2. Döntés (1. rész)

SZÚRÓS PILLANTÁST VETETTEM ALICE-RE; ahogy a kocsi felé haladtam. Megszaporáztam a lépteim, ahogy kiléptem a zuhogó esőre.

Amikor odaértem hozzájuk, nem szóltam semmit. Még mindig bosszúsan bámultam Alice-re. Beültem a volánhoz, és indítottam. Megvártam, amíg mindketten beszállnak, majd eszeveszetten a gázra tapostam, és kilőttem a Mercivel.

Majdnem 300-zal hajtottam, úgy mint tegnap. Minél előbb haza akartam érni.

Nem érdekelt volna az sem, ha megállítanak a rendőrök, és letartóztatnak. Mondjuk erre minden bizonnyal nem került volna sor, hiszen Bella apja, az én dédapám, Charlie volt itt a rendőrfőnök hosszú évekig. Már nyugalmazták, de az utódja jól ismerte a családunkat, és ő valószínűleg engedékeny lett volna velem.

Amikor leparkoltam a ház előtt, Em kikászálódott a hátsó ülésről, és magunkra hagyott minket.

Mindkét kezemmel a kormánykereket szorítottam, és a műszerfalat bámultam gyilkos tekintettel.

- Miért nem figyelmeztettél? - szűrtem a fogaim közt.

Alice nem nézett rám, ő is a műszerfalra meredt, miközben összeráncolta a szemöldökét.

- A te döntésed nem volt világos előttem. - mondta bűnbánóan.

- Én még nem döntöttem. - válaszoltam, és érdes volt a hangom a dühtől.

- De döntöttél! - dacoskodott nénikém.

- Nem! Nem igaz! - hunytam le a szemem, ahogy a méreg kezdte elönteni az agyamat.

- De igen! - fordult felém hirtelen, és rikácsoló, hisztérikus hangon folytatta. - Megmondtam, hogy nem játszadozhatsz vele! Megmondtam, hogy ő azt nem bírná ki! Te ma kedves voltál vele, majd undok, amikor elköszöntél tőle... tudtad, hogy pityergett emiatt?

- Nem. - néztem fel nénikémre csodálkozva, akinek arcvonásai haragot tükröztek.

- Persze, hogy nem. - fordította vissza tekintetét a műszerfalra. - Ti, "Edwardok" semmit sem vesztek észre, és nem hallgattok senkire. Neki is megmondtam, hogy megsebzi Bellát. Hallgatott rám? Nem! És mi lett a vége? Esedezhetett Bellának, hogy bocsásson meg. Nem tudom, ez a génjeitekben van? - kelt ki magából teljesen.

Ez volt az első alkalom, hogy nem csak gondolatban üzent nekem. Valószínűleg mindketten túl zaklatottak voltunk ehhez.

- Mi a bajod az unokám génjeivel? - kérdezte egy lágy hang.

Edward az autó előtt állt, közvetlenül a motorháztető előtt.

- Semmi! - szűrte Alice a fogai közt.

- Megmondtam neked, Te Bosszantó Kis Manó, hogy nem lesz jó, ha beleavatkozol! - mondta Edward rosszallóan nénikémre nézve, majd arcán megjelent az a bizonyos félmosoly. - Nézz a fiúra! Már most teljesen kikészítetted! - vigyorgott felém, majd folytatta. - Gyere, Jaed! Sétáljunk egyet! -fordult felém.

Bólintottam. Majd kiszálltam a kocsiból. A szemem sarkából láttam, ahogy Alice nyelvet ölt rá. "Remélem, nem rád ütött!" - üzente felé gondolatban.

Emberi tempóban odasétáltam Edwardhoz, aki rá se hederített nénikém előbbi gondolatára.

Amikor odaértem hozzá, már Bella is mellette állt.

- Szia, Édesem! - ölelt át Bella.

Szorosan a karjaiba bújtam. Olyan jó volt újra látni őket. Edward, miközben Bellát öleltem, megveregette a vállamat.

Kibújtam Bella karjaiból, majd Edwardot is magamhoz öleltem. Megpaskolta a hátamat.

- Indulhatunk? - kérdezte.

Elengedtem őt, majd a szemébe nézve bólintottam.

A tekintete együttérző volt, ahogy Belláé is.

Futásnak eredtünk, és az erdő felé vettük az irányt. Ők egymás kezét fogva, én pedig igyekezve nem lehagyni őket.

Hamarosan egy tisztásra értünk, ahol Edward és Bella - még mindig egymás kezét fogva - megálltak, és felém fordultak.

Én pár méternyire álltam tőlük. Bella aggódó pillantást vetett Edwardra, aki bólintott, aztán beszélni kezdett. Nem hallottam a gondolataikat, valószínűleg Bella körbevonta kettesüket a pajzsával. Biztosan látták rajtam, hogy most túl zaklatott vagyok, hogy kikapcsoljam a képességem, és nem akartak terhelni a gondolataikkal.

- Azért jöttünk, hogy segítsünk. - kezdte Edward teljes együttérzéssel. - Tudom, hogy milyen nehéz most neked. Egyébként is jöttünk volna a hétvégén, de miattad előbbre hoztuk a látogatást.

- Aggódtunk érted! - vágott közbe Bella, és a hangja tele volt fájdalommal.

- Nem tudom, mitévő legyek! - mondtam kétségbeesve, és az arcomat két tenyerembe rejtettem.

Egy hűvös kéz megérintette a vállamat. Felnéztem. Bella volt az.

- Semmi baj, Kicsim! - mondta kedvesen. - De ha akarod őt, engedd, hogy ő dönthessen!

- A lány nem biztos, hogy olyan, mint te, Egyetlenem! - mondta Edward Bellára mosolyogva, miután mellénk lépett.

- De... - kezdte volna Bella.

- Semmi de! - csóválta meg a fejét Edward.

- Nem félt tőlem. - suttogtam, miközben a földet bámultam. - A többiek mind tartózkodóan viselkedtek, de ő nem, és... - nyeltem egy nagyot, mert ebbe eddig bele se gondoltam. - nem működött rajta a... képességem. Mellém ült, holott én utasítottam, hogy ne tegye. - szűkítettem össze a szemeimet.

Mindketten csodálkozva bámultak rám.

- A gondolatait hallottad? - eszmélt fel végül Edward.

- Igen. Vagyis... - tétováztam. - egy ideig. Amikor nem tudtam rajta használni a képességem, akkor némák voltak előttem a gondolatai. Aztán megint tisztán hallottam őket.

- Ez érdekes. - dörzsölte nagyapám az állát. - Én Bella gondolatait sosem hallottam, amíg ember volt.

Bólintottam.

- Ed! Drágám! Tetszik neked az a lány? - kérdezte Bella, miközben összeráncolta a szemöldökét.

- Nem tudom. - csóváltam meg a fejem.

Igaz volt! Nem tudtam, hogy mit is érzek. Nem tudtam, hogy mi ez az egész.

- Nem tudom, mi ütött belém a parkolóban, vagy az irodalom órán. - folytattam zavartan. - Éreztem az illatát... - nagyot nyeltem. - a vérének illatát.

Eszembe jutott az illat, amit felém sodort a szél... lágy rózsaillat, egy kis fréziával fűszerezve, és liliommal megbolondítva.

- És? - kérdezte Edward tágra nyílt szemekkel.

- Olyan... más volt. - húztam össze a szemöldököm.

Nem tudtam, hogy hogyan másképp tudnám kifejezni, hogy milyen is volt valójában. 

- Olyan... mámorító. - folytattam az előbbi gondolatom.

"A vére énekel neked!" - hallottam meg egyszerre mindkettőjük gondolatát.

- Ez nem számít! - mordultam rájuk.

- Tévedsz! Igenis számít! - szűrte Edward a fogai közt, majd lehunyta a szemét, és elfordította a fejét, az erdő sűrűjének irányába. - Nem fogsz tudni ellenállni neki! - jelentette ki keserűen.

- Akkor visszamegyek a rezervátumi suliba! - kiabáltam kikelve magamból. - Nem szerethetem őt! Nem lehet!

Mindketten bólintottak.

- Ha ezt akarod! - sóhajtott nagyot Bella, miközben kiejtette a szavakat.

- Ezt. - szűrtem a fogaim közt. - Nem tudom, mi lesz belőlem. Nem tudom, mivé változom, ha egyáltalán átváltozom. Már most is veszélyes vagyok számára. Hát még akkor! - mondtam keserűen.

Hátat fordítottam nekik, majd visszafutottam a házhoz. Alice a tornácunkon állt, karba tett kézzel a falnak támaszkodott, és a jobb lábát keresztbe tette a bal előtt. Szikrázó szemekkel nézett rám, miközben levetített nekem egy látomást.

Beth szerepelt benne, ahogy zokogva az ebédlő padlójára rogy, miközben a diákok röhögve gúnyolódva elázott papírgalacsinokkal dobálják.

- Mikor fog megtörténni? - néztem fel rá megvetően a tornácra felvezető lépcső aljából.

"Holnap, ha nem mész iskolába." - válaszolta nénikém gondolatban.

Nem reagáltam, csak gyorsan beviharoztam a házba, és felmentem a szobámba. Dühöngve vágtam be magam mögött az ajtót, ami kiszakadt a helyéről.

- Minden rendben? Jól vagy, kisfiam? - hallottam meg anya aggódó hangját az ajtó túloldaláról.

- Igen. - szűrtem a fogaim közt. - Csak egyedül szeretnék lenni.

Hallottam anya lépteit távolodni. Bekapcsoltam a hifit, amiből egy jól ismert, népszerű rock együttes legújabb száma üvöltött.

Már besötétedett, amikor lementem a földszintre. Az egész családom a nappaliban ült.

Anya, apa, Billy, Bella, Edward, Alice, Jasper, Emmett és Rosalie is.

- Hello, Öcsi! - kiáltotta Jazz, miközben egy nagy adag nyugalom hullámot küldött felém.

- Hello, bácsikám! Nem fog működni! - vigyorogtam, miközben átöleltem őt.

- Azért próbálkozni lehet! - kacsintott rám. - Te legalább nem vagy annyira kiakasztó, mint a nagyapád. - bökött az állával Edward felé.

- Igyekszem. - vontam vállat. - Holnap. Iskola. - néztem mérgesen Alice-re.

Alice vigyorogva bólintott.

- Ne örülj előre! - figyelmeztette Edward, és ajka szegletében most ravasznak hatott a félmosolya.

- Hé! - kiáltotta Rose, miközben a nyakamba ugrott. - Mi az? Az emberlány elvette a látásodat? Engem észre se veszel?

- Ne haragudj! - mondtam lágyan, miközben magamhoz öleltem nénikémet.

- Jöttünk volna előbb is, csak Jazzel el kellett intéznünk néhány dolgot, amikre Alice kért minket. - magyarázkodott Rose. - Tudod, milyen! Ő akart elsőként jönni. Emet pedig én küldtem, mert tudni akartam, hogy milyen hatással lesz rád ez az egész. Ahogy sejtettem Alice megint túllőtt a célon, ahogy Bella esetében is tette. - vetett rosszalló pillantást a testvérére, aki nem hazudtolta meg önmagát, és ráöltötte a nyelvét.

Az este hátralévő része zavartalanul telt. Élveztük az együtt létet, és én egy kissé megfeledkeztem a veszedelmes emberlányról, aki a legnagyobb vészt jelentette rám nézve, ahogy én is rá nézve.

Ahogy leparkoltam az iskola előtt az Alice által tegnap kijelölt helyen, mélyet sóhajtottam.

- Remek. - mondta Alice vigyorogva. - Az első órád is Bethszel lesz. - sandított felém. - Én elkísérem Jazzt beiratkozni.

Mint utólag kiderült, Alice azért nem említette Jazzt az erdőbéli beszélgetésünkkor, mert nem volt biztos a döntésében az iskolával kapcsolatban. De tegnap, mikor Jasper megérkezett, már eldőlt a dolog.

- Nyugi, Öcsi! - veregetett vállon Emmett, miután kiszálltam a kocsiból.

Rávigyorogtam, majd elindultunk az első óránk terme felé.

- Ne! Adjátok vissza! - hallottam meg Beth hangját, ahogy befordultunk a folyosóra.

A terem, ahová tartottunk a másik végében volt, de én már tisztán hallottam őt, a gondolatait is beleértve. " Hogy lehetnek ilyen gonoszak!" - kétségbeesettnek hatott a gondolata.

"De jó móka!" - hallottam meg a tegnapi ficsúr gondolatát. Hangos nevetéstől visszhangzott a fülem.

Megszaporáztam a lépteimet, és Em szó nélkül csatlakozott hozzám.

Ahogy kinyitottam a terem ajtaját, és nagybátyámmal beléptünk rajta a diákok tekintete mind ránk szegeződött. Azt hitték, valaki beköpte őket, és hogy egy tanár lépett be az ajtón. Ez annál sokkal rosszabb, gondoltam, és egy ravasz vigyor jelent meg a képemen.

Visszatértek az általunk megzavart tevékenységükhöz, beleértve a három jómadarat is, akik a terem közepén kézről kézre dobálták Beth táskáját. A lány kitartóan kapkodott utána, de nem tudta elérni.

Megdermedtem. Kétségbeesett düh száguldozott az ereimben. Hogy képzelik! Letépem a hülye fejüket! Tajtékoztam gondolatban.

Amikor a következő pillanatban a hozzám legközelebb álló fiúhoz, a fekete hajúhoz került a táska, egy villámgyors mozdulattal termettem mögötte, és kikaptam a kezéből. Vigyáztam, hogy ne legyek túl gyors.

A fiú felém fordult, és csodálkozva bámult rám. Ezt még megbánják, amint nem lesz ennyi szemtanú, gondoltam, és elégedetten vigyorogtam.

- Tessék! - léptem oda Bethhez, és a kezébe nyomtam a zsákmányomat.

- Köszi! - mondta hálásan.

A három fiú duzzogva vonult a helyére.

Elindultam a hátsó pad felé, Em pedig követett. A hármas padban ő beült a fal mellé, én pedig letelepedtem a középső helyre.

Beth zavartan állt a terem közepén, miközben a táskáját szorongatta, majd dacos tekintettel megindult felénk.

A padunk előtt megbotlott, és elvágódott. Nem akadályozhattam meg, mert mindenki őt bámulta.

Hangos röhögés tört ki a teremben.

Hirtelen ugrottam fel a helyemről, és a mellkasom mélyéről egy állatiasan vad hullám igyekezett felszínre törni. Az utolsó pillanatban fogtam vissza, és így csak egy halk morgás hagyta el az ajkaimat. A testem lángolt, és vad düh futott végig a gerincemen. A kezeim ökölbe szorultak, és megvető tekintettel pásztáztam végig az arcokon.

- Jobb lesz, ha leszálltok róla! - szűrtem a fogaim közt.

- Miért? Különben mi lesz? - kérdezte a fekete hajú srác.

- Mi! - pattant fel nagybátyám is a helyéről, és ravaszul vigyorgott.

A terem elcsendesedett.

Odaléptem Bethhez, és felsegítettem.

Szeméből kibuggyant egy könnycsepp.

- Köszönöm. - suttogta, miközben beültettem a padba.

- Nincs mit. - mondtam lágyan, és én is leültem a helyemre.

- Hello, kislány! - intett Beth felé Em.

- Hello! - motyogta a lány.

A könnyei potyogni kezdtek, és nekem összeszorult a szívem.

- Ne is törődj velük! - suttogtam, és lezserül legyintettem hozzá.

Bólintott, és a szemei kezdek bevörösödni a könnyektől.

- Csak... még... senki... nem... védett... meg. - szipogta.

Felé fordultam, és ajkaim az ismert félmosolyra húzódtak.

- Valamikor el kell kezdeni! - mondtam lágyan. A mosoly rajta ragadt a képemen.

Nem számítottam Beth reakciójára, aki egy hirtelen mozdulattal a nyakamba ugrott.