűztem, a másikat - beletúrva nedves hajzuhatagába - a tarkójára csúsztattam.

Lassan felé hajoltam, majd ajkaimat az övéihez érintettem.

A szíve rázendített a szirének énekére, amitől teljesen elkábultam. Az arca kipirult, és egy pillanatra elakadt a lélegzete, amikor a szemébe nézve a nyelve után kutattam. Miután rátaláltam, lágyan játszadozni kezdtem vele, miközben Beth először bátortalanul, majd önfeledten karolta át a nyakamat.

Nem kapkodtam. Gyengéden csókoltam, – vigyázva a méregfogakra – miközben egymás szemébe néztünk. Annyira gyönyörű volt a tekintete, mint a viharos óceán. A kék folyamban zöld hullámok kavarogtak.

Mikor ajkaink elváltak egymástól, homlokomat az övéhez érintettem, még mindig fogva tartva a tekintetét.

- Beth! – énekeltem. – Nem engedem, hogy bárki is bántson. – ígértem. – Rabul ejtetted a szívemet. – helyeztem összefonódott kezeinket a mellkasomra, mire lesütötte a szemeit.

A szíve kihagyott egy pillanatra, majd tripla erővel kezdett dübörögni a mellkasában.

„Újabb futam!... Vigyázz, kész, rajt!” – mosolyogtam magamban, a Forma1-es hasonlatomon.

Nem volt már, min gondolkodnom. Akartam Őt! Szeretni, megóvni, magam mellett tudni…

Már nem érdekelt, hogy szörnyeteg vagyok, egy mutáns korcs, aki nem érdemli meg egy ilyen csodaszép angyal szerelmét. Önző voltam… Edward jól tudta, hogy nem leszek képes távol maradni tőle, hogy meg fog babonázni édes vérének illatával, szíve dübörgésével, hamvas arcbőrének kipirulásával, kedvességével, félénkségével, bájos esetlenségével.

Egy cipőben jártunk. Csak annyi a különbség, hogy ő már elnyerte a szirénje szívét mindörökre. Én is erre vágytam. Bár fogalmam sem volt, hogy ez hogyan lenne lehetséges, de nem is érdekelt. Csak a jelen számított, ez a pillanat, Vele!

Nem mertem kimondani a nyilvánvalót,… hogy szeretem Őt! Féltem, hogy hihetetlenül hangzana,… hiszen éppen csak három napja, hogy ismerem.

Felsandított rám, én elmosolyodtam, Ő pedig fülig vörösödött.

Újra megízleltem az alsó, majd a felső ajkát, végigsimítva őket a nyelvemmel is. Lassan beljebb kalandoztam. Vadul zihált, az erei kitágultak. Gyengéden lecsúsztattam a kezem a tarkójáról a derekára, majd közelebb húztam magamhoz. Ajkai válaszoltak a ki nem mondott kérdéseimre, lágy csókot leheltem rájuk, majd ajkaimat végigsiklattam az állán, nyakának hamvas bőrét kóstolgatva.

„Ezek tényleg a hormonok???… Erről beszélnem kell Carlisle-lal… Edwarddal nem lennék képes,… vicces szitu lenne a kamasz nagyapámnak elmesélni, hogy milyen nehéz visszafognom magam Beth közelében!”

- Akarod, hogy hazavigyelek? – leheltem a nyakának, mire egy pillanatra megborzongott.

- Nem. – sóhajtotta.

Meglepett a válasza, hiszen már négy óra is elmúlt. Már majdnem két órája véget ért a tanítás.

- Nem? – néztem ismét a szemébe.

- Mad és Adam csak hét óra után érnek haza. – suttogta zavartan, szemeit forgatva.

Felnevettem.

- Vagy úgy! – mosolyogtam. – Akkor? Mit szeretnél csinálni?

„Ez már megint milyen kétértelmű kérdés volt Jaed! Csak remélheted, hogy nem kell a fejedet a falba verned, …..és magyarázkodnod!”

Bizonytalanul közelebb húzódott hozzám, majd a vállamra hajtotta a fejét. Megsimogattam a haját. Kezeink még mindig a mellkasomon pihentek.

Az eső felerősítette szerelmem illatát. Kókusz és barack aromája elöntötte a tudatomat. Kábult voltam…

„Mint, aki beszívott!... Függő lettem!... Szerencse, hogy a többiek elhagyták a házat. Edward hallaná, miket gondolok, tuti, hogy jól kupán vágna… Nagypapi szigor! He-he-he!”

Percekig öleltük egymást mozdulatlanul. Lassan kezdtem lehiggadni.

- Amióta ideköltöztünk, te vagy az egyetlen, aki rendes velem. – mondta alig hallhatóan.

- Ezt nehezen tudom elhinni. – mormoltam a hajába csókolva. – Egy ilyen kedves lánnyal, csak kedvesen lehet bánni.

„Kész Casanova vagy, Jaed! Már csak az álarc hiányzik!”

- Tudod, a helybéliek elítélik a nővéremet. Pletykálnak róla, pedig nem is ismerik az igazságot. – suttogta, miközben mutatóujjával végigsimított egy barázdát a garbómon.

- A buta emberek már csak ilyenek. – válaszoltam lágyan.

Habár nagyon kíváncsi voltam, mi oka lehet a forksi elitnek, hogy ezt a két szegény lányt ennyire kirekesszék, de nem faggatóztam. Azt akartam, hogy magától mondja el, amikor… készen áll rá,… mikor már feltétel nélkül bízik bennem. Reméltem, hogy nem kell rá sokáig várnom.

- Miután anyáék… – erősen lehunyta a szemeit, - észrevettem a szemem sarkából – belekapaszkodva a garbómba. – meghaltak, pár évre rá ideköltöztünk a keresztanyánkkal. Mad itt kezdte a gimnáziumot. Volt egy osztálytársa, Jenish Stanley. Tőle ered az egész. Pedig eleinte a legjobb barátnők voltak.

- Szép barátnő az ilyen, mondhatom. – a hangom remegett a dühtől, de igyekeztem féken tartani az indulataimat.

Biztos voltam benne, hogy ennek a Jenish Stanleynek van valamilyen formában köze Jessica Stanleyhez. Bella gimnáziumi barátnőjéhez, akit Edward ki nem állhatott. Abból a felszínes libából is áradt a rosszindulat. Mindezt a nagyapám elméjéből tudom.

A testem megrázkódott, a jól ismert remegéshullám végigszáguldott a gerincemen.

„Most már tényleg szeretném tudni, hogy mi a franc ez! A végét járom vagy mi a szösz?”

Hálát adtam az égnek, hogy Beth itt van velem, és a családom magunkra hagyott minket. Nem akartak hallgatózni. Ez pont kapóra jött, így Edward nem szerezhetett tudomást a remegéseimről.

Szerelmem nem mondott többet, de én már ennyitől is boldog voltam. Eddig még nem hallottam ennyit beszélni. Talán csak akkor, mikor moziba mentünk, és utána kitárgyaltuk a filmet. De persze, egy mozifilmről beszélni egészen más tészta, mint a családodról… Én már csak tudom…

„Vajon kinek sötétebbek a titkai??? Hármat találhatsz… mutáns!”

- Fázol? – kérdezte Beth, kizökkentve merengésemből.

„Nyilvánvalóan megérezte, hogy megremegtem. Szuper!”

- Nem, csak egy pillanatra kirázott a hideg. Semmiség. – hazudtam. – Van kedved zenét hallgatni? – váltottam gyorsan témát.

- Persze. – emelte fel a fejét a vállamról, mosolyogva a szemembe nézve.

Felnyúltam a fejünk felett lévő polcra, amin a hifim foglalt helyet, és levettem a távirányítót, majd a berendezés irányába tartva bekapcsoltam a zenét.

Felcsendült az Edwarddal közös zongorajátékunk. Még közös szerzeményeink is voltak. Már pár hónaposan megtanított játszani.

Nagyon szerettem hallgatni ezt a CD-t. Mindig megnyugtatott.

Kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, Beth pedig a mellkasomra hajtotta a fejét. Kezeinket egymásba fűzve simogattam a kézfejét.

A békesség, ami elárasztott a közelében felfoghatatlan volt. Eszembe se jutott, hogy féltsem Őt magamtól, pedig ezért akartam távol maradni Tőle.

Olyan voltam, mint egy mutáns házőrző. Mint Bolyhoska, a háromfejű kutya a Harry Potterben. De engem csak egyetlen zene volt képes megszelídíteni, Beth szívdobogásának dallama.

Az idő csak úgy repült. Arra eszméltem, hogy fél hét is elmúlt.

- Idő van. – suttogtam lágyan.

Szerelmem nagyot sóhajtott, majd kelletlenül bólintott.

Felnevettem.

- Azért ennyire nem lehet rossz nélkülem. – incselkedtem.

Nem felelt, csak hangosan kifújta a levegőt.

„Még annál is rosszabb!... Újabb éjszaka,… újabb rémálom… de szerencsére most Mad és Adam otthon lesznek… Legalább pár órát képes leszek aludni…”

„Jé, megjavult a vétel…” – gondoltam, mikor újra meghallottam Őt a fejemben. – „Vajon miről álmodhat?” – tépelődtem magamban.

- Gyere! Leviszlek az emeletről. – nyúltam érte, s kaptam a karjaimba.

A földszintre leérve, vigyázva a lábaira állítottam a bejárati ajtó előtt.

Kézen fogtam, majd kisétáltam vele a házból. Kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, majd mielőtt elengedtem volna a kezét, lágy csókot leheltem a homlokára. Csodálattal teli pillantást vetett rám.

Miután beült, becsuktam az ajtót. Megkerültem a kocsit, elfoglalva a helyemet a volánnál.

Ujjainkat egymásba fűztem, majd indítottam.

Túl gyorsan értünk Beth otthonához.

Leparkoltam a ház előtt, majd szerelmem szemébe néztem mosolyogva.

- Megérkeztünk. – mondtam.

Ajkaimhoz emeltem összekulcsolt kezeinket, beleszagolva a csuklójába, apró csókot lehelve rá.

- Kérhetek valamit? – mormoltam a csuklójába.

- Bármit. – suttogta.

„Egek! Ő tiszta Bella,… hihetetlen! Deja vu ezerrel!”

- Hagyd nyitva az ablakodat éjszakára! Minden éjszakára! – mondtam ki a képtelen kívánságomat.

„Mit mondtál már megint Te,…. Te elmebeteg!!! Ha csak pofon vág az lesz a legkevesebb! Magadtól vagy ilyen eszement? – vagy a hormonoktól?
Ja, és ne felejtsük el az idióta génjeidet se! Hárman párban. Ez egyre szebb lesz!!”

- Miért? – értetlenkedett.

„Hát persze! Most vágd ki magad, Jaed! Hajrá!”

- Azt mondtad, bármit! – emlékeztettem. – Nincs kérdezősködés. – koppintottam finoman az orrára mosolyogva. – Akkor ígérem, átalszol minden éjszakát! – hajoltam közel ajkaihoz.

Vadul kapkodta a levegőt, a szíve dübörgött, a vére csak úgy száguldozott az ereiben.

Megízlelve ajkait, finoman végigcsókoltam a lágy puhaságot, majd körberajzoltam a nyelvemmel. Szerelmem eper illatú lehelete elkábított. Lassan kalandoztam beljebb, nyelve után kutatva, miközben átfogtam a derekát, közelebb húzva magamhoz. Szorosan tartottam, mintha többé sosem akarnám elengedni.

Görcsösen szorította a kezem, a másik kezével a vállamba kapaszkodott.

A nyelve körbejárta az enyémet, ez már nem keringő volt, hanem vad fogócska.

Bátrabban csókolt vissza, mint eddig.

Ajkaink csak akkor váltak szét, mikor már nem bírtuk levegő nélkül.

- Ígérd meg! – ziháltam.

- Megígérem. – sóhajtotta. – Megyek.

- Lopod a szövegem? – somolyogtam.

- Aha. – nevetett.

- Menj. – leheltem, nyelvemet végighúzva ajkain.

A szíve kihagyott egy pillanatra, majd lassan elhúzódva tőlem kiszállt.

- Szia! – búcsúzott, mielőtt becsukta volna az ajtót.

- Szia, Édes! – válaszoltam. – Reggel érted jövök! – ígértem.

„Persze, neki még fogalma sincs, hogy visszajövök, amint elaludt! Őrizni az álmait!”

- Rendben. – bólintott mosolyogva, majd mindvégig gyönyörű szemei bűvkörében fogva tartva a tekintetem, becsukta az ajtót.

Figyeltem, ahogy bizonytalan léptekkel a ház felé halad, minden lépésnél visszafordulva felém.

„Bájosan esetlen! Akárcsak Bella!”

Amint eltűnt a szemem elől, indítottam. Megnyugtatott a tudat, hogy pár óra, és újra láthatom.

„Remélem, segít neki a jelenlétem elűzni a démonjait…”

2. Döntés (6. rész)

MIALATT BETH A KAROMBA KAPASZKODVA EGYENLETESEN SZUSZOGOTT MELLETTEM; én alaposabban szemügyre vettem a kicsiny szobáját.

Érthető módon ennek a helyiségnek a berendezése sokkal jobban érdekelt, mint a ház többi részéé.

Az ajtó mögötti fal háromnegyedéig egy fehér könyvespolc húzódott, telis-tele könyvekkel. A legtöbbjük klasszikus: Rómeó és Júlia; Othello; Szentivánéji álom; Sok hűhó semmiért; – Shakespeare összes műve helyet kapott rajta – Értelem és érzelem; Kisasszonyok; Üvöltő szelek. Ebben is Bellára hasonlított. Edward gondolataiból tudom, hogy Bella rongyosra olvasta ezt a művet. Nem mintha Beth példánya jobb állapotban lett volna, sőt nála az összes könyvön jól látszott, hogy jó párszor a keze ügyébe került. Legjobban a Rómeó és Júlia, és a Sok hűhó semmiért volt viseltes, a génjeimnek köszönhető tökéletes látásommal ezt könnyedén megállapíthattam.

„Én is nagyon szeretem Shakespeare-t.” – mosolyodtam el egy pillanatra, Beth felé fordítva a fejemet.

Olyan édesen szendergett. Az ajkai kissé elnyíltak, gyönyörű arcának vonásai pedig ellágyultak.

„Fogd vissza magad, és térj észre! Nem szabad kihasználnod a helyzetet!!!”

Visszafordultam, a berendezést tovább tanulmányozva.

A könyvespolcon helyet kapott még egy közepes képernyős TV, egy HD és DVD lejátszó és egy nagyobbacska hifitorony. Mellette egy fehér tolóajtó. „Valószínűleg a gardróbja.” – morfondíroztam magamban.

A tolóajtó mellett a hatalmas kétszárnyas ablak, melyen átsejlett a holdvilág, sejtelmesen megrajzolva a függöny fekete-arany indáit. Aztán Beth fehér, kék fiókos éjjeli szekrénye, majd a fekete alapon aranymintás kovácsoltvas keretű, boltíves támlájú ágy, rajta velünk. Az ágyhuzat élénk narancssárga. A szoba falai halvány barackszínűek. Az én oldalamon az éjjeliszekrény párja, és a negyedik fal, az ajtó mellett… tele fényképekkel, egyértelműen a szüleiről, illetve a még négytagú családról.

Tisztában voltam vele, hogy Bella és Edward már közel járnak, pár pillanat és ideérnek a ruháimmal. Hiszen már hallottam Edwardot a fejemben, illetve az erdő felől a lépteik zaját. Óvatosan kihúztam a karomat Beth ujjacskái közül, majd lassan felkeltem az ágyról.

- Jaed! – sóhajtotta nyöszörögve.

- Aludj csak, Édes! – suttogtam gyengéden. – Itt vagyok. – simítottam ki csodaszép arcából egy kosza tincsét.

Már sokadszorra mondta ki a nevemet ezen az éjszakán, de nekem mindannyiszor gyorsabban kezdett verni a szívem, és elöntött a boldog elégedettség, tudva, hogy rólam álmodik.

Ahogy kitártam az ablak egyik szárnyát, Bella és Edward nesztelenül már be is ugrottak rajta.

„Tessék.” – üzente Edward gondolatban, és a kezembe nyomott egy fehér, bordázott anyagú garbót, egy fekete farmert, természetesen bokszeralsót, és zoknit.

„Alice látta, hogy a lány, hasonló összeállítást választ mára.” – világosított fel, látva a garbóra vágott értetlen képemet. Mára, mivel már hajnali fél 4 volt.

- Köszönöm. – sóhajtottam vámpírfrekvencián.

- Ne gyötörd magad! – nézett rám Bella aggodalmasan.

- Semmi baj. Túlélem. – mosolyogtam fanyarul. „Naná, hogy túlélem…” - húztam el a számat erre a gondolatomra, Edward ugyancsak, mialatt egymásra néztünk.

- Figyelj rám, kicsim! – mormolta Bella kedvesen. – Már kötődsz hozzá, és ő is hozzád! Alice elmesélte a látomását… - kuncogott. - …te pizzát ettél.

„Na, most pont nem hiányzik az ugratásuk, amúgy sem érzem igazán jól magam!”

- Úgy tudom az emberek szoktak. – vontam vállat egyszerűen. Nem igazán volt kedvem erről beszélgetni, hiszen magam sem tudtam, hogy mi a fene történik velem… Edward előtt pedig vigyáznom kellett, nehogy a remegéshullámokra gondoljak.

- Alice mindent elmondott nekünk. - hagyta figyelmen kívül az előbbi gúnyos megjegyzésemet. - Tudom, hogy ugyanúgy tépelődsz magadban, ahogy Edward tette anno, de semmi értelme... – Az említett személy megforgatva a szemeit, felsóhajtott. - Ha egy kicsit is hasonlít rám, – Alice szerint pedig elég sok mindenben – akkor nem fogja hagyni, hogy lerázd. Ha beléd szeret, akkor már nincs visszaút... Alice szerint sokkal érzékenyebb nálam, és ha ez így van, akkor ő nem bírná ki, ha elhagynád... - tartott fejmosást határozott hangon.

Ahogy Edward, én is elég mókásnak tartottam, amikor a nagyanyám szigorú próbált lenni. Most is somolygott magában.

- Igen, ismerem az Alice által látottakat. - szűrtem a fogaim közt, a hangomban Bella stílusa miatt vidámság bujkált. - Már nincs választásom. Képtelen vagyok távol maradni tőle. - fújtam ki vadul a levegőt. - Megvallom őszintén, már nem is akarok. Alice pedig tudta ezt. Jól tudta! - adtam hangot a nagynéném iránti haragomnak a kelleténél kissé hangosabban.

„Nem akarok újabb rémálmokat!” - hallottam meg Beth-t a fejemben.

- Jaed! - nyöszörgött, kétségbeesve utánam tapogatózva.

Villámként mellette teremtem, majd karjainkat újra egymásba fontam tenyeremet törékeny kézfején pihentetve.

- Hmm. - hallatszott Beth megkönnyebbült sóhaja.

„Nem akarom látni a múltban történtetek!” - üzente gondolatban, mialatt összeráncolta a szemöldökét álmában.

- Ne aggódj, Édes! - suttogtam lágyan, mit sem törődve a közönségünkkel. - Itt vagyok, őrzöm az álmaid! Csak a jövőt fogod látni, ígérem! - csókoltam homlokon.

- Milyen aranyosak! - suttogta Bella meghatottan Edward fülébe, miközben átkarolta.

- Várj! - szólt Edward döbbenten.

„Te… te hallottad őt? A gondolatát?” - álmélkodott elméjében.

- Igen. De... de te nem? - csodálkozva néztem fel rá.

- Semmit sem hallottam. - csóválta meg a fejét elmerengve. - Különös!

- Mire gondolt? - érdeklődött pár pillanat múlva.

- Arra, hogy nem akarja látni a múltat az álmaiban. - feleltem ellágyulva. - Két gondolatát is hallottam az előbb ezzel kapcsolatban.

- Én egyiket sem hallottam. - mondta Edward, miközben végigpillantott a mellettem fekvő angyalon.

- Hogyan lehetséges ez? - csodálkozott el Bella is összeszűkítve a szemeit.

- Ő is különleges, mint te, kedvesem! - simított végig Edward kézfejével Bella arcán, szemeiben az ébredő vágy csillogásával,.. a gondolatairól nem is beszélve.

„Ó Jézus, így is épp elég nehéz, ráadásul most… mintha még mindig tinik lennének, nem pedig nagyszülők!”

- Megtennéd? - szűrtem a fogaim közt.

-Igen. Hát persze. Bocsánat. - hadarta nagyapám zavartan. - Megértelek, nekem rosszabb volt. Nekem Em nagybátyád perverz gondolatai jutottak. - kuncogott halkan.

Mindhárman vigyáztunk, hogy a beszélgetés emberi fül számára nem hallható frekvencián folytatódjon. Nem akartuk Beth-t felébreszteni. Ötletem sincs, hogyan magyaráztam volna meg neki a szobájában fogadott vendégeimet.

- Akkor, mi nem is zavarunk. - jelentette ki Bella, Edwardot az ablak felé tessékelve.

„A többiek holnap nem mennek suliba. Meghagyják ezt a napot nektek kettesben. Alice úgy látta, hogy így jobb lesz!” – üzente még nagyapám gondolatban. Válaszul bólintottam.

Nem igazán értettem a dolgot.

Miután vámpírkecsesen kiszálltak az ablakon, újra kiszabadítottam magam Beth öleléséből. Becsuktam az ablakot, majd kissé arrébb vonulva magamra öltöttem a mai viseletemet. Ekkor hajnali negyed 5 volt. Az éjjeliszekrényen található digitális ébresztőóra számlálója ezt világosan a tudtomra adta piros fényű kijelzőjével. De nélküle is jól tudtam hány óra, vámpír-időérzékem segítségével.

Már a mai ruhakollekciómban visszafeküdtem Beth mellé kezeit ismét a karomba fűzve, az Edwardtól hallottakon morfondírozva. „Hogyan lehetséges ez?” - ismételtem meg magamban Bella kérdését. Fogalmam sem volt, mi lehet a válasz. Hogy képes néha megmutatni, néha elhallgatni a gondolatait. Edward elől pedig teljesen elrejteni őket. „Figyelni fogok!” - döntöttem el gondolatban. „Rá kell jönnöm, miként működik az elméje! Muszáj, mert ezt nem sokáig bírom ki épp ésszel!”

Beth közelebb csúszott hozzám, karjait még mindig a felkaromra kulcsolva, majd végül a mellkasomra hajtotta a fejét. Mélyen beszívtam a hajából áradó csodás kókuszillatot.

Elkeseredett harcot vívtam magamban: a józan eszem a vágyaimmal szemben!

Egy perccel múlt 7 óra. Beth 7-re állította az órát, de én egy hirtelen mozdulattal abban a pillanatban kinyomtam, ahogy megcsörrent. Az volt a tervem, hogy én ébresztem fel lágy csókot lehelve ajkaira, de tétováztam.

„Meg fog ijedni Tőled, Jaed, inkább ne próbálkozz! És nem is Te vagy a mesebeli herceg… főleg herceg nem!”

A mellkasomon feküdt, ajkai elnyíltak, szőkésbarna hajzuhataga szétterült a garbómon. Olyan békésen aludt, hogy egyrészt nem volt szívem felébreszteni, másrészt nem tudtam, hogyan fog reagálni.

Lassan legördítettem magamról, testemmel fölé tornyosulva. A szívem hevesebben kezdett verni, úgy zúgott a mellkasomban, mintha egy bomba ketyegne, miközben arcommal Beth arca felé közelítettem.

- Csipkerózsika! - suttogtam. - Ideje felkelni! - mormoltam lágyan.

Hmm. - nyújtózkodott egy nagyot. - Adam, hagyj! Mindjárt kelek! Különben is felhúztam az órát. - motyogta.

- Én nem Adam vagyok. - somolyogtam, miközben megpusziltam az arcát.

Hirtelen felpattantak a szemei, és vadul pislogott.

- Á! - sikkantott ijedten, görcsösen a takarót markolászva, próbálva feljebb húzni, piruló arcát elrejteni. - Jaed!? - kérdezte rémülten.

„Ezt már megint jól megcsináltad… mégis örököltél azokból az „idióta” génekből!”

- Igen, én vagyok. – feleltem nyugtatóan, s hajoltam kissé közelebb hozzá.

- Jó reggelt! - motyogta.

- Jó reggelt, Édes! - suttogtam vissza.

Lassan közelítettem felé, megízleltem a lágy puhaságot, megcsókoltam az alsó, majd a felső ajkát, majd nyelvemmel is körberajzoltam őket. Beth szíve vad vágtába kezdett, a vére lüktetve áramlott az ereiben, a légzése felgyorsult. Törékeny karjaival átölelt, egyik kezének ujjait a hajamba fűzte, a másikkal görcsösen kapaszkodott a hátamba. Azt hittem, hogy a körmei menten beletörnek márványkemény bőrömbe. A kezecskéje után nyúltam, és lefejtettem a hátamról, majd vasmarkom fogságába ejtettem. Belenyögött a csókunkba.

„Félek…” – hallottam meg Őt ismét a fejemben.

„Ó a fenébe, most aztán magyarázkodhatsz, miért kell mindig letámadnod?”

- SSS! – suttogtam. – Ne, félj! Ha akarod, abbahagyom! – ígértem selymes vámpírhangomon.

- Ne! – lehelte alig hallhatóan.

„Mit NE? A csókot, vagy az abbahagyni????? Miért nem hallom, most nagyon bosszantó!”

Beth elméje, újra csendbe burkolózott, engem lassan az őrületbe kergetve.

Eszembe jutott, amit a mozi előtti búcsúzásunkkor eljátszottam vele.

- Hogy mondtad? – kérdeztem az ajkaitól, miközben még mindig a nyelvemmel ízlelgettem őket.

- Ne! – mondta határozottabban.

Felnéztem rá. Szemeiben a kék óceán megint zöldes árnyalatban játszott.

- Miért vagy mérges? – mosolyogtam, mialatt ajkaim az övéin pihentek.

- Emlékszem, hogy mit mondtál az autóban, mikor elbúcsúztunk. „Ha megríkatlak, jobb lesz, ha elmegyek.” – idézte pontosan a szavaimat.

„Érdekes, az emberek nem szoktak ennyire határozottan emlékezni az elhangzott beszélgetésekre, nemhogy szóról szóra idézni őket! Ez egyre furcsább!!!”

- Igen. Emlékszem. És? – érdeklődtem.

- Akkor is többször kimondattad velem, hogy ne menj el, mert azt mondtad, nem hallod. - mondta durcásan.

„Szóval, Ő is vágyik a csókjaimra, most már értem mire mondta a Ne-t.”

- Ajjaj! – mosolyogtam ravaszul. – Azt hiszem, lebuktam. – hunytam le a szemem, és lágyan megcsókoltam.

- Hát le! – jelentette ki határozottan. A hangja még mindig durcás volt.

- Hmm. – mormoltam. – Hogyan engesztelhetnélek ki? – húztam végig ajkaimat az övéin.

A lélegzete elállt egy pillanatra, majd vadul zihálni kezdett.

Ujjacskái görcsösen szorították a kezemet, miközben nyelvemmel megízlelve édes ajkait lassan beljebb kalandoztam, kutatva az ő nyelve után. Miután rátaláltam, kétséggel követte a mozdulataimat, átadva magát vágyainak.

Beth ereiben mintha épp Forma1-es versenyt rendeztek volna. A fejemben hallottam a lüktetést, a szíve minden egyes dobbanását.

Nem lehettem heves… A méregfogak… Vigyáznom kellett. De az Ő törékenysége a segítségemre volt. Megfontoltan csókoltam Őt, a szerelmemet.

Már az volt. A szerelmem! Az életem! A vére énekelt nekem… De nem akartam megízlelni, nem akartam bántani… csak hallani az erei lüktetését, a szívdobogásának gyönyörű dallamát… A mellkasában működő csodás szerv vad ütemét egy szárnyait csapkodó kolibrihez lehetne leginkább hasonlítani.

Beth csodás lénye megbabonázott. Az első percben, ahogy megpillantottam a parkolóban. Olyan voltam, mint akinek elvették a látását. Vakon tapogatóztam, bizonytalanul haladtam az ismeretlen felé.

A szívem vadul dübörgött, felforrt a vérem. Szerelmem kezét lefejtettem magamról, majd a mellkasomra helyeztem.

Eper illatú lehelete elkábított.

- Öhm. – nyögtem bele a csókunkba.

Minden homályos volt.

„Istenem! Milyen vadul ver a szíve! Vajon az enyém is ennyire gyors?” – hallottam meg ismét csodaszép hangját a fejemben.

- Ideje indulni… - ziháltam, miközben ajkaim elváltak az övéitől. – Még… elkésünk. – próbáltam visszanyerni a józanságomat.

- Miért mennyi az idő? – kapta a fejét az óra irányába. – Jesszus! Negyed is elmúlt…

- Ne aggódj, Édes! Odaérünk! – mosolyogtam rá, majd lágy csókot leheltem a homlokára.

Fellöktem magam, majd fél törökülésben az ágy másik oldalára telepedtem.

Beth és az én szívem is lassan kezdte felvenni a normális tempót. Felkelt az ágyból, majd az ajtó felé indult.

- Te már voltál a fürdőszobában? – fordult vissza kedvesen mosolyogva.

- Igen. – füllentettem. – Én már indulásra készen állok, mint láthatod! – mutattam végig magamon.

Végignézett rajtam, majd zavartan elkapta a tekintetét. Hamvas arcbőre felvette a halványpír árnyalatot.

„Na Jaed, még a végén neked kell vigyáznod az erényeidre? Érdekes fordulat lenne?”

Felnevettem. Hiába kutattam, megint néma volt az elméje, nem hallottam semmit.

- Honnan vettél tiszta ruhát? – kérdezte álmélkodva.

„Ahh, egyre több hibát követsz, el Te balfék!!!”

- Lisa hozta nekem őket egy órája. Felhívtam, hogy valami közbejött, és nem lesz időm hazamenni.– füllentettem könnyedén.

- Oké. – motyogta. – Akkor megteszed, hogy elkészíted a reggelit? – kérdezte a padlót tanulmányozva. – Van müzli. Én általában azt szoktam ilyenkor enni.

Pont, mint Bella, habár szerintem a legtöbb lány ilyet reggelizik.

- Persze, Édes! – leheltem, miközben felkeltem az ágyról. Elhaladva mellette a kézfejemmel végigsimítottam az arcán. A szíve kihagyott egy pillanatra.

A müzli a pulton hevert. Kerestem egy közepes méretű tálat, amibe szórtam belőle, majd elővettem a tejet a hűtőszekrényből, és ráöntöttem egy keveset.

Edwarddal ellentétben - mosolyogtam magamban kárörvendően - én jól ismertem az emberi ételeket, hiszen jócskán kijutott nekem, ezeknek a fogyasztásából.

Furcsa mód teljesen természetes volt, hogy Beth-szel reggelizzek, nem is gondolkodtam rajta, ösztönösen cselekedtem.

Letettem a tál müzlit a négyszögletes ebédlőasztalra, ami a konyha közepén állt. Szerelmem éppen akkor ért le a lépcsőn. Szemem sarkából nyugtáztam, számomra már ismerős ruhadarabjait. Karcsú alakját lágyan ölelte a fehér garbó, formás lábaira izgatóan feszült a sötétkék farmer, ami fekete Wesco csizmában végződött.

Leültem az asztalfőre, majd vártam. A kezemben egy kanállal piszkáltam a reggelinket.

- És… az enyém? – motyogta értetlenül.

Felnevettem.

- Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig együtt lesznek... – szavaltam kijjebb csúszva a székemmel, egyik kezemmel a térdemen támaszkodva. – Gondolom, ismered a mondókát?

- Aha. – bólintott, miközben elindult felém.

Megállt előttem, és én az ölembe kaptam, majd a kezébe nyomtam a kanalat.

Fülig vörösödött, ahogy az egyik lábamon ülve elkezdte kanalazni a müzlinket.

A konyhában lévő óra hirtelen elütötte a felet, s mi kapkodva igyekeztünk a bejárat felé.

Beth bezárta a bejárati ajtót, aztán a kulcsot a szokott helyre rejtette. Átfogva a derekát, magammal húztam a kocsihoz. Kinyitottam neki az anyósülés felőli ajtót, majd miután beszállt én is elfoglaltam a helyemet a volánnál.

Felé villantottam a félmosolyom, vasmarkom fogságába ejtettem törékeny kezecskéjét, majd indítottam.

- Ne haragudj! – motyogta, rögtön ahogy kifordultunk a házuk elől.

Nem értettem, mire gondol, hogy miért kellene haragudnom. A gondolatai újra rejtve voltak előlem.

- Miért is? – érdeklődtem.

Úgy tettem, mintha erősen próbálnék emlékezni, összeszűkítettem a szemeimet, Beth felé sandítva.

- Hát… az éjszakai… tudod… - motyogta, nagyot sóhajtva, majd kinézett az ajtó ablakán.

- Édes, ezért nem kell… ne butáskodj! – csóváltam meg a fejem. – Erre majd térjünk vissza később, rendben?

Nem így akartam elmondani neki, hogy rám számíthat, hogy bármi is történt vele a múltban, én mellette leszek, és segítek túl lenni rajta. Ehhez a karjaimban akartam tartani, átölelni, és a szemébe nézni.

- Oké. – lehelte, még mindig a mellettünk elsuhanó tájat kémlelve.

- Akkor? Jöhet a földrajz? – váltottam témát.

- Aha. – suttogta.

- Kérdezz! – vontam vállat. – De figyelmeztetlek, hogy minden helyes válasz egy csókot ér! – sandítottam felé, mire rám kapta a tekintetét.

Erre kuncogni kezdtem. Beth arca szépen kipirult, én pedig élveztem a helyzetet.

- Szóval? – énekeltem ravasz vigyorral a képemen.

Kegyetlenül kikérdezett. Mind az összes államot elsoroltatta velem, a kormányzóikkal együtt. Megkért, hogy lassan soroljam el őket újra, mialatt lehunyta a szemét, és erősen koncentrálva motyogott magában, miután rájött, – a táskájából előkotort tankönyvből - hogy a válaszaim egytől egyig helyesek.

Nem értettem a dolgot. Reméltem, hogy nem most próbálja megtanulni.

- Ez összesen 50 csókot jelent. – közöltem elégedetten, mikor végeztem a lecke felmondásával. Szerelmemnek azonnal felpattantak a szemei, nagyot nyelt, miközben újra kipirult az arca.

Leparkoltam a szokott helyre.

„Jaj, csak ma ne!”- tárta fel előttem újra elméjének kapuit. – „Bárcsak ma békén hagynának!” Az iskola parkolója dugig volt diákokkal. A pontos idő háromnegyed nyolc.

Rávillantottam a félmosolyom, miközben ajkaimhoz emeltem összefonódott kezeinket, törékeny csuklójára lágy csókot lehelve.

Beth kikerekedett szemekkel, kétségbeesett tekintettel nézett rám.

Lehunytam a szemem, vadul kifújva a levegőt. Megkerülve a kocsit, kitártam neki az ajtót, a karomat felé nyújtva. Az égen viharfelhők gyülekeztek. Tekinthettem volna őket baljós előjelnek is.

Belém kapaszkodott, majd kiszállva az autó és én közöttem állt. Hallottam a többiek szánalmas gondolatait.

„Igazán… mit akarhat ettől a kis szerencsétlentől… ha nem csak hülyíteni?” – hangzott fel a fejemben Amy idegtépő, nyafka hangja.

„Nézd már, bénácskának hódolója akadt! Vajon trófeaként ér valamit?” – üzente David, a nagydarab fekete hajú, táskalopó bunkó. A nevét egy előbbi beszélgetésfoszlányból tudtam meg.

Le kellett higgadnom. Ha Beth nincs ott velem, akkor az egész bagázst ízekre tépem, de ott volt, és ez némileg segített fékezni az indulataimat.

Előreléptem egy lépést… egy hirtelen ötlettől vezérelve… hogy megcsókoljam.

Közelebb hajoltam hozzá, miközben Ő hátrálva az autóra helyezte a kezeit. Mindkét karommal megtámaszkodtam a kocsi oldalán a teste mellett. Fogságba esett. Az arcunk pár milliméternyire volt egymástól, és nem találhatott kiutat.

- Beth! – suttogtam. – Megcsókolhatlak? – kérdeztem selymes vámpírhangomon.

Szerelmem szemei a szokott méret duplájára kerekedtek, ajkai elnyíltak, vadul zihált, a vére csak úgy száguldozott az ereiben, a szíve pedig majd átszakította a mellkasát.

- Azt hiszem. – motyogta alig hallhatóan.

Persze én tökéletesen hallottam.

„Itt, mindenki előtt?” – üzente gondolatban. – „Biztos, hogy ez… jó ötlet???”

„A legjobb!” – háborodtam fel gondolatban. – „Úgy gondolta, hogy a többiek előtt nem fogom megcsókolni? Micsoda képtelen ötlet!”

Kicsit kinyitottam a számat, majd mindvégig a szemébe nézve lassan gyönyörű ajkai felé közelítettem az enyémekkel.

A szíve dübörgött, majd amikor ajkaim az övéihez értek kihagyott egy pillanatra. Elmosolyodtam, majd a nyelvemmel beljebb kalandoztam az övé után kutatva. Beth a vállamra kapta a kezét. Kétségbeesetten belemarkolt. Egyik karommal átfogtam a derekát, majd magamhoz húztam, a másik kezemmel lefejtettem törékeny ujjait a vállamról, az enyémekbe fűzve. Megszűnt körülöttünk a világ. A nyelvünk körtáncot járt, miközben szerelmem görcsösen szorította a kezem. A szívem Beth-ét lazán verte a dübörgésben, a vérem pedig felforrt, mintha csak láva folyna az ereimben.

Vadul ziháltunk homlokunkat összeérintve, mikor ajkaink elváltak egymástól. Már senki sem volt körülöttünk.

- Elkésünk. – leheltem, mialatt szemeimet lehunyva próbáltam normálisan lélegezni, a vágyamat visszafogni.

Szerencsére Mr. Fricks sosem kezdte időben az órát. Még mindig átfogva szerelmem derekát gyengéden magammal húztam a földrajz terem irányába.

A hátsó padsor üres volt. „Úgy látszik ez lesz az állandó ülőhelyünk!” – állapítottam meg magamban elégedetten. Nem szerettem szem előtt lenni.

Hallottam a többieket a fejemben, de igazán nem tudtak meghatni. Nem érdekelt, hogy azt gondolják, nekem Beth „csak arra kell” vagy hogy Amy szerint a „szűz lányokra bukom”.

Bár ha ezt gondolja, akkor végre leesett neki, hogy semmi esélye nálam. „Kis felszínes lotyó!”

Miután helyet foglaltunk, a pad alatt megfogtam kezecskéjét, majd a törzsemmel felé fordulva megvillantottam a félmosolyom.

Zavarban volt, hamvas arcbőre felvette a halványpír árnyalatot.

Mr. Fricks belépve a terembe ügyetlenkedve lepakolt a tanári asztalra. Szerencsétlen, alacsony termetű, vékony, szemüveges középkorú férfi volt.

Feleltetésre készült.

Legnagyobb meglepetésemre Beth-t szólította fel. Szerelmem vadul kifújta a levegőt, lassan kihúzva a kezét az enyémből, majd elindult előre, a tanár mellett függő térkép felé.

Már felkészültem rá, hogy súgnom kell neki. De nem kellett. Tökéletesen visszaidézte a kocsiban átvett anyagot, és Mr. Fricks minden kérdésére hibátlanul felelt.

- Kitűnő! Jeles, Miss Dawn. – hangzott a végszó a tanártól elégedett mosollyal az arcán. – A helyére mehet!

Gyanakodva méregettem Beth-t, miután visszaült mellém. „Most komolyan… lehetetlen, hogy idefelé tanulta meg az anyagot!” – hitetlenkedtem gondolatban. – „Erre befizetek! Rá fogok kérdezni!”

A pad alatt a kezemet az övéért nyújtottam, mire ő egy mosoly kíséretében ujjait az enyémekbe fűzte.

Beth és én mintha összenőttünk volna. A nap folyamán három olyan óránk volt, amit külön kellett töltenünk.

Mialatt biológia, illetve kémia fakultáción szenvedtem, Ő spanyolon, és geológián. Ügyeltem a többiekre, hogy ne bánthassák Őt. Igyekeztem mindenkit irányítani. Ez volt a meglepetésem a szirénem számára. Azt akartam, hogy ezt a napot senki se ronthassa el, persze ettől még hallottam a valódi gondolataikat. Túlságosan is sokszor fordult meg a fejükben, hogy ártsanak Beth-nek.

„Egy-egy embert rávenni valamire... azt igen... az még oké... na de egy egész osztályt kordában tartani... az már kemény dió!”

Az utolsó órája testnevelés volt, és hármas csapatokat kellett alkotniuk. A két legkevésbé ellenszenves lányt küldtem oda hozzá, hogy kérjék fel csapattársnak. Nagyon meglepődött, láttam a lányok fejében.

Az Ő elméje ismét makacs némaságba burkolózott.

Én egy órával előbb végeztem, így a kocsiban ülve figyeltem, és irányítottam az eseményeket, majd kicsengetéskor kiszálltam, elindulva a tornaterem irányába.

Az épület előtt lazán a falnak támaszkodtam, az eget kémlelve, elmerülve a gondolataimban. Az eső elkezdett záporozni, mintha dézsából öntenék.

Nem volt már választásom. A döntés rég megszületett. Már akkor, mikor Alice-nek látomása volt kettőnkről. A nagynéném ellen fogadni, lehetetlen vállalkozás… Edward is próbálkozott vele, sikertelenül. Minden úgy lett, ahogy ő azt előre látta. Szóval, én a múltból tanulva meg sem kísérelem… hiszen kimondhatatlanul és végérvényesen beleszerettem Beth-be, és önző voltam én is…