4. Változás (1. rész)

Ajánlás:

A Full Moon teljes 4.  fejezetét Drága Olvasómnak, Atyusnak ajánlom nagyon nagyon nagyon nagyon sok szeretettel és őszinte hálával!

Köszönöm a meglepetést! :)

Köszönöm, hogy elkészítetted ezt a fantasztikus dizájnt az oldalhoz! :)

Sok puszi Neked!

Köszönöm, hogy velem vagy! :)

Aby

BETH BÉKÉSEN SZUSZOGOTT MELLETTEM; mialatt én elgondolkodva bámultam a holdfény szoba közepére vetett sejtelmesen fehérlő sávját.

Az elmém kitisztult, világossá vált előttem, hogy Őt akarom, semmi sincs, ami elválaszthat az Angyalomtól. Kivéve, ha Ő küldene el,… akkor teljesíteném az akaratát…

Elhagynám Őt, de csakis ebben az esetben…

„Ne légy nevetséges, Jaed! Most majmolod Edwardot, – …ha Ő küldene el…– mert ez teljesen úgy hangzott!! Ha olyan, mint Bella, akkor sosem fogja ezt kérni…” – mosolyogtam elégedetten, miközben Beth csodaszép arcát fürkésztem.

A reggelünk szokott módon indult, csókkal, müzlivel,… majd az iskolában is minden, a most már szokásos menetrend szerint zajlott. Beth és én kéz a kézben sétáltunk egyik óráról a másikra. Minden óránk közös, hála Mrs. Murry-nek, na és persze a vonzerőmnek… Kivéve a testnevelést, de ezt is készültem megoldani.

Beth-szel a hátsó padban ültünk, a szokásos helyünkön, Emmett – vagyis Karl mellett. Szerelmem arcának rezdüléseit figyeltem, mialatt vasmarkom fogságába ejtett kezének kézfejét simogattam a hüvelykujjammal. Ragyogott a levegő körülötte, ahogy sugárzott belőle a boldogság, mintha fényes aura burkolná körbe törékeny testét…

„Akár a megtestesült, földre szállt Angyal!” – sóhajtottam halkan, megpróbálva elnyomni magamban a feltámadni készülő szörnyet.

„Carlisle és Esme holnap érkeznek… Beszélnem kell Carlisle-lal… a… hormonokról…” – nyeltem egy nagyot a gondolatra. – „Persze, Carlisle orvos, de hogy veszi ki magát, hogy… hogy a beteges vágyaimról beszélek neki???” – komorult el az arcom egy pillanatra.

Fogalmam sem volt, hogyan adjam elő a dolgot. Bár, ha jobban belegondolok, jobb minél előbb túlesni rajta.

- Hé, kislány! – szólt Emmett az Angyalomhoz, miközben a következő terem felé igyekeztünk.

Beth kikerekedett szemekkel, zavartan sandított Emmettre mellőlem.

- I… igen? – hebegte.

Emmett öblös hangján felkacagott.

- Semmi. Csak gondoltam feloszlatom kicsit a rózsaszín ködfelhőt – kacsintott rá Em.

- Ha-ha-ha! Irigykedsz? – mondtam jókedvűen vámpírfrekvencián.

„Csak szeretnéd!” – üzente felém gondolatban. – „Csupán örülök az újabb párocskának, akikkel élcelődhetek! Jazz-zel már így is kezdtünk kifogyni a fogadásokból!”

Emmett még hangosabban kezdett nevetni, én pedig átkarolva Beth derekát, magammal húztam, faképnél hagyva a nagybátyámat.

Ezt a kis közjátékot eltekintve unalmasan telt a nap, kivéve, hogy az angyalarcú szirén beragyogta minden pillanatomat.

Leparkoltam a Dawn ház felhajtóján, majd összefűzött kezeinket a számhoz emelve finom csókot leheltem Beth kézfejére.

- Nos… – mondtam volna ki a szokásos szót, mint minden alkalommal, mikor eddig hazavittem, de megelőzött.

- Megérkeztünk – sóhajtotta reményvesztetten, az én szívem pedig izgatottan dübörögni kezdett a mellkasomban, a vérem felforrt, miközben Szerelmem csalódott pillantással fürkészte az arcomat.

- Igen, meg – mormoltam lágyan, közelebb hajolva ajkaihoz.

A lélegzete elállt, a szíve kihagyott egy pillanatra, hogy felkészüljön a rajtra.

„A Forma1-es futam csigatempója semmi az Ő szívverésének üteméhez képest!” – somolyogtam magamban.

Kínzó lassúsággal közelítettem ajkaimmal, ajkai felé. Mielőtt megcsókoltam volna, egy pillanatra megálltam – Beth szívének ütemes, gyors dobogása kihagyott egy pillanatra, a lélegzete elakadt. Mosolyogva hallgattam mellkasa zenéjét: az erőteljes zakatolást váltó, verdeső kolibri szárnycsapásainak mámorító hangjai keveredtek számomra fülbemászó dallammá – ajkainkat milliméterek választották el egymástól. Szerelmem édes eper illatú leheletét megérezve hatalmába kerített a kábulat. Zöld hullámokkal vegyített óceán-kék szemei kikerekedtek, duzzadt, pirosló ajkai elnyíltak, mindkét kezével az ülés szélébe kapaszkodott. Félt, de ahogy ajkaimat az övéire nyomtam, karjai önálló életre keltek, mélyen a szemembe nézve átkarolta a nyakamat. A derekánál fogva gyengéden közelebb húztam magamhoz, szorosan tartva, nyelvemmel vad fogócskát játszva az övével.

Beth mindvégig gyönyörű tekintetének bűvkörében tartotta az enyémet, hálásan pislogva rám.

Úgy tűnt a rémképeket sikerül tőle távol tartanom, mikor megcsókolom: a szemkontaktussal.

Hatalmas szikla gördült le a mellkasomról megint, mert tartottam tőle, hogy ez nem jelent tartós megoldást. Minden alkalommal attól féltem, hogy sírva fog elhúzódni tőlem, amit nem lennék képes elviselni. Szerencsére nem így történt, és bíztam benne, megtaláltuk a rémképek távoltartásának titkát.

„Ej, Jaed, ha tudná, hogy mi vagy…Akkor lehet, hogy abban a pillanatban nemhogy sírva húzódna el tőled, de a világból is kifutna. Annyi szent!”

Ajkaink szétváltak, mindketten felhevülve, kétségbeesve kapkodtunk levegő után.

Szemtelenül elvigyorodtam, miközben Beth még mindig zihált egy kicsit.

- Gondolom,… akkor este. – mondta, kezét a mellkasán pihentetve.

- Óhaja számomra parancs! – bólintottam mosolyogva.

Őrült tempóval értem haza, a kocsiból kiugorva rögtön a nappali felé vettem az irányt, ahol Alice ugrándozva piruettezett körül.

- De szép is a szerelem. Lá-lá-lá! – énekelte csilingelő, számomra most nagyon is idegesítő hangján. – Mikor mondod el neki? Mikor mondod el neki? – trillázta.

Nem is annyira a hangja, mint a mondanivalója miatt másztam majdnem a falra.

- Alice! Kérlek! – próbáltam hárítani, de a nagynénim nem tágított.

- Mikor mondod el neki? Mikor mondod el neki? – ismételte, rosszalló pillantást vetve rám.

- A megfelelő pillanatban – koppintottam mosolyogva nagynéném pisze orrára.

- Ez nem ér! – durcáskodott, karjait a mellkasán összefonva. – Így nem fogom látni előre – nyafogott.

- Hát akkor majd, utólag tudod meg – csókoltam homlokon, átfogva a derekát. – Jobb később, mint soha! Nem gondolod? – kacsintottam rá.

- Na, persze! – morogta. – Ha látnok lennél, te is elsőként szeretnél tudomást szerezni mindenről!!! – érvelt határozottan.

- Így is, úgy is csak másodikként tudhatod meg az elhatározásomat! Az első én leszek! – incselkedtem vele.

Alice szó nélkül hagyva ez utóbbi megjegyzésemet, felhúzott orral kiviharzott a helyiségből.

Elégedett vigyorral a képemen nyúltam el a kanapénkon.

Tudtam, hogy a nénikém úgyis pillanatokon belül kiengesztelődik, ehhez még jövőbelátó képességre sem volt szükségem.

Még el sem helyezkedtem kényelmesen, mikor Alice mosolyogva pördült be a nappaliba, kezében citrom- és narancssárga színkavalkádban játszó, gyönyörű virágcsokorral a kezében, majd letelepedett mellém.

Orrát a virágszirmok közé dugva mélyet szippantott a szobát betöltő, csodás illatból. Eszembe jutott az Angyalom kókusz, eper és barack aromája, vérének édes zamata,… elemi vágy tört rám. Reménykedtem, hogy Jasper nincs a házban, sőt még a közelben sem…

„Ejnye, Jaed! Türtőztesd magad! Ha akkor sem tudod kordában tartani a vágyaidat, ha nincs melletted, akkor mit várhatsz magadtól, ha melletted van???”

- Tudod, azért én… nagyon örülök nektek! – motyogta nénikém tekintetével a virágszirmokat bűvölve, ujjaival lágyan végigsimítva rajtuk.

- Tudom – vontam vállat, félszemmel felé sandítva.

„Jaj, ne már!” – morogtam magamban. – „A jól bevált 1. számú női praktika: bűntudatkeltés. Remélem, Beth nem fog ellesni ilyesfajta trükköket tőle!” – forgattam meg a szemeimet.

- Oké. Beismerem… Igazad volt! Így már jobb? Nem haragszom rád, nem is haragudtam, csak bosszús voltam, de már elmúlt. Különben is, annyira imádlak bosszantani, te is tudod – kacsintottam rá békülékenyen.

Alice felnevetett, majd játékosan összeborzolta a hajamat.

- Akkor megnyugodtam – bólintott széles mosollyal az arcán.

„Hát, én még nem egészen!” – húztam el a számat, de ugyanabban a századmásodpercben már rendeztem is az arcvonásaimat, nehogy a kotnyeles nénikém faggatózni kezdjen.

- Ebédnél elég rendesen viselkedtetek. Köszi. Igaz, Emmettnek ma volt egy-két csípős megjegyzése megint – ahogy ezt kimondtam, hallottam, hogy a nagybátyám felordít az emeleten, biztosan Rose vágta kupán. –, de nem vészes – hangsúlyoztam ki a mondat végét a plafon felé, hogy Rosalie megenyhüljön.

„Kösz, Öcsi! Rosszabb vagy, mint egy pletykás vénasszony!” – morgott Em a fejemben.

- Megérdemelted! Figyelmeztettelek, ne ártsd bele magad a… – üzentem kuncogva – …és hidd el Rose-zal jobban jártál…

- Szóval azt hiszem, semmi akadálya, hogy jobban is összebarátkozzatok Beth-szel. Nem, mintha az én engedélyemre lenne szükséged, ugyebár? – húztam fel a szemöldökömet nagynéném felé fordulva.

- Hát… azért nem szeretném cafatokban végezni, csak mert a félig farkas unokaöcsém rossz szemmel nézi, hogy a barátnőjével barátkozom – vetett rám rosszalló pillantást.

- Aha. Minden valószínűség szerint nem láttad volna előre, hogy szét akarlak tépni. Ezt jobb lesz észben tartanom, erről meg is feledkeztem – kacsintottam rá, hamiskás mosollyal a képemen.

- Neked aztán… – mordult fel, de aztán nagyot sóhajtva félbehagyta a mondandóját. – Hagyjuk – fújta ki hangosan a levegőt.

- Szerintem is – helyeseltem. – De rendes volt tőled, hogy adtál nekem teret. Tudom, hogy milyen nehezedre esett. Bellára is rászálltál már az első percben – nevettem.

- Nem is igaz – durcáskodott. – Nem szálltam rá – dünnyögte.

- De, de igen – lépett be a nappaliba a nagyapám kaján vigyorral az arcán.

Látszott, hogy jót mulat a szópárbajunkon. Biztos voltam benne, hogy minden szót kihallgatott, ami eddig elhangzott, de természetesen ezt sosem ismerné be.

Nagynéném morcosan nyelvet öltött rá.

- Bosszantó kis törpe! – kacagta Edward, miközben pajkosan összeborzolta Alice fiús hajviseletét.

- Mennem kell – somolyogtam, és feltápászkodva a kanapéról, az emelet felé indultam.

„Menj csak! De holnaptól… holnaptól én leszek Beth legjobb barátnője! Bleee!” – hangzott Alice diadalittas kijelentése a fejemben, miközben nyelvet nyújtva rám, karjait összefonva a mellkasán meredt rám, gúnyos tekintettel.

- Alice! – akadtak fenn Edward szemei.

- Megengedte. Rendben? – nyafogta nagynéném neki válaszul.

„Jesszus! Van ebben a családban egyáltalán felelős felnőtt? Mondjuk, aki jelenleg jelen is van?... Nincs? Sejtettem!” – gúnyolódtam magamban.

„Alice…” – kezdte Edward felém fordulva, de én nagyon is jól tudtam, mit akar üzenni nekem.

„Tudom, tudom! Alice, az már csak Alice!” – forgattam meg a szemeimet, nagyot sóhajtva.

- Most rólam diskuráltok a fejetekben? – kérdezte nagynéném kissé melodramatikusan.

A kérdést egyikünk sem méltatva válaszra Edwarddal egymásra kacsintottunk. Elindulva felfelé a lépcsőn, Alice – „Összekészítettem a ruháidat, bár most úgy érzem, nem érdemled meg!” – méltatlankodó gondolata furakodott az elmémbe.

- Köszi, Alice néni! Én mindig is tudtam, hogy Tündér vagy, Törpe helyett! – üzentem vissza.

Az idő a szobámban gyorsan telt, ahogy az órák fogytak az esti viszontlátásig, a bennem kavargó gondolatok és kétségek egyre csak növekedtek.

Szerelmem ébren várta, hogy bemásszak – ma már a ruhás zsákkal a kezemben – az ablakán.

Ahogy meglátott, mikor beugrottam a szoba közepére, az arca felvette a szépséges halványpír árnyalatot. Félszegen pillantott végig rajtam, amit a szemem sarkából nagyon is jól láttam.

„Azt hiszem, tényleg vigyáznod kell az erényeidre, Jaed!” – bazsalyogtam magamnak, miközben felegyenesedve Beth felé fordultam.

Zavartan a paplan mintázatát kezdte tanulmányozni, nem nézett fel akkor sem, mikor már mellette álltam. Lassan telepedtem le Vele szemben az ágyon, gyengéden az álla alá nyúltam, finoman kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. A vére, mint megvadult folyó száguldozott az ereiben, a szíve, mintha át akarná szakítani a mellkasát, eszeveszett ütemben zakatolt. A szemeiben a kék óceán hatalmas, zöldes árnyalatú hullámokat vetett.

- Szia, Édes! – leheltem, közelebb hajolva hozzá.

- Szia! – motyogta vissza.

- Hiányoztam? – kérdeztem lágyan, miközben finoman megízleltem az alsó, majd a felső ajkát.

- Nagyon – vallotta be félszegen ajkaimnak. Az elégedettségem jeleként a szám szegletében megjelent jellegzetes mosolyom.

A gondolatai ugyancsak ezt közvetítették felém, ami felbátorított. Kezdtem ráhangolódni a frekvenciájára, hiszen most már egész álló nap hallottam. Mintha elhárult volna az üzemzavar, megjavult a képességem. Hogy a szerelem zárta rövidre, vagy a hormonok zavartak be? Sejtésem se akadt,… miért.

„Nem mintha most nem lennének hormonok, igaz, Jaed? Ugyan már! A hormonoktól fűt ennyire a beteges vágy? Kétlem, Barátom! Apád mást is átörökíthetett volna rád, mint a farkasok heves vérmérsékletét! Emiatt reklamálhatsz az illetékeseknél, akik olyan gyarló módon gyúrtak össze, egy ilyen biológiai katasztrófát, mint Te!”

Beth bátortalanul közelebb húzódott hozzám. Átkaroltam a derekát, beletúrt a hajamba, forró ajkai követelőzve kóstolgatták az enyémeket. Válaszolva ki nem mondott kérdéseire, nyelvemmel beljebb kalandoztam, mikor rátaláltam az övére Szerelmem vágyakozva felnyögött a karjaimban.

A testemet megmagyarázhatatlanul rázta a hideg, iszonyúan melegem volt, ugyanakkor egész testemben remegtem. De mindezt betudtam a vágynak, ami átjárta a zsigereimet.

„A hercegnek tényleg búcsút inthetsz, Jaed! Térj már észhez! Szegény lány… gondolj bele, min ment keresztül… Te pedig, nemhogy megkönnyítenéd, egyenesen ráveted magad! Ez azért már tényleg beteges! Te idióta!” – ostoroztam magam gondolatban.

Gyönyörű tekintetét az enyémbe fúrta, én pedig elmerültem a tajtékzó, zöld hullámú óceánban.

Ajkaink csak akkor váltak szét, amikor már egyikünk sem bírta lélegzet nélkül. Lágy csókot leheltem az Angyalom homlokára, mialatt mindketten lehunytuk a szemünket. Mohón töltöttük be a tüdőnket éltető oxigénnel.

- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, mikor már mindkettőnk légvétele egyenletessé vált.

- Persze – mosolygott Beth.

Leheveredtem mellé az ágyra, Ő pedig a karjaimba fészkelte magát. Belekapaszkodott a felkaromba, másik kezének ujjaival az ingem egyik gombját piszkálta, tekintetével is figyelve mozdulatait. Finoman megragadtam a kezét, majd ajkaimhoz emelve belecsókoltam a tenyerébe.

- Aludj, Szerelmem! – csúszott ki a számon a szerelmi vallomásom meghatottságomban, Beth pedig hirtelen rám emelte szépséges tekintetét.

Ez volt az első alkalom, hogy így szólítottam. Ennyi telt tőlem, nem merten nyíltan kimondani, hogy szeretem. Tudtam, hogy korai lenne, nevetségesen hangzana, de valahogy a tudomására kellett hoznom, hogy mit jelent számomra.

„Ügyes próbálkozás, Mutáns! De nem gondolod, hogy ez a kifejezés is elég korai? Hiszen csak 4. napja, 4. napja, hogy ismered Őt! Pancser vagy! Egy Szerencsétlen, Idióta Pancser!”

Az Angyalom kikerekedett szemekkel bámult rám, még a szája is tátva maradt. Aztán összeráncolta a szemöldökét, mint aki éppen nagyon koncentrál valamire.

„Hát… ez nem volt valami szerencsés húzás, Jaed! Ismételten gratulálhatsz magadnak, hogy mekkora egy marha vagy!”

Hosszas megfontolás után elmosolyodott, majd visszahajtotta a fejét a vállamra.

- Mi az? – kérdeztem döbbenten.

- Semmi – motyogott válaszul a vállamba. – Csak jól esett, hogy… – hagyta félbe sóhajtva a mondatot. – jól esett, amit mondtál. – hadarta zavartan, mire én megkönnyebbülten vettem és fújtam ki a levegőt.

A másnap ismét a szokásos iskolai napra virradt. Alig volt pár óránk. Délben a menzán zártuk a hetet. Nagynéném a sorban állva, elégedett, fülig érő mosollyal a képén integetett felénk, mikor Beth-szel beléptünk az ebédlőbe.

Nagyot nyeltem, felkészülve Alice-re, majd átfogva Szerelmem vállát magammal húztam feléje.

- Szia! – trillázta diadalmasan a bosszantó kis törpe.

- Szia! – hebegte Beth.

- Mi újság? – csevegett nénikém.

„Mi újság??? Szuper kérdés! Lássuk csak! Szörnyűségeken mentem keresztül gyerekkoromban, most pedig egy mutánssal járok, de amúgy minden rendben.” – gúnyolódtam magamban.

- Semmi különös – vont vállat az Angyalom.

- Lenne kedved ma délután eljönni velem vásárolni? – énekelte Alice kedvesen.

„Ha nem tudnám, hogy vámpír, akkor elhinném, hogy normális tinédzserek vagyunk, normális problémákkal, de ez csak egy hiú ábránd, ugye Jaed?”

Beth felém fordulva, kérdő pillantással fürkészte az arcomat.

- Menj csak – villantottam rá a félmosolyom, majd lágy csókot leheltem a homlokára. – Nekem ma délután beszélnem kell a nagybátyámmal. Tudod, Carlisle ma érkezik – emlékeztettem.

- Ó… – húzta össze a szemöldökét. – Emlékszem. Ő az orvos, igaz? – mosolygott.

- Igen – nevettem, ahogy eszembe jutott a kis tréfa a kivizsgálással, ahogy valószínűleg Beth-nek is.

- Oké, Lisa. Rendben – nézett Alice-re széles mosollyal az arcán.

„Végre egy barátnő! De jó!” – hallottam meg Szerelmemet a fejemben ujjongani.

„Ó, Beth! Ha lenne fogalmad róla, hogy valójában kivel is készülsz barátságot kötni!” – sóhajtottam.

„Engedély megadva! Igenis, parancsnok!” – gúnyolódott az előttünk álló törpe a fejemben – „Értettem! Nem letámadni!!”

Az ebéd ideje alatt Alice izgatottan fecsegett Beth-nek a különböző üzletekről Seattle-ben, a legújabb divatról, illetve a mai – a tinédzserek körében igencsak népszerű – elképesztően igénytelen viseletekről.

Unottan piszkálgattam az ebédemet. Nem igazán kötött le a divatguru nagynéném kiselőadása, amivel úgy tűnt, nem vagyok egyedül.

Beth segélykérően pislogott rám, mintha SOS jeleket morzézna a szemeivel, de én csak annyit tehettem, hogy bátorítóan mosolyogtam rá.

„Remélem, Alice nem pörög be túlságosan, mert akkor lesheti, hogy megint Beth közelébe engedem.” – fogadtam meg gondolatban.

Ebéd után kiérve a parkolóba, Alice sárga Porschéjával találtuk szemben magunkat. Meg sem lepődtem. A kis huncut, talált egy jó okot, hogy vezethesse. Köztudottan imádta ezt a járgányt.

„A lyukas órámban hazaugrottam érte. Ez gyorsabb, mint Nessie kocsija, így hamarabb végzünk majd a körutunkkal. Különben sem sajátíthatom ki anyád autóját.” – hadarta nénikém a fejemben. – „Apádnak pedig esze ágában sincs kölcsönadni az övét.” – folytatta bosszankodva.

„Vajon miért?” – emeltem égnek a tekintetem utolsó kijelentésére reagálva.

Alice, Jasper és Emmett anya kocsijával jártak suliba, amióta én Beth-szel érkeztem és távoztam az intézményből. A hatalmas, robusztus terepjáró vagy a szupergyors Porsche nem igazán felelt meg erre a célra. Éppen elég feltűnő az én kocsim, ami iránt még nem lanyhult az érdeklődés az első nap óta.

- Ezzel megyünk? – kérdezte Beth a csodálkozástól kikerekedett szemekkel.

- Jó kis kocsi, mi? – húzta ki magát Alice büszkén.

- Aha – motyogta szerelmem zavartan az orra alatt, én pedig felnevettem.

A gondolatai rettentően rémisztőek voltak. Újabb és újabb verziókat képzelt el magában arról, hogy Lisával hogyan csavarodnak fel a legközelebbi fára.

Átkaroltam a derekát, óvatosan magammal húzva vonakodó testét a Porsche anyósülés felőli oldalára.

Kétségbeesetten nézett a szemembe, mikor szembefordítottam magammal mindkét kezemet a derekára helyezve.

- Ne aggódj, a tökéletes vezetési stílus a mi esetünkben családi vonás! - csókoltam gyengéden a hajába.

- Kicsit fogd vissza magad! – utasítottam nénikémet vámpírfrekvencián, ajkaimat Beth hajzuhatagába rejtve. – A sebességgel ugyanolyan viszonyban van, mint Bella! – somolyogtam nénikémre.

„Oké, oké! Tisztában vagyok vele!” – csendült fel a jövendőmondó sértődéstől nem éppen mentes hangja a fejemben. – „Milyen jósnő lennék, ha nem tudnék róla?” – forgatta meg Alice a szemeit. – „Miféle szélhámosnak nézed a nagynénédet, Jaed drágám?” – mosolygott ravaszul.

Rávillantottam a félmosolyom, majd újra Szerelmem szemébe néztem. A tajtékzó óceán béklyóba zárta a tekintetemet.

„Csak Jaednek igaza legyen, és épségben megússzam a délutánt!” –fohászkodott magában.

Elhajoltam mellette, kitárva a kocsiajtót, miközben magamba szívtam csábító illatát.

- Később találkozunk – ígértem, szemtelen mosollyal a szám szegletében.

Beth lesütötte gyönyörű szemeit, összeráncolva a szemöldökét, mialatt a megadás jeleként reményvesztetten felsóhajtott.

- Rendben – motyogta.

Finoman az álla alá nyúltam, tekintetét keresve. Ajkai elnyíltak, szemei kikerekedtek, ahogy a szíve kihagyva egy dobbanást, felkészült, hogy megkísérelje átszakítani a mellkasát.

„Istenem! Biztosan hallja, hogy dobog a szívem. Vajon meddig reagálok még így a közeledésére?” – morfondírozott magában.

Én pedig titkon reméltem, hogy ez a fajta reakció mindörökre megmarad, de a lényem legmélyéből feltörő émelyítő érzés figyelmeztetett, hogy lehetetlent kívánok.

Szerelmem orcái félénken kipirultak, miközben ajkaimmal az övéi felé közelítettem. A vére szélsebesen száguldott keresztül az erein. Megízleltem édesen duzzadt ajkait, nyelvemmel lágyan körberajzolva őket.

„Indulnunk kellene, ha sötétedés előtt haza akarunk érni!” – hallottam meg Alice sürgető gondolatát.

Lemondóan szakítottam meg a csókunkat, majd – a búcsúzást lezárandó – gyengéd csókot leheltem a homlokára.

Nagynéném karjait a mellkasán összefonva, egyik lábával türelmetlenül dobolt az aszfalton, durcás arckifejezéssel meredve rám.

- Bon voyage! (Jó utat!) – suttogtam Szerelmem homlokának.

- Merci! (Köszönöm!) – dünnyögte válaszul.

- Hölgyem – hajoltam meg az Angyalom előtt, egyik kezemmel lazán az anyósülés felé intve.

„Milyen lovagias! Ezzel aligha tudod leplezni a származásodat, Jaed! Ne is próbálkozz!”

Megvártam, amíg kényelmesen elhelyezkedik, majd becsuktam az ajtót.

Újra elmosolyodtam, mikor a biztonsági övvel kezdett babrálni, és a mosoly egészen addig ott játszott a szám szegletében, míg Alice ki nem lőtt a Porséval a parkolóból.

- Viszlát otthon! – kiabált vissza nekem nénikém, miközben beleintegetett a visszapillantó tükörbe.

Miután a sárga csoda eltűnt a látóteremből, a kocsimhoz sétáltam. Elfoglaltam a helyemet a volánnál, majd indítottam.

A hazafelé vezető úton a gondolataimba merülten azon járattam az elmémet, hogy hogyan is kezdjek bele a Carlisle-lal megvitatandó kínos témába.

Egyre csak újabb és újabb verziókat futtattam le magamban, amíg le nem parkoltam a feljárónkon.

Mély levegőt vettem mindkét kezemmel erősen megmarkolva a kormányt, mielőtt kiszálltam.

Tisztában voltam vele, hogy Carlisle és Esme már megérkeztek. Esme anyáékkal beszélgetett a konyhában, Carlisle pedig az alsó szint hátsó részében berendezett, hangszigetelt dolgozószobájában várt – Alice jó előre tájékoztathatta a szándékomról –, amiből egy újabb ajtó vezetett a hatalmas, mindenféle orvosi műszerekkel felszerelt helyiségbe. Anya ott hozott világra engem.

Beköszöntem a konyhában, illetve a nappaliban szétszóródott családtagoknak, célirányosan a dolgozószoba irányába tartva. Időt sem szakítva rá, hogy üdvözöljem Esmét.

Minél előbb túl akartam esni a kínos pillanatokon.

Bekopogtam – inkább csak udvariasságból –, majd mikor Carlisle kedvesen beinvitált, benyitottam.

Dédapám a fekete, bőr forgószékében ült, a széles, sötét mahagóni íróasztalnál.

Bátorítóan mosolygott, mialatt hellyel kínált magával szemben.

„Milyen hivatalos!” – ironizáltam magamban, majd letelepedtem az íróasztal előtt elhelyezett, egyik bőrfotelben.

Carlisle felállt, majd megkerülve az íróasztalt, helyet foglalt a bútordarab ikertestvérében.

- Miről szeretnél beszélni velem, Fiam? – érdeklődött várakozóan az arcomat fürkészve.

„Legalább Alice ezt megtartotta magának. Határozottan fejlődik!” – állapítottam meg magamban elismerően, miközben Carlisle kíváncsisággal átitatott gondolatait hallgattam.

- Alice nem mondta el? – kérdeztem rá időhúzásképp a nyilvánvalóra.

- Nem – válaszolta fejcsóválva. – Csak annyit mondott, hogy fontos – mondta elgondolkodva. – Miről van szó? – nézett várakozóan a szemembe.

Fogalmam sem volt, hol kezdjem. De úgy döntöttem, hogy a legjobb, ha nem kerülgetem a forró kását, és a közepébe vágok.

Hevesen kifújtam a levegőt, mielőtt feszegetni kezdtem a mutáns hormonok témáját.

- Beth-ről már tudsz – jelentettem ki a magától értetődő tényt, mire Carlisle bólintott. – A vére énekel nekem, de nem úgy, ahogy… – sóhajtottam. – nem a hagyományos értelemben – Carlisle kérdőn nézett rám, én pedig zavartan elhallgattam.

„Mindjárt elérkezünk a kínos részhez, Pajtás!” – morogtam magamnak.

- Úgy értem, hogy nyilván szomjazom a vérére, de a szomjúság eltörpül a… – nagyot nyeltem.

„Jaj, gyerünk, Jaed! Bökd már ki!” – förmedtem rá gyáva egyéniségemre gondolatban.

- Szóval a szomjúság eltörpül a vágy mellett, amit a puszta látványa lobbant fel bennem – ingattam meg a fejem, ahogy a szavaim értelmes egésszé álltak össze az elmémben.

- Érdekes – mormolta dédapám elrévedve az állát dörzsölgetve. – Mióta érzel így? – kérdezte a szemembe nézve.

Lepörgettem magamban az utóbbi pár nap eseményeit, kezdve a parkolóban történt végzetes találkozással Beth-szel. Az emlékeim élénkek és színesek, mintha most élném át őket. A gyönyörű, hamvas arcbőre, a lágy hajzuhataga, a kecses, törékeny alakja, a csábítóan ívelt ajkai és a szeme, a szempár, amely megbabonázott, örökre rabságba taszított, mint a kalózokat, akik nem tudnak megválni az óceán hívó szavától.

Ő volt a végzetem! MINDÖRÖKRE!

- Az első napon még csak a vére hívogatott. De amikor második nap a vállamra borult, akkor már inkább… – nem tudtam, hogyan fejezhetném be a mondatot úgy, hogy ne tűnjek szatírnak a dédapám előtt.

„Szent ég, Jaed! Szerinted, most mit gondolhat rólad???... Hallgasd csak!”

Carlisle nem ítélt el a gondolataiban, amitől azonban cseppet sem éreztem jobban magam.

- Értem – bólintott, összeszűkítve a szemöldökét, erősen koncentrálva a témára. – Azt hiszem, a farkas gének miatt. Szerintem a két domináns részed: a vámpír és a farkas éned hadakozik egymással. Valószínűleg ez az oka. Na és persze, ne feledkezzünk meg róla, hogy tinédzser vagy. Ami azt jelenti, hogy az emberi hormonok most kezdenének munkálkodni benned – adta elő a diagnózist. – Ha nem bánod, akkor vennék tőled vért. Hormonvizsgálat céljából. Aztán meglátjuk, mire jutunk – nézett a szemembe a beleegyezésemre várva.

Határozottan bólintottam.

Carlisle felállt, majd az íróasztalon heverő orvosi táskához sétált, amiből elővett egyet – az édesanyám számára kifejlesztett – gyémánt injekciós tűk közül.

Hozzám lépett, miközben én felhúztam az ingemet.

A fogpiszkáló szélességű tű erős ellenállásba ütközött a bőrömhöz érve, de aztán sikerült áthatolnia rajta. Apró szúrást éreztem, de semmi más kellemetlenség nem ért a vérvétel közben.

A vérem lassan vándorolt a fecskendőbe, a bíborvörös, sűrű nedű lassan töltötte meg.

- Készen is vagyunk – mosolygott dédapám szelíden.

Ahogy áttörölte egy fertőtlenített gézlappal a tűszúrás helyét, a sebnek már hűlt helye volt.

- Én is szeretnék beszélni veled valamiről – mondta, miközben biztonságba helyezte a véremet.

A gondolatai a mérgem körül forogtak.

- Miről? – kérdeztem csodálkozva.

- Még nem sikerült teljesen kielemeznem a mérgedet, de haladok a megoldás felé – kezdte bizakodó hangnemet megütve. – Azt gondolom, hogy a farkasokra nyilvánvalóan halálos, de az összetétele… nem tiszta vámpírméreg – fordult felém elgondolkodva. – Szeretnék kísérletezni vele.

- Kísérletezni? – kérdeztem vissza óvatosan.

A fejében különböző képek jelentek meg.

- Csimpánzok??? – kiáltottam megdöbbenve.

- Azt hiszem, ez a legjobb megoldás – sóhajtotta. – Az emberszabásúakkal folytatott kísérletek lehetnek a leghatásosabb bizonyítékok – nézett rám eltökélten.

- Ezt te sem gondolhatod komolyan! – fakadtam ki. – Ez nem éppen a leghumánusabb megoldás – kiabáltam, teljesen kikelve magamból.

- Jaed! – lépett hozzám, békítőleg a vállamra helyezve a kezét. – Tudnunk kell, mivé változik, akit megharapsz – komorult el az arca.

- Na és mihez kezdünk velük, ha már átváltoztak? – kérdeztem a dühtől még mindig remegő hangon.

- Sajnos, végeznem kell velük, miután elég információra tettem szert a mérgedet illetően – fordult el tőlem a fejét csóválva.

„Remek! Nem elég, hogy egy mutáns torzszülött vagyok, most meg arra kényszerítem a dédapámat, hogy gyilkoljon!!!... Ha csak állatokat is, de ez éppen elég! Az ő nemes lelkét is bemocskolom! Hát miféle átkozott pokolfajzat vagyok én???” – öntöttek el az önostorozó gondolatok.

- Jaed! – szólított meg újra szelíd hangon. – Gondolj Beth-re, bármikor megtörténhet, hogy átváltozol, attól függően, hogy melyik faj génjei nyernek uralmat a testedben, veszélyes leszel, életveszélyes!! Muszáj tudnunk! – makacskodott, szemében elszántság tükröződött.

- Rendben – bólintottam megadóan.

Én is tudtam, hogy nincs más megoldás. A dédapám csak segíteni akart, illetve hajtotta a kíváncsiság, hogy mit művel a mérgem az élő szervezetben. Embereken mégse kísérletezhettünk!